A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-29 / 12-13. szám

A nagy világ-IFolytatás a 17. oldalról.) esetleg arra is lehet gondolni, hogy délről ren­dítsék meg a németek keleti frontját. Az észak-afrikai partraszállás terve tulajdon­képpen kompromisszum volt az angol és az amerikai álláspont között. Churchill kijelentet­te, hogy ez a második front legjobb módja 1942-ben, ez lehet az egyetlen és méreteit te­kintve jelentős hadművelet az Atlanti-óceán felől A szovjet kormányt érthetően megdöbbentet­te ez azállásfoglalás, és 1942. augusztus 13- án kelt memorandumában teljes nyíltsággal szövegezte le: ,,A szovjet főparancsnokság nyári és őszi hadműveleteinek tervét az európai má­sodik front 1942-ben megvalósuló létrehozására számítva dolgozta ki. Könnyű megérteni, hogy Nagy-Britannia kormányának lemondása az európai második front létrehozásáról — erköl­csi csapást jelent az egész szovjet közvélemény­re. amely számított a front létrehozására, meg­nehezíti a vörös hadsereg helyzetét a fronton, és árt a szovjet főparancsnokság terveinek." Partraszállás Észak-Afrikában Közben folynak a ,,Fáklya" előkészületei. Az észak-afrikai tisztikar és a gyarmati közigaz­gatás vezetői azóta, hogy 1940 július 3-án brit hadihajók Orannál és Mers-el-Kebirnél meg­semmisítették a francia flotta ott állomásozó egységeinek' legnagyobb részét, ami miatt a Pétain-kormány megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Nagy-Britanniával, angolellene­sek ugyan, de Amerika hadhalépése után nem utasították el az angolszászokkal való együtt­működés lehetőségét. így érthető, hogy amikor a „Fáklya“ terv előmunkálatai megkezdődnek, amerikai diplo­maták puhatolózó lépéseket tesznek annak fel­derítésére, hogyan fogadnák az észak-afrikai francia polgári és katonai vezetők a szövetsé­gesek partraszállását és — nem találnak eluta­sításra. Wey^and marsall, az észak-afrikai csa­patok főparancsnoka habozik, de Juin tábor­nok, Algír katonai parancsnoka és több magas­­rangú tiszt megígéri támogatását. . Közel fél évi előkészület után — szinte ugyanabban az időben, amikor Montgomery csa­patai támadásra indulnak El-Alámeinnél, ameri­kai és angol kikötőkből, erős hadiflotta-kíséret­tel, kifutnak az első csapatszállító hajók, hogy az Atlanti-óceán közepén találkozzanak. Kilenc amerikai és négy angol hadosztályt szállít Gibraltár felé ez a mintegy 800 szövetsé­ges hajóból álló flotta. November 7-én Dwight Eisenhower amerikai tábornok, a hadművelet parancsnoka London­ból Gibraltárba teszi át főhadiszállását. A „Fák­lya“ hadművelet szinte óramű pontossággal ha­lad — egészen a partraszállás pillanatáig. Az amerikaiak az előzetes tárgyalások alapján dia­dalkapukat, virágesőt várnak, de bizonyos mér­tékig csalatkozniok kell. Darlan haboz, de végül — átáll Algírban november 7-én éjfél tájban Murphy amerikai konzul felkeresi Juin tábornokot és közli vele, hogy a szövetséges csapatok partra­szállása néhány órán belül megkezdődik, Juin vegye át az észak-afrikai csapatok főparancs­nokságát. Minderre már hetekkel előbb megvan a részleges terv, de az utolsó pillanatban egy váratlan esemény megzavarja a végrehajtást. Az történt ugyanis, hogy Darlan admirális, a legtekintélyesebb vichyi katonai vezető, novem­ber 5-én váratlanul visszaérkezett Algírba — gyermekparalízisben megbetegedett fiának meglátogatására — és Juin tábornok Darlan |e­­lenlétében nem meri végrehajtani tervét. Hosz­­szas tanácskozás után Murphy amerikai főkon­zullal abban állapodnak meg: magukhoz hív­ják Darlant és feltárva előtte a helyzetet, csat­lakozásra szólítják fel. Éjjel két órakor Juin tábornok arra kéri Dar­lan admirálist, hogy sürgősen jöjjön a lakásá­ra, fontos közölni valója lenne. Miközben fo­lyik a tárgyalás, Vichy-ellenes francia fiatalok körülveszik a házat, minden