A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-12 / 15. szám
EDUARDAS MIEŽELELAITIS vallomás A huszadik század második telének szovjet irodalma mindenekelőtt embercentrikus. Lírában és prózában — más művészeti ágakban is, főként a filmen — felerősödtek a humanista tendenciák. Nemcsak a közismert „új hullám“ fiataljaira utalunk itt, hanem középkorúakra és a hírneves idősebbekre is (Leonyid Martinov. Alekszandr Tvardovszkij, Alekszej Szurkov, Szemjon Kirszanov, Eduardas Mieželaitis) elsősorban a hatvanas években publikált verseikre. Eduardas Mieželaitist (1919) éppen Az ember című mély humanizmustól áthatott ciklusáért tüntették ki 1962-ben Lenin-díjjal. A forma és a mondanivaló természetesen változatos. Harsány hangú kiáltványtól cizellált ötvösmunkáig, szenvedélyesen áramló szerelmi vallomástól töprengö-filozofálő gondolati költészetig a hagyományhű és a modern verselés úgyszólván minden variációját fellelhetjük eb ben az újabbkori-liumanista reneszánszban. De ♦ az egész sokféleségben van valami nagyon mélyen és nagyon lényegbevágőan közös. Az, hogy a szovjet költészet, miközben ismét felfedezte az individuumot, vállalja az individualizmus terhét. A modern polgári költészet legelterjedtebb irányzataitól és a századforduló orosz költészetének némely hagyományától eltérően nem hajlandó az embert a széthulló társadalom reménytelenül magányos atomjának tekinteni, hanem bár hangsúlyozottan önálló lényként, de egyszersmind társadalmi jelenségként, a többi emberrel, az egész világgal való szakadatlan összefüggésben vizsgálja. Pregnánsan fejeződik ez ki az itt közölt szemelvényben, amelyet Mieželaitis Lírai vázlataiból vettünk. E lírai elmélkedés valóságát különösen hitelesíti Mieželaitis mélyen humanista költészete, amellyel a magyar olvasó is megismerkedhet a költő Kardiogram című kötetéből. ... Az - ember című könyvemhez nem kellett újonnan kitalálnom semmit. Maga az élet szabott célt gondolataimnak. Régóta haladok e cél felé. S csak összegeztem azt, amit láttam, tapasztaltam, megéltem. A könyv címén sem kellett hosszan törni a fejem: szívemben és eszemben régóta emlegetem ezt a szót. Igaz, volt idő, amikor mindezt homályba borította az a bizonyos, rosszemlékű kultusz. De amikor a kultusz szétfoszlott, előtérbe lépett az Ember. Teljes nagyságában és fenségében, egészséges testének és lelkének minden szépségével. Könyvem tulajdonképpen kiáltvány az Emberről. Most különböző aspektusokban és változatokban, részletesebben és mélyebbre pillantva-próbálom feldolgozni a művészet e legfontosabb témáját. Hiszen amikor az egyszerű ember felé fordítottuk tekintetünket, s igyekeztünk őt alaposan szemügyre venni, kezdetben azt hittük: valami egészen újat fedeztünk fel. És az új felfedezése mindig gyönyörűségesnek, varázsosnak, nagyszerűnek tetszik. Ez a könyv: az Ember iránti rajongásom, az Ember iránt érzett szerelmem gyümölcse. Igaz, e rajongás miatt írásom némiképp felnagyítva, hiperbolikus formában ábrázolja hősét. Egyik olvasóm meg is kérdezte egyszer: —• A verseiben szereplő ember túlságosan szép és nagyszerű. De hát van már ilyen a világon? Nem a jövő emberét ábrázolják ezek a versek? A Hét társadalompolitikai melléklete 15 9 Felelős szerkesztő: Mács József Én magamat minden megszorítás nélkül realistának tartom. Mindannyiunkban ott formálódik már — jóllehet különböző mértékben — ez a szép és nagyszerű ember. Semmi sem akadályozhatja meg fejlődését. Ha nem így lenne, nem is írhattam volna róla. Sok levelet kapok olvasóimtól. És mindegyik levél azt sugallja: ha az ember olykor még nem is érzi magát igazán embernek, valamennyien s szenvedélyesen szeretnénk azzá válni. Végezetül: lehet, hogy az ember még nem olyan, mint elképzelem. De engedtessék meg a költőnek, hogy, mint a szülő nő, már a magzatban megsejtse a jövendőt. Hiszen minden anya, amikor újszülöttjét táplálja, már nagynak, szépnek, ooldognak látja magában. Ehhez a szent, anyai jövendő-sejtéshez