A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-22 / 7. szám

ORDÓDY KATALIN az auláknál A tolószékem megszokásból még mindig az ablaknál áll. Pedig a világ bezárult előttem, már nem látok ki a fűzfákkal szegett ka­nyargós útra A távolban a folyót sem látom Elvették tőlem az ut­casarkot, ahol a pékbolt ajtaján egymásnak adták az emberek a kilincset, az utat. ahol napjában nyolcszor vánszorqott végig az au­tóbusz az állomás és a város kö­zött; a fűzfákat, amelyek már zöl­déit ni kezdtek, mikor a hó még el sem takarodott és alkonyaikor szerelmespárok andalogtak alat­tuk. Elvették a folyót Is, amely fölött tavasszal sejtelmes ködök ültek, mintha titokzatos, izgalmas dolgok játszódtak volna le mögöt­tük. A vonatnak már csak a füty­­tyét és a zakatolását hallom. Nem látom többé a gyors kivilágított ablakait, mely akár az üstökös, sárga fénycsíkként száguld el az égbolt alján a töltés fölött. Elvet­ték egész világomat. Amíg a kőművesek dolgoztak, örültem. Felhallatszott hozzám a beszédük, fütyörészésük. Sejtelmük sem volt, hogy a harmadik emelet nyitott ablakából valaki minden sza­vukat hallja. Egyszer az egyik el­mesélte, hogy az éjszakát egy lány­nyal töltötte. Napokig nem tudtam másra gondolni. A tévében gyak­ran látok szerelmes jeleneteket, de ez más volt. Igazi, megtörtént ölelkezés, nem olyan, amit az író és a rendező eljátszat a színésszel. Nekem sosem lesz olyan éjszakám, mint annak a lánynak volt. A munkások mindig közelebb ke­rültek hozzám, míg egy magasság^ ba értek az ablakommal. A hang­járól megismertem az éjszakai sze­relmeskedöt. Vörösesszőke haja a homlokába lógott, az orra be volt lapítva kissé, mint a bokszo­­lóké. Nem tudtam róla levenni a szemem. Aztán ő is észrevett, rám­­mosolygott és átkiabált. Visszain tegettem és az ablak elé húztam a csipkefüggönyt, nem akartam hogy meglássa nyomorúságomat, észrevegye, hogy tolószékben ülök. Egész nap a függöny mögül les­tem rá. Másnap reggel, mikor apám meg anyám munkába mentek, szokott helyemre az ablak elé toltam ma­gam. Képeslapot vettem a kezem­be, és elhúztam a függönyt. Az én emberemet semerre sem láttam. Négyen-öten dolgoztak az épüle­ten, a fal emelkedett és én meg­rettenve láttam, hogyan falazzák be fokozatosan egész világomat. A pékség már eltűnt, az ország­utat és a füzest sem láttam többé, csak a folyó távoli kanyarulatát és a töltést, amelyen nehézkesen gördült tova egy hosszú kocsisor­ból álló tehervonat Délfelé aztán megjött a betört orrú, de nem fogott munkához. Az építésvezetővel beszélgetett, ciga­rettával kínálta, rágyújtott maga is és szétvetett lábakkal fújta a füs­töt. Ha nem szól át hozzám ö — határoztam el — majd én kiabá­lok át egy alkalmas pillanatban. Azon törtem a fejem, mit is mond­hatnék, mikor hallottam, ahogy egy távolabb dolgozó munkás felé emelt hangon mondja: Majd este a szálláson talál­kozunk. A papírokat odaadom, mert holnaptól már a kísérleti telepen dolgozom. Rögtön megértettem, hogy utol­jára látom. Kiszaladt az agyamból minden gondolat Néztem, amint indul lefelé a deszkák és állvá­nyok között, hogy elvesszen sze mem elől ő is, mint az út, a fák és a folyók. Éppen egyvonalban volt az ablakommal, mikor felnézett és észrevett. Üdvözlésképp kezét u sapkájához emelte. Visszaintettem neki. Mozdulatomtól az ablakpár kányon heverő képeslap