kijáratot elzárnak; Darlan admirális fogoly. Egy órá múlva válto­zik a helyzet. A helyi mozgó gárda alakulatai szétverik a Vichy-ellenes francia fiatalokat, be­hatolnak a villába, letartóztatják Murphyt és a kíséretében levő amerikai diplomatákat. Juin tábornok és Darlan tengernagy együtt mennek az algíri főparancsnokságra. Darlan reggel 7 óra 30 perckor táviratban értesíti Pétain marsallt: amerikai és angol csa­patok több helyen partra szálltak, az algíri helyőrség parancsot kapott az ellenállásra. Délután 5 órakor, amikor az amerikai csapa­tok behatolnak a városba, Darlan felhatalmaz­za Juint, hogy kezdjen tárgyalásokat a meg­adás feltételeiről. Clark tábornok Eisenhower főparancsnok megbízásából tárgyalásokat kezd Darlannal. Felajánlja neki Észak-Afrika főbiz­tosi tisztségét, ha a szövetségesek mellé áll. Darlan a fogság helyett a főbiztosi pozíciót vá­lasztja, november 11-én kiadja a „tüzet szün­tess! ‘ parancsot, a Toulonban állomásozó flot­tának pedig meghagyja: vagy fusson ki a ten­gerre, vagy ha ez nem lehetséges, akkor min­den eszközzel akadályozzák meg, hogy a fran­cia hadihajók német kézre kerüljenek. Darlan „tüzet szüntess!“ parancsa után meg­szűnik a harc Oranban és Casablancában. De Tuniszban a németek erősen megvetik a lábu­kat A tuniszi hadjárat A német hadvezetőség ugyanis, miután fel­ocsúdott meglepetéséből, azonnal ellenakcióba kezd, és alig 24 órával az észak-afrikai szövet­séges invázió megindulása után, november 9-én, légi úton szállított első német őrzászlóaljak birtokukba kerítik Tunisz egyik legfontosabb repülőterét. El-Alouimot, majd néhány nap le­forgása alatt a Tunisztól alig 200— 250 km-re fekvő Szicíliából erős, nagy létszámú német— olasz egységek érkeznek Tuniszba és elfoglal­ják a legfontosabb repülőtereket és kikötőket. A német—olasz ellenakció második része: 1942 november 12-én végrehajtják a már rég­óta előkészített „Attila“ tervet: német és olasz csapatok megszállják Dél-Franciaországot és Korzikát, a vichyi kormány lemond, Pierre La­va], a hírhedt tengelybarát politikus kerül az új bábkormány élére. November 22-én a néme­tek kézre akarják keríteni a touloni hadihajó­kat, de a francia tengerészek elsüllyesztik ha­jóikat: 14 tengeralattjáró, 28 torpedóromboló és 10 cirkáló, mintegy 225 000 tonna űrtarta­lomul, a tenger fenekére jut. A líbiai sivatagban ezalatt a 8. angol hadse­reg fáradhatatlanul üldözi Rommel Afrlka­­korpsát, amely visszavonul a Mareth-vonal mö­gé és Tuniszban egyesül von Arnim tábornok csapataival. 1943 elején negyedmilliós német— olasz sereg áll szemben az Eisenhower főpa­rancsnoksága alatt álló amerikai, angol és sza­bad-francia seregekkel. Az erőviszonyok a szá­razföldön nagyjából egyenlők, de a tengeri és légi fölény a szövetségeseké. A „Fáklya“ eredménye: Algéria és Marokkó szilárdan a szövetségesek kezére került; a ne­gatív oldal: Tuniszban az angolszászok elkés­nek, a tengelyhatalmak haderőinek sikerül erős hídfőállást kiépíteniök. Az eredeti terv szerint 28 nap alatt egész Francia-Északi Afrikát el kellett volna foglalatok, 1942 november végén azonban még semmi remény sincs a hadművelet gyors befejezésére. Az Afrikakorps harcait jelentős mértékben befolyásolják a keleti front eseményei. Miután 1943. február 2-án az utolsó német egység is leteszi a fegyvert Sztálingrád romjai között, Hitler a 0. hadsereg helyére szervezett új sere­get nem Észak-Afrikában, hanem a keleti fron­ton dobja harcba. A tengelyhatalmak szempontjából tehát rend­kívül kedvezőtlen a harci helyzet Észak-Afri­kában és a keleti fronton 1942—1943 telén. A casablancai értekezlet Az észak-afrikai Casablancában 1943. január 14-én összeül Roosevelt amerikai elnök és Churchill angol miniszterelnök, hogy katonai tanácsadóikkal meghatározzák azokat a hadmű­veleteket, amelyeket az amerikai és brit fegy­veres erőknek végre kell hajtaniuk 1943 első kilenc hónapjában. 