A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-08 / 5. szám

REQUIEM egy kulcsos gyermekért A karácsonyfának már nem örülhetett. A téli szünetben nem siklott Jókedvű sikongatással a Jégen. A szomszéd gyermekeknek, ha hidegtől pirosra csípett arccal játszanak a hóban, egy-egy pilla­natra még eszükbe jut Vilma. Még nem felejtették el vékony kis alak­ját, lengő szőke haját, kérdő szür­ke szemét. Bátyjának pedig még sokkal gyakrabban eszébe jut. Azóta, ami­óta megtörtént a dolog, nem tud a többi kilencévesekhez hasonló­an önfeledten, játszani, élni a tél és a szünet kínálta lehetőségek­kel. Gyakran felötlik benne a kér­dés: miért? Miért kellett éppen aznap clvódmok. Miért találta meg Vilma a gyufát, és miért kapott a láng a ruhájába? A kérdésekre nem talál kielégítő választ, mert még nem ismeri az összefüggéseket. Az édesanya fájdalma alig csi­tult azóta. A vékony, szenvedéstől meggyötört arcocska feléje kül­dött utolsó mosolya szlvbemarko­­lóbb látvány volt, semhogy az eltelt néhány hónap elhalványítsa emlékét. Könnyű, gyermekesen vi­dám, táncoló lépteinek nyomát nem tudja betemetni az autókat, vonatokat megállító hófúvás sem. Az édesanya is felteszi a kérdést: miért? És hiába keresi a választ, okolni csak a kegyetlen, gonosz véletlent lehet. De hát léteznek-e a szó szoros értelmében vett igazi véletlenek? A kis Venzel Jurko és Vilma vi­dám gyermekek. voltak, olyanok, mint sok más rendezett családi körülmények között élő kortársuk. Nem hiányzott nekik az édesapa, akire emlékeztek ugyan, de sosem szerették igazán, nem tartozott szorosan életükhöz, mert csak né­ha tűnt fel a családi közösségben. Venzