A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-15 / 6. szám

László Anna: Zárójelentés

E'eyér András, a régész, elhíreszteli mindenki elölt, hogy külföldre utazik, bezárkózik lakásába, s a leeresztett redőnyök mögött néhány napi élelemmel, nekikezd életrajza írásának, tanúságképpen az utókor és nevelt leánya számára. Dokumentuma befejezése után ugyanis ki akarja nyitni a gázcsapot, mert úgy érzi, annyi megalázás érte, hogy emberi méltóságát csak halálával szerezheti meg.

Hogyan juthatott Feyér András erre a végső elhatározásra, hogyan történhet meg, hogy a környezet, a karrierizmus, a nemtörődömség még ma is tönkretehet egy jobb sorsra érdemes embert? Ki ezért a felelős? Hol az intrika, a szerencsétlenség, a meg nem értés ellen a segítség? — ezeknek az izgalmas kérdéseknek felderítésére és megválaszolására vállalkozott új regényében szenvedélyes őszinteséggel László Anna.

Szabó Pál: Szépülő szegénység

Szabó Pál falujának sajátos éghajlata van, hol derűsen csillogó és harmatosán iide benne minden, hol fenyegető viharfelhők Borulnak föléje, vagy pusztító viharok száguldanak el fölötte. Ez a regénye meg éppen különös világot ábrázol: a Duna—Tisza közt homokvidéket és a homokkal meg a mindenfajta értetlenséggel birkózó embereket, akik a sívó homokon végűi is oázist teremtenek.

Ez a küzdelem, ez az emberibbet akaró közös munka a cselekmény kerete, ebben bonyolódnak az emberi sorsok, indulatok. Szabó Pál nagy

epikus tenetség, árad belőle a mese, fordulatosán, érdekesen, izgalmasan; lassú hümpölygéssel, ha idillt fest, izgatott zaklatott nekitódulással, ha tragédia készülődik. Ezzel a jellegzetesen Szabó Páll cselekményvezetéssel ábrázolja azt a megejtően szép, egyszerre gyötrő és boldogító szerelmet is, mely a sokágú, mesterien bonyolított mese fő témája. A két kitűnően megrajzolt szerelmes alakja mellett egész sor remekbe szabott figura él és mozog Szabó Pál legújabb és egyik legsikerültebb regényének lapjain.

Zdenék Adla: Kleopátra a gitárban

Humorban, kalandban, szellemes helyzetekben bővelkedő „bűnügyi“ regényt adunk ifjú olvasóink kezébe. Az izgalmas történet középpontjában Kleopátra királynő áll. A szépséges Kleopátra eltűnik az ékszerüzletből.

A nyomozást egy bátor, rokonszenves fiatalember, Pitron detektív vezeti, aki nem ismer lehetetlent, és hallatlanul rövid idő alatt leleplezi Kleopátra elsikkasztó ját.

Fekete István: Barangolások

Sok-sok év vadászcserkészéseinek és halászkalandjainak gazdag élményvilágából merítette elbeszéléskötetét Fekete István. „Barangolások kOzel negyven év alatt — vallja ö maga előszavában —, éjjel és nappal, esőbenfagyban, napsütésben és borulásban, hajnalok hajnalán, éjjelek éjjelén, nehéz zsákmánnyal és üres tarisznyával, vidám gondolatok és elment, drága Emberek emlékárnyai között... Barangolások erdei fényben, puha gyalogúton, kopott legelők tarlóján,

bodzavlrágok súlyos illatában és sötét fenyvesek elsőhajtott tegnapjaiban . .. Barangolások az Idő és az Emberek erdejében, amely lassan emlékké válik, mint az elszállt tust és az ódon kalendáriumok, amelyekben már megfakult a betű..." — A természet és a múlt áhítatos szeretetével írt, finom lírájú könyv hangulatát ízlésesen elevenítik meg Csergezán Pál mélyen átélt illusztrációi. A kötet második, változatlan kiadásban jelent meg.

Rudyard Kipling: A dzsungel könyve

Akik Indidban jártak, és sokáig éltek a dzsungel közelében, mind azt állítják, hogy ez a táj semmi máshoz nem hasonlítható. Ott pirosabb a piros, zöldebb a zöld, a vizek és az ég csillogása kékebb és ezüstösebb, s aki egyszer ott élt. még a vadállatokra is csak szeretettel gondol vissza.

Rudyard Kipling is Indiában látta meg a napvilágot, ahol apja — angol szobrász és festő — azért telepedett meg, hogy felkutassa India művészetét, az őserdő mélyén rejtőző csodákat. Rudyard Kipling is apja

nyomán járt, s bár beutazta a vilá got, és hírneves író, költő lett, soha semmi nem férkőzött olyan közel szívéhez, mint a dzsungel, és soha semmit nem írt meg olyan szépen, mind a Vadon Népének életét.

Benedek Marcell ihletett tolmácsolása, Weöres Sándor gyönyörű versfordításai a dzsungel különös nyelvét teremtik meg a magyar gyerekek részére; Szántó Piroska színes és fekete rajzai pedig festőién tárják az e>va?ó elé ennek a semmihez sem hasonlítható világnak tájait és alakjait.

Benedek Marcell: Babits Mihály

„Elsőéves filozopterek voltunk, Kosztolányi Dezső meg én, gyakran kerültünk egymás mellé Négyesy László professzor stílusgyakorlatain, amik afféle egyetemi önképzőkört jelentettek. A professzor elnéző, apai gyöngédséggel, de legalábbis finom udvariassággal bírálta hallgatóink modernkedő kísérleteit. 1903-at írtunk, Ady Endrének még nevét s«m hallottuk. Ha az óra kezdete előtt minden ajtónyílást izgatottan figyeltünk Kosztolányival, ez az izgalom egy harmadéves kollégának szólt: vajon eljon-e ina Babits Mihály (aki ekkor még így írta nevét).“

Így kezdődik Benedek Marcellnek, a közelmúltban elhunyt kiváló irodalomtörténésznek posztumusz műve, amely Bab ts Mihályról, nagy kortársáról szó). Az élénk, színes stílusban írott könyv elemzéseit a pályatársi visszaemlékezés gyengéd nosztalgiája teszí megragadóvá.

Konsztantyin

Pausztovszkij

Vanya Maljavin az Urzsen-tó mellől jött be a ml falunk állatorvosához, rongyos vattakabátba bugyolálva egy lázas testű kisnyulat hozott. Sírt a nyúl, és könnyektől vörös két szemével szaporán pislogott.

— Hát te meggárgyultál? — rikkantott az állatorvos. — Maholnap egereket cipelsz ide nekem, hékásl

— Már ne haragudjék, de ez nem akármiféle nyúl! — szólalt meg Vanya rekedten. — Nagyapám küldött vele, tessék meggyógyítani.

— Mitől gyógyítsam meg?

— összeégett a lába. ^

Az állatorvos arccal az ajtónak fordította Vanyát, hátha lódította, és utána kiáltott:

— Eredj csak, eredjl Nem tudok segíteni rajta. Süsd meg hagymásán, jó étel lesz nagyapádnak!

Vanya egy szót sem szólt. Kilépett a tornácra, pislogott, szipogott, és nekidőlt a gerendafalnak. Ott potyogtak végig könnyei a falon. Némán reszketett a nyúl a zsírpecsétes kabát alatt.

— Néked meg mi bajod, gyerek? — kérdezte Anyisžja néni Vanyától részvéttel; ő egy szem kecskéjével jött az állatorvoshoz. — Ugyan mán, minek hullatjátok itt kettőn is a könnyeiteket? Jaj, csak nem történt valami?

— Megégette magát, ő, a nagyapám nyula — felelt Vanya halkan. — Az erdőtűzben égette össze a lábát, mozgatni sem bírja. Nézd csak, nézd: meg fog halni!

— Dehogy hal meg, gyerekem — dünnyögött Anyiszja. — Mondd meg nagyapádnak, ha oly nagy benne a kívánság, hogy lábra álljon a nyula, vigye a városba. Kari Petrovicshoz.

Vanya megtörölte könnyes szemét, és az erdőn át hazaindult, az Urzsen-tőhoz. Nem Is ment: futott, mezítláb az út forró homokján. Nemrég vonult át az erdőtűz az északi oldalon, közvetlenül a tó mellett. Égésszag és megfonnyadt szegfű illata úszott a levegőben. Hatalmas táblákban szegfű tenyészett a tisztásokon.

A nyúl nyöszörgött.

Vanya útközben ezüstszín bolyhokkal borított puha lombra akadt, szakított belőlük, letette egy fenyőfacsemete alá, és kipólyálta a nyulat. Az csak nézett a levelekre, rájuk hajtotta fejét csöndesen.

— Mi bajod, kis szürke? — kérdezte Vanya halkan. — Edd

csak meg! •

A nyúl hallgatott.

— Edd meg — mondta megint Vanya, a hangja megremegett.

— Vagy tán Inni szeretnél?

A nyúl megmozdította tépett fülét, szeme becsukódott.

Vanya kézbe vette, futásnak eredt veié amúgy toronyiránt: minél hamarabb innia kell a nyúlnak a tó vizéből.

Ezen a nyáron hallatlanul nagy forróság lepte az erdőt. Reggel csapatokba gyűlt a sok sűrű fehér felhő. Délben fölszakadtak sebesen, megindultak az ég magasába, és eltűntek valahol. Forró szél fújt szakadatlan, már két hete. A fenyők törzsén lecsorgó gyanta borostyánkővé változott.

Másnap reggel nagyapa tiszta kapcát vett elő, új bocskort, harapnivalót s kenyeret, és elindult a városba. Vanya vitte mögötte a nyulat. A nyúl teljesen elcsöndesedett, nagy ritkán megremegett a teste, görcsösen pihegett.

Porfelhőt kavart a forró szél a város fölött, puha volt a por, mint a liszt. Tyúktoll repült benne, száraz levél meg szalma. Meszsziröl úgy látszott, -mintha csöndes tűz füstje szállna a város fölött.

A teljesen kihalt piactéren rekkenő volt a hőség; bérkocsislovak szunyókáltak a vízelosztó kaliba mellett, fejükben szalmakalap. Nagyapa keresztet vetett.

— Félig ló, félig menyasszony: ördög vinné őket! — szólt és kiköpött.

Hosszan kérdezgették a járókelőket Kari Petrovics felől, de úgyszólván senki sem válaszolt.

Bementek a gyógyszertárba. Az öreg, kövér patikus orrán evikker, ö maga rövid fehér köpenyben; dühösen vállat vont, s ezt mondta:

— No, ez aztán tetszik nekem! Igazán furcsa egy kérdés! Kari Petrovics Kors gyermekspecialista már három esztendeje abbahagyta a rendelést. Mi szükségük rá?

Nagyapa a patikus iránti tisztelettől dadogva, bátortalanul elmondott mindent a nyűiről.

— No, ez aztán tetszik nekem! — így a patikus. — Érdekes páciensek érkeztek városunkba! No, ez aztán rendkívül tetszik nekem!

Idegesen levette evikkerét, megtörölte, visszatette az orrára, és mereven nézte nagyapát. Az csak hallgatott, hol egyik, hol a másik lábára állt. Nem szólt a patikus sem. Ez a hallgatás már-mar kínossá kezdett válni.'

— Posta utca három! — üvöltött föl egyszer csak vadul, és összecsapott valami nyűtt, vastag könyvet. — Három!

Nagyapa meg Vanya nagy nehezen eljutott a Posta utcába, és még idején, mert az Oka felől hatalmas zivatar közeledett. Elnyújtott mennydörgés terjedt szét túl a látóhatáron, mintha egy álmos óriás kiegyenesítve a vállát, akaratlanul megrázta volna a földet. A folyó vize szürkén fodrozódni kezdett. Sok