szárnyakat kapott és a levegőben forogva szállni kezdett lefelé. — Na most mi lesz? — nevetett rám, és láttam, milyen szép fehér fogai vannak. — Nem tudom, — mondtam ijedten és tanácstalanul. — Én nem tudok érte menni. — Aztán hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan és könyörögve hozzátettem: — Székhez vagyok kötve, fái a lábam. Lenne olyan szives és fel­hozná? Egy pillanatig mintha mérlegel­te volna, mit tegyen. — Na, jó — mondta aztán és ment tovább lefelé. — Harmadik emelet, szemben a lépcsővel, kilences ajtó — kiáltot­tam még utána. Gyorsan behúztam a függönyt és dobogó szívvel hajtottam szobám­ból az előszobába, az ajtóhoz. Most meglátja, hogy nyomorék vagyok — nyilallt belém. Hát aztán! Hol­nap már azt sem fogja tudni, hogy létezem. Lépteket hallottam, rövidre rá csöngetést. Mély lélegzetet vettem és ajtót nyitottam. Ott állt, arcán félszeg kis mosollyal és nyújtotta felém az újságot. — Jöjjön be hát kicsit — udva­riaskodtám, igyekezve az elfogulat­lanság látszatát kelteni. — Nézze meg, milyen csúnya falat emeltek az ablakom elé. Szaporán meg­fordultam és tolattam a szobába. Vonakodó léptekkel jött utánam. — Az ablakon keresztül éltem eddig. Néztem az embereket, ko­csikat, fákat, az eget Most már csak a falat nézhetem. Szánakozva bólogatott és egyik lábáról a másikra állt. Az emberek nem tudnak szívből szánakozni nekik idegen ember sorsán. Érez­tem, legszívesebben ó is magára hagyta volna már a nyomorékot. De még fülemben kísértett hetyke fülyörészése, a hangja színe, mikor arról az éjszakáról beszélt. El­szántam magam és egyenesen a szeme közé néztem. — Látja, így élek. 25 éves va­gyok és még nem csókolt meg senki. Kérem, csókoljon meg. Ügy ahogy azon az éjszakán azt a szép­mellű lányt csókolta a csónakban — mondtam kiszáradó torokkal. Ez nagyon váratlanul érte. Tág­ra nyílt szeméből a megrökönyö­dés nézett rám, aztán lassan két ujja közé vette az államat. Akkor már szelíden és melegen sugárzott a szeme. Ereztem az ajkát, a bő­rét, a fogait, éreztem a csókot. Csukott szemhéjaim között áttört két könnycsepp. Akadozva tört utat arcomon le az államig. Egész tes­temben remegtem. Aztán hallottam, ahogy becsukódott mögötte az ajtó. A szemközti falat már bevakol­ták, fenn van a tető is. Csak az égből hagytak meg nekem egy kes­keny kis sávot, éppen csak any­­nyit, amely mellett néha elálmo­dozhatok. — Aratásig kijavulok, megerősödök, bírom én a munkát, ne búsulj, István! — Nehéz lesz. — Azzal te ne törődj! Odakint villámlott, megdördült az ég. Szél kerekedett, később esnd kezdett. Szálkásan, nagyszeműn zúdult alá a zápor. Jó esöszaggal telt meg a levegő. Lacika állt meg a küszöbön csuromvizesen, csapzottan. — Hát te? — Hallottam, hogy hazajött, édesapa. Didergett a gyerek, vacogott a foga, de azért mosolygott, s bújt az apjához, aki törülközővel szárazra dörzsölte és bedugta anyja mellé az ágyba. A dunna alól csak a nagy, értelmes szeme villogott elő, mint két rög gyémánt. — Féltem a villámlástól, édesapa — suttogta apja felé. — Tudja, milyen komisz lúdja van, öregmamának? Csak tépné le rólam a nadrá­got. Hanem adtam neki az ostorral — öregapa csinálta szíjból... Ba­kancsszíjból, sárgából. Pattogót is font elibe. Tudok ám pattintani, úgy szól, mint a puskalövés... — Elhallgatott, nagyot sóhajtott. — Nekem nem hozott semmit? Kocsis István szomorú mosollyal nézett a fiára, ami megtévesztette a gyereket. — Mogyorót akartam venni, de arra gondoltam, talán nem is szere­ted, mondom, minek dobjam ki érte hiába a pénzt. — Pedig sžeretem — anyátlanodott el a gyerek. — Édesanya is tud­ja, hogy szeretem. Igaz, édesanya? Margit fáradt mosollyal bizonyított, István meg közben előhúzta zsebéből a zacskó mogyorót. Lacika szemében öröm csillant, s bontot­ta, ropogtatta a mogyorót, fáradhatatlanul őrölt a kis malma. Nagyon boldognak érezte magát. Később Kocsis István kiült a félig kész hambitra a kisszékre. Szívta a cigarettát, belenézett az esőbe, hallgatta a súgását. Gondolatban a városban járt. Deák Gábornét látta maga előtt karcsún, magasan, ég­színkék ruhájában... Szívet szorító bánat, keserűség szakadt rá. Kilátástalannak látta a jövőjét, értelmetlennek az életét. Hát arra született az ember, hogy bölcsőjétől a koporsójáig csak hányódjon, verődjön, mint szalmaszál a vízen? S az adósság! Nyakába vette, házat épített, hogy biztonsága legyen, most mégis itthagyja, mert itt kell hagynia. Más kezére bízza. Más bitorolja majd az udvarát, kertjét, más valaki ül a tornácán, ő meg közben beleöli az egész életét. Beleöli értelmetlenül, bután, s talán a halála óráján sem lesz olyan, mint amilyennek megálmodta. Mert úgy van az, hogy a sze­gény embert csak az álmai éltetik. Csalogatón félrevezetik, elkápráz­tatják, mint a mező felett játszó délibáb... Rozi jött meg fejére borított szoknyával. — Gyere, István, hozom vacsora ... éhes vagy látni én . Margit is jó lesz meleg leves... gyerek is itt? — Minek fáradtál, Rozi? —■ Ne járja száj, nem fáradta, gyere ... eszed leves, hús ... Miközben Istvánék ettek, Rozi beszélt, beszélt fáradhatatlanul, szidta Kálmánt, a sorsát, buta fejét, néha sírt, újra beszélt, százszor elmondta, mennyire fáj a szíve gyerek után. Aztán ölébe kapta Lacikát és ezret csókolt rajta. Fájdalmas gyönyörűséggel szorította magához, lehunyt szempillája alól folyt a könnye. Aztán elment, mint a vihar. Vitte a nyugtalan természete, percig sem tudott tétlenül ücsörögni, mindig talált valami munkát. Kocsis István újra a városban volt. Kezén szálltak a hordók, mint a labdák, olajozta a gépeket, fejtette, szállította a sört, jeget csinált fehéret, csillogót. .. Egyik délután összetalálkozott a városban Deák Gábornéval. Méreg­zöld ruha simult a testére, tollas kalap árnyékolta be szép arcát. — Megéri maga a pénzét, István — állította meg az asszony a járda szélére húzódva. — Miért? — Ogy elszaladt, mintha puskából lőtték volna ki. — Megszégyenített. — Én? — Maga hát! Ismét az a furcsa játékosság bújkált az asszony szemében, de most nem mosolygott. — Maga nézett engem cselédlánynak, letegezett. — Akkor is megszégyenített. — Nem akartam, elhiheti. Nekünk arató kell, jó munkás kell, ennyi az egész. Nem lehet azt itt megbeszélni — mondta az asszony. — Hol dolgozik? — A sörösöknél. — Mennyi az adóssága? — Sok. — Mennyi az a sok? — Nyolcezer. Az asszony gondolkozott egy kicsit. — Mondjon fel a sörösöknél még ma, és Jöjjön hozzánk! Holnap már jöhet is. — Nem megy az olyan könnyen. — Ügy csinálja, hogy könnyen menjen!... Nem bánja meg — mondta az asszony és elment. István hosszan nézett utána. Bement az egyik kocsmába és megivott két féldécit. Folytatjuk

Next

/
Oldalképek
Tartalom