A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-01 / 8. szám
11 szervezőit, előadóit, de főleg a tanfolyam vezetőjét komoly problémák elé állították. Az említett karvezetői tanfolyam hallgatói és vezetője mindezeket a problémákat mérlegelve javaslatot tettek egy pedagógusokból álló kórus megalakítására. A kórus keretében gondolták megvalósítani a karvezetői tanfolyamot. A kórusmozgalomnak elsősorban szakemberekre, mégpedig jól képzett és lelkes szakemberekre van szüksége. Szakmai vezetőkre, de énekesekre is. Tehát nemcsak karvezetőket, de énekkari tagokat ís kell nevelnünk. Utánpótlást. Itt pedig elsősorban az iskolai kórusokra kell építenünk. Kodály Zoltán egyik írásában megjegyzi (sajnos nem tudom szószerint idézni, de a lénye valahogy így hangzott): ha 10—14 éves korban — amikor legfogékonyabb a gyermeki lélek — nem hatja át a gyermeket a muzsika, a közös éneklés öröme, az életben talán már sohasem találkozik vele. Nem tudom, pontosan számszerint hányán, de azt hiszem nem túlzók, ha azt mondom, hogy a CSMTKÉ tagságának fele iskolai vagy felnőtt kórust vezet, sőt akadnak, akik mindkettőt. A tanítói kórusban igazán nagy lehetőség van a karvezetők képzésére. Sajnos eddig nem foglalkoztunk elég komolyan ezzel a problémával. Jól átgondolt tanterv összeállítása volna a legfontosabb. Továbbá össze kellene állítani a szükséges szakirodalom jegyzékét, útmutatást adni a tanuláshoz, az eméleti önképzéshez. A gyakorlat elsajátításához pedig lehetőség nyílik egyrészt a tanítói kórusban, másrészt a hazai kórusoknál. A CSMTKÉ alapszabályában az énekkar célkitűzései között találjuk a kórustagok szakmai képzését is. Ezt a célkitűzést is következetesebben kell teljesítenünk. Az elmondottakkal szorosan összefügg a kérdés második fele, kórusmozgalmunk fellendítése. A tanítói kórust tulajdonképpen a kialakuló kórusmozgalom hozta létre, ős ezt is kell hogy szolgálja. Szolgálja úgy, hogy újabb és újabb karvezetőket ad a mozgalomnak, de úgy is, hogy példaképül szolgál a többi kórusnak. Új művekkel ismerteti meg a karvezető kórustagokat, dalostalálkozókon vesz részt közösen a többi kórussal. Vidéki hangversenyein az ottani kórussal közösen szerepel, biztatja, támogatja, lelkesíti a többi kórust. A CSMTKÉ aránylag még fiatal. Működésének hatását csak évek múlva fogjuk tudni lemérni. Sokat kell még javítani munkánkon, nagy összefogásra van szükség, hogy a jelenlegi elég lanyha kórusmozgalom olyan virágzásnak induljon, mint az a két világháború között volt. Ez elsősorban rajtunk múlik. Ág Tibor Egy csípős, koratavaszi napon, 1933. március 2-án harmadik osztályú temetés volt Budapesten, a rákoskeresztúri temető IV. számú ravatalozóterméből. Ismeretlen, mindenkitől elfelejtett öregasszony teteme nyugodott az egyszerű, fekete koporsóban. Nem volt felette egyetlen szál virág sem. Az utolsó ünneplő ruhát is, melybe a halottat öltöztették, a Rókus-kórház szegénygondozónője kereste ki az elhunyt, hátrahagyott pár szegényes kacat/ábúl, hogy illendően pihenjen meg a mindenkit egyformán befogadó anyaföldben. Nem jött el egy lélek sem a temetésére; se hozzátartozó, se ismerős, aki elsirassa, hiába várt a szertartást végző pap, Progly Ferenc tisztelendő úr a beszereléssel. Végre is úgy kellett megkérni pár ténfergő idegent, hogy legalább az imánál legyenek jelen. — Ki a halott? — kérdezték egykedvűen. Vállvonás volt a felelet: — Öreg asszony, költő, vagy mi volt az ura, azt mondják ... ... Így temették el Barlos Rózát, Vajda Jánosnak, a nagy magyar költőnek egykori hitvesét, akiről úgyszólván senki sem tudott semmit sem életében, sem halálában, s aki után nem maradt m.ás, mint egy ócska, fekete bőrretikül és valami kopott útikosár, benne földi vagyonként néhány ruhadarab. De a retikülben volt, ami a legdrágább volt egykori úrnőjének. Megsárgult fényképek és újságokból kivágott, ötven év előtt megjelent versek, melyeket Vajda János írt „Rozamundájához“, az imádott, kedves tündéristennőhöz, s amelyeket hányt-vetett életén át őrzött, egészen koporsója bezártáig őrizte az égő szerelmi vallomásokat. Vajda Jánosról, Gina halhatatlan költőjéről köztudomású, hogy nem tartozott soha a könnyed, élvezhető, kedélyes emberek közé. Ez a magas, nagyszakállú, komor férfi, nyűgösebb és tehetetlenebb volt a magánéletben, mint egy gyermek és így keserű melankóliájához, mely alaptermészete volt, még a mindig akadályokba ütköző kielégíthetetlenség is hozzájárult. Emberkerülőnek, szófukarnak és magányosnak ismerték, legközvetlenebb környezetében, s ehhez még hozzájárult állandó anyagi gondja, melyről Ady Endre írta a felejthetetlen sorokat: „Sokáig várta szegény a halált, Pedig magyarul s nagyon szépen hívta, S vén haláláig hiányzott neki Dárius kincse, azaz száz forintja.. Pedig elismert, országszerte híres költő volt hamarosan Vajda János, a nemzet nem tagadta meg a babért Világos dalnokától, aki a „Virrasztók", hatalmas, gyászharangszava soraiért sok üldöztetésnek volt kitéve a felsőbb hatalomtól, de ami csak emelte népszerűségét. Ö azonban sohasem tudta adminisztrálni magát, akárcsak kései utóda a magyar lírában, szegény Juhász Gyula, kivel talán legrokonabb hangja is. Ez az állandó anyagi gond és Ginával történt szerencsétlen s halhatatlan szerelme érlelte aztán életét odáig, hogy ha rövid pár évre is, de Bartos Rozália mellett kötött ki életének hányódó hajója. Az 1880-ik évet írták ekkor, s Vajda János, a költő, öreg ember volt már. Öreg, beteges és nagyon-nagyon magányos. Valahol, a romantikus budai Dunaparton, ahöl morózus sétáit járta, megismert egy lányt. Nem tudta, kicsoda, micsoda, de fiatal volt, kacagó, édes arcú, elegáns és a költő árva, sötét életébe úgy bukott be, mint „Húsz év múltán" című versében a kelő nap sugara, mely megaranyozta a Mont Blanc hideg, homályos csúcsát. A leány kedves volt a költőhöz, vidám, sokat kacagó, s a vén dalnok hülő szíve egyszerre olthatatlan szerelemre gyulladt az új és Ginával ellentétben, nem elérhetetlen istennő iránt. Poéta fantáziája, örökifjú lelke, földöntúli vallomásokra ragadták, s szálltak is már az új versek az új ideálhoz: „Ha majd akik bubájuknak Üdvözítő fényüktől írlak Rég elfeledi a léha had: Kinek elérhetetlen vagy, messze, Lelkében mint hajthatatlan eszme Emléked él és fönnmarad! ...“ A Rozamunda versekI Igen, fönnmaradtak, mint a Gina versek is, hogy azután az esztergomi Szentszék „Matrinionium non consummatum" döntésével törvényesen megszakadjon. Mert a földreszállott tiszta angyalról utólag kiderült, hogy teljesen az ellenkezője annak az eszményképnek, amit a szegény öreg naív poéta tartott róla. Nagy és zavaros, sőt szennyes múlt állt a kacagó, megejtő fiatal lány mögött, s ha Vajda János végigment ifjú hitvesével Budapest utcáin, bizony nagyon sok gúnyos férfipillantás emlékezeti ama találkozóhelyekre, hol az „angyal" leánykorában túl gyakorta meg szokott fordulni... De maga a házasság sem sikerült./A válóper tanúbizonyítékai szerint a házasfelek tulajdonképpen sohasem éltek igazi házassági életközösségben, amikor együtt laktak sem, talán a költő kései életkora miatt is, és mikor néha egy lakásban laktak, állandó volt köztük a civakodás. Így nem lehetett ezt az életet egyiküknek sem sokáig elviselni. 1888-ban aztán véglegesen és törvényesen elváltak egymástól. S az öreg költő visszatért a régi, komor magányba, ahonnét a csalfa délibáb kicsalta egy zavart, furcsa, sokat ígérő tavaszi napon ... És Rozamunda? Ö is rátért újra útjára, melyre tüzes vére egykor elindította, s mely ettől fogva kissé hasonlított ama másik nagy magyar költő, Madách asszonyának, a könnyűcsókú Fráter Erzsikének életútjára. Eltűnt az éjszakában, mely mindkettőjüket megbabonázta. Többé alig hallani róla, egészen a rákoskeresztúri szomorú temetésig. Egyideig még támogatta is a költő elvált feleségét, sokszor találkoztak ts és állandóan leveleztek egymással. Idők múltával Bartos Róza szinte áhítatos szerelemmel fordult volt férje emléke iránt és a halhatatlan Ginát, Vajda János másik asszonyát, mikor az nyomorba került, erejétől tellően segítette, és temetésén zokogva mondta el a költő örökszép sorait a nagy halott felelt ... Kevéssel halála előtt így írt édesanyjának egy fénykép hátlapján: „Meine Mutter, bitte dieses Bild in meinem! Sarg zu meiner Leiche zu geben. Vajda Rosa, Abbazia, 1920. 15. IV.“ De a kép sose került a koporsóba. Valahol elkallódott. PÁLL MIKLÚS