hasonló az író érzelme is, amikor megalkotja és megszereti művének hősét. Én a jövő távlatában nézem és látom az embert. S ebben a távlatban vakság volna nem látni: micsoda óriássá válik és milyen hatalmas, mérföldes léptekkel halad előre. A közeljövőben szeretnék számot vetni ellenpólusával is. De ebben a könyvben keményen vitatkozni akartam az emberről alkotott régi felfogással, Kain és Ábel állítólag örök és állítólag feloldhatatlan konfliktusával, a „negatív-ember“ koncepciójával. Félek a sekélyes, önellentmondásokkal teli, félénk és paszszív enat-hőstől, az olyan széthulló szkizofrén személyiségtől, aki nem képes megküzdeni a maga „mínuszaival“. Az ember, természetesen, bonyolult és ellentmondásos jelenség. Egyáltalán nem „fogaskerék“, és korántsem minden nehézséget játszi könnyedséggel legyűrő mesebeli hős. Sokkal összetettebb és komplikáltabb mechanizmus működik benne, mint ahogy rendszerint elképzeljük. Pesszimista szemmel a legnehezebb az emberben meglátni az embert. A pesszimista látásmód: anakronizmus. Ereje vesztett kapituláció a rossz előtt. Nincs „pozitív“ és „negatív“ ember. Ez hazugság! Csak reális ember van, pozitívumokkal és negatívumokkal, amelyeket keskeny határ-terület választ el egymástól. Ezen a kicsiny pszichikai „senki földjén“ nap mint nap elkeseredett támadások és ellentámadások zajlanak. És amikor az egyik oldal felülkerekedik, a másiknak vissza kell vonulnia, átadva vetélytársának a „senki földje“ egy-egy darabkáját. Az emberre nem szabad az aritmetika mínusz-jelét alkalmazni. Minél többet veszünk el veleszületett vagy szerzett jótulajdonságaibóJ (pozitív oldaláról), annál határozottabban közeledünk a nullához. Ez matematikai logika. Dúdor István: Emlékezés, tollrajz Az embernek pedig nem az az érdeke, hogy nullává változtassák. Nem tagadásra: igenlésre van szüksége. Ha most az ellentábor művészeinek kezéből mindinkább kiesik a humanizmus zászlaja, ha ők már nem képesek megszabadulni a pesszimizmustól és kétségbeeséstől, akkor mi, az új világ művészei vagyunk hivatottak felemelni a zászlót, melyre ez van írva: „mindent az emberért!“ Az emberi nemet nem szabad a sors kényére hagyni. Hiszen katasztrófa fenyegetil — Az ember az embernek farkasa — halljuk amonnan az évszázados, különféle filozófiai vál tozatokban oly sokszor ismételt, kopott kapitalista formulát. — Az ember az embernek testvére — hangzik emitt, bátran, bizakodón a csupa-remény jelszó. Mindazt, amit a sokfélé humanisztikus áraim lat évezredeken át nem tudott megvalósítani, magukra vállalták a kommunisták, a 20. század humanistái. S bár a dolgunk gyakran na gyón nehéz, ideálunk gyönyörűszóp, harcunknak mély értelme van, és ezért nem sajnáljuk az áldozatot. Nem arra esküdtünk-e ifjú korunkban, hogy ezért az eszméért élünk ós harcolunk? A testvéri érzést hosszan, türelmesen kell nevelgetni az emberek szívében. És vajon mi ébreszti, növeli jobban ezt az érzést, mint a kép, a szobor, a muzsika, a vers? Sohasem feledkezhetünk meg a legfőbb célról, arról, hogy az embereket magasrendű ideálok szolgálatára neveljük. S aki ezt teszi, már nem „önmagában való“, hanem az „embereknek való“ ember. Ez a mi humanizmusunk lényege. Költők, muzsikusok, képzőművészek megtisztelő hivatása, hogy küzdjenek az ember reneszánszáért, a harmonikus, szép és tökéletes személyiségért. Az emberi lélek mind nagyobb területét hódítja meg a művészet. Az esztétika lassan etikává válik. Itt most tulajdonképpen absztrakt fogalom ként beszéltem az Emberről. Az öncélú filozofálás azonban aligha hasznos bárkinek. A filozófia arra való, hogy átalakítsuk magunkat és a világot, segítségével mintegy „új minőségbe“ lépjünk mindennapi, praktikus munkánk közepette. És bocsássák meg, hogy úgyszólván piedesztálra állítottam az Embert, felnagyítottam, domborművé formáltam alakját. Emberkultusz ez netán? Lehetséges. Ennek a kultusznak szívvel-lélekkel hive vagyok ... At írást A líra ma kötetből vettük J^V.r*áSOíľ-V I