1943. február 12-én közük Sztálinnal: az angolszász hatalmak a legköze­lebbi jövőben három harci feladatot kívánnak megoldani. Ezek: 1. A Kelet-Tunéziában levő német és olasz csapatokat április folyamán, ha nem előbb, megsemmisítik vagy kiűzik, 2. A tuniszi hadjárat befejezése utón júliusban, vagy ha lehet, még korábban elfoglalják Szicí­liát. 3. A nyugat-európai partraszállásra augusz­tusban vagy legkésőbb szeptemberben sor ke­rül. A szovjet államfő válaszában határozottan állást foglal a nyugati frontnak jóval az emlí­tett időpont előtt való megteremtése mellett. „Tartozásunkat Dunkerque-ért letörlesztettük“ A tuniszi hadszíntéren ezalatt Rommel ki­használja a szövetséges haderők tétlenségét és február 14-én váratlanul támadásba megy át a harci tapasztalatokkal még alig rendelkező amerikai és a gyengén felszerelt francia csa­patok ellen. Az amerikaiak súlyos vereséget szenvednek: elvesztenek 155 páncélost és 55 löveget, Rommel csapatai elfoglalják a straté­giai szempontból döntő fontosságú Kasserine­­hágót; nyitva az út az algériai Constantine vá­rosa, Eisenhower tábornok főhadiszállása felé. A már-már kritikussá váló helyzetet Alexan­der tábornok, a köze'-keleti haderők új főpa­rancsnoka az angol gárdahadosztályok harcba­­vetésével menti meg: lassan, nagy erőfeszítések árán sikerül az amerikai arcvonalat stabilizál­ni, Rommel offenzívája elakad, február 22-én kénytelen megkezdeni a visszavonulást. Március 6-án Rommel még egyszer támadás­ba küldi csapatait: ezúttal régi ellenfele, Mont­gomery frontját akarja felszakítani, Montgo­mery azonban — ellentétben az amerikaiak­kal — felkészülten várja a német támadást, és hiába vet harcba Rommel három páncélos had­osztályt, a brit csapatok a tankelhárító ágyúk tömegével megállítják a támadást, a német pán­célosok súlyos veszteségeket szenvednek. A márciusi sikertelen offenzíva után megpe­­csételtnek látszik a tunéziai német—olasz had­erő helyzete. Hitler hazarendeli Németországba Romme! marsallt, a német páncélos Afrika-had­­sereg Messe olasz tábornok parancsnoksága aló kerül.. Március 21-én a 8. angol hadsereg támadásra indul a Mareth-vonal ellen, s hét napig tartó súlyos harcok után elfoglalja. Április 7-én a 4. indiai hadosztály 2000 mér­­földes előnyomulás után találkozik a nyugatról közeledő 2. amerikai hadtesttel. A légifölényt a szövetséges légierő lassan kivívja a tuniszi hadszíntéren, a tengelycsapatok utánpótlása napról napra nehezebbé válik. Április 22-én indul meg a 8. hadsereg fő tá­madása. Ötnapi harc után észrevehetően csök­ken az ellenség ellenállása, de igen nagyok az angolok veszteségei is. Május 7-én az angolok elfoglalják Bizertát, majd a páncélosok gyors előretöréssel benyomulnak Tunisz városába. Május 12-én indiai csapatok St. Marie du Zit repülőterén elfogják a menekülni készülő Arnim tábornokot. Másnap leteszik a fegyvert az utolsó még harcoló tengelycsapatok, köztük a sivatagi harcokban híressé vált 90 német könnyűhadosztály alakulatai. 252 ezer német és olasz foglyát ejtenek a szö­vetségesek. Nem kerül sor nagyarányú kiürí­tésre, egyrészt az olasz flotta szűkölködik fűtő­olajban, másrészt a flotta parancsnokai nem merik harcba vetni a megmaradt egységeket. Alexander tábornok május 13-án jelenti: „A tunéziai hadjárat befejeződött. Minden el­lenséges ellenállás megszűnt. Birtokunkban tartjuk az észak-afrikai partokat.“ A tuniszi győzelem megünneplésére Angliá­ban elrendelik, hogy — először a második vi­lágháború folyamán — lobogózzák fel a háza­kat, kondüljanak meg a templomok harang­jai... VI. György angol király Eisenhower főpa­rancsnokhoz intézett táviratában büszkén szö­gezi le: „Tartozásunkat Dunkerque-ért letör­lesztettük.“ t

Next

/
Oldalképek
Tartalom