A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-05 / 14. szám
tanítgatom Hét éves múlt a fiam, most járja a legnehezebb osztályt, az elsőt. Esténként, amikor előkerül az ábécés köny,v, kínban van aZ egész család, mert toporzékol, ha nem megy neki az olvasás. Vele drukkolunk és vele örvendezünk, ha sikerül néki a bétűrovarkákat megfejtenie, értelmes szóvá alakítania. Ha nehezen is, de nyiladozik az értelme, s én ezt a nyiladozó, világot próbáló értelmet szeretném a költészet felé irányítani. Mert a költészet nemessé formálja a lelket és csodálatos szépségek felé vezeti. Mondom hát neki az egyik este: — Ülj le, fiam, ide ni, mellém. Verseket fogok olvasni, jó? — Jő — egyezik bele. Felütöm az egyik gyermekverseskötetet és lassúdan olvasom a sorokat: „Kis cica, nagy cica, elindúl a lagziba. Nem mennek messzire, csak az utca végibe .. Észreveszem, hogy a gyerek elbigygyeszti a száját. i — Mi az, nem tetszik? — kérdezem. — Nem — feleli — a kis cica, nagy cica nem tetszik. — Miért? — Csak. — Akkor nem is olvasom tovább... Valami szebbet olvasok. Ismered Petőfit? — Ismerem — élénkül fel a tekintete. — Költő, nagy bajsza van. — Helyes. Akkor hallgass hát ide! „Megy a juhász a szamáron. Földig ér a iába; Nagy a legény, de nagyobb Boldogtalansága . . A gyerek ásít, abba kell hagynom. — Petőfi verse se tetszik? a fiamat — Miért? — Mert olyan szamaras . .. — No, várj csak. Olvasok egy neked való Petőfi verset, amit az Arany János fiának, Lacinak Irt,'amikor meglátogatta őket. — Ki az az Arany János? — Petőfi barátja, nagy költő volt ő is. — Bajusza is volt? — Az is .. . de most inár figyelj. „Laci te Hallod-e? Jer ide. Jer, ha mondom Rontom-bontom .. — Ez se tetszik — szakít félbe a gyerek * — Miért? — Csak — mondja konokan. Dühös vagyok a gyerekre és a legszívesebben a fejéhez vágnám a könyvet. De még egyszer megpróbálkozom vele. Arany János versei után nyúlok és felütöm találomra. — Hallgass csak ide: „Ágnes asszony a patakban Fehér lepedőjét mossa; Fehér leplét, véres leplét A jutó hab elkapdossa. Oh irgalom atyja. ne hfigyj el.. " Látom, hogy hegyezi a fülét és csillogó szemmel néz rám. — Mi az, talán tetszik? — Igen. Ez tetszik. — Miért? — kérdezem meglepetten. — Mert ez egy jó krimi lesz .. . Olvasd csak tovább, hogy is volt azzal a véres lepedővel? DÉNES GYÖRGY Moyzes Ilona Az Ember éneke Csak ötlel voltam Isten szűk agyában, csodálatos nagy falak között rab, melyet hiú szeszéllyel fölragadt és széjjelszórt a puszta föld porában. Oly magasan a csillagok honában tartottad trónod s pompád ottragadt, nekem belőle semmi sem maradt, csak szárny nélküli vézna, csupasz vállam. ♦ Mégsincs törvény, mely önmagámtól megfoszt; véres halált haltam száz halálban, s ma önnön bolygóm száll a csillagokhoz. Az utamat végre megtaláltam, bár esztelen viharban értem partot, de a sátánt megtiporja lábam. És széjjelszórt És széjjelszóri a puszta föld porában s mint kéneső úgy hullott rám a nap, de víz hiányán elszárad a mag es így indultam útnak és oly bátran, bar szuzi űrén van vizek nyomában. És felfedeztem mind a partokat, bár végigéltem minden poklodat lélem szörnyű paradicsom-hunéban. Hólyagos kezem, csalánmarta lábam könnyes szemmel trónidig dobáltam, sajgó gerinccel, bús magánytól űrvén. S hogy válasz nem jött, hideg kővé váltan mindenütt és minden vihart álltam, í ó, sokszor, sokszor önnön tiizem üszkén. * Nem ismeri a fiamat... Konok, makacs ki) lyök. Ha egyszer megköti magát, az Úristen sem bír vele. Csapjam agyon? — Messzi van még az ősz, addigra odalesz a makacssága. — Oda, ha oda ... A kocsiban mocorgott majd felsírt a gyerek. Deákné tisztába rakta, megszoptatta. — Szép gyerek — mondta Kocsis István. — Szép ... — Lehet, hogy ez is makacs természetű lesz. — Lehet — mondta az asszony, és István kezébe adta a gyereket. Mosolygott. — Dajkálja . . . Hiszen a ... — elharapta a szót. — Beszéli az egész város. — Tudom. — Talán még büszke is rá?! — Minden apa büszke a fiára, különösen az ilyen jól sikerültre, hogy egyem meg a kis ... — mondta István, s fütyült, játszott a gögicsélő kicsivel. — Mondta a pincében a gazda, hogy akar még egyet. Tényleg akarnak? — Mi köze hozzá? — Valami tán csak van. Az asszony elvörösödött. — Nem elég, hogy... — lenyelte a mérgét. — Ráadásul még szemtelen is, mint a piaci légy! Kocsis Istvánt megütötte az asszony szava. Keserű fájdalom tolult a torkára. Felállt, kocsiba tette a gyereket, és elindult vele. — Ezt nem vártam magától. — Talán bizony megsértődött?! — Tudja meg, hogy nem leszek a lába kapcája, és engem ne haragítson meg, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom — mondta István sötét arccal. — Fizessem csak ki az adósságomat, fülyülök én magára, rajtam nem fog boronálni! — Ahogy így elnézem, István, talán még arra is képes volna, hogy megüssön ...!? — Haragítson csak meg, hanem úgy összevágom, hogy halála napjáig emlékezni fog rá — mondta István, de már elpárolgott a mérge. Kiérződött a hangjáról, látszott a tartásából. Az asszony csengőn felnevetett. — Talán jól is esnék ... Engem még soha senki nem vert meg. Talán egyszer akart az édesanyám, de apu lefogta a kezét... Nos, megver? ... Verjen hát, védekezni sem fogok — mondta az asszony incselkedőn, s huncutul ragyogott a szeme. — Kétszer se mondja, mert valóban megteszem! Deákné elővette a jól ismert csatos üveget. — Magának csak a szája jár... Egyszer azit is mondta, hogy fog nekem fürjecskét, meg csillagot is hoz le az égről . . magának csak a szája jár... Telitöltött egy poharat borral. — Igyon, ne hőbörögjön, mint a vadkan! . .. Aztán hogy kire ütött a fia, miért makacs... Ilyen fafejű embernek csak makacs gyerekei lehetnek... No, igyon már! — Nem kell a bora. — Igya meg, mert magára öntöm! Kocsis István végül elfogadta és megitta a bort. Aztán elkapta az asszonyt, ölébe vonta és csókolgatta. Deákné nem ellenkezett, csillogott a szeme, tüzelt az arca, megfeledkezett a főzésről, óvatosságról, mindenről ... a heverőre szédültek. A küszöbön heverő kutya felkapta a fejét, s morgott. Nyilván észrevette, hogy nem verekedésről, hanem csak játékról van szó. Megnyugodott, s újra elnyúlt a küszöbön. — Hiszen csak ne szeretném annyira — suttogta Deákné —, mehetne, vihetné a szél, egyet sem szólnék, egyet sem lépnék maga után .., — Nem hiszek én magának. — Pedig hihet, soha nem hazudtam, miért is tettem volna? — Azt én nem tudhatom... — Jobban tudja, mint én. — Ha valami érné a gazdát, a feleségem lenne-e? — kérdezte István. — Az igazat mondja! Deák Gáborné felállt, elsimította a szoknyáját. — Miért nem felel? — Maga tőlem ilyet ne kérdezzen, István! — Mért ne kérdezzek? — Azért... És ne gondoljon arra, hogy a gazdát valami baj éri, mert azt nem éri semmi baj... és egy percig se higgye, hogy a felesége lennék... — Értem... — mondta Kocsis István csendesen és elment. Keserűség fészkelődön benne. Mióta az eszét tudja, mindig így volt. soha senkiben pern bízhatott teljesen, soha senkihez nem tartozott igazán. Mindig olyan helyzetbe került és úgy érezte magát, mint aki két szék közé ül. Margit az eperfa alatt a teknő fölé hajolva mosott. Mikor megpillantotta Istvánt, felegyenesedett, kötényébe megtérülte a kezét. — Megint járt itt az asztalossegéd. — Mit akart? — Délután nagy tüntetés lesz a városháza előtt, azt mondta, menjünk el mink is. — Van nekünk munkánk, kenyerünk, miért tüntessünk? j Folytatjuk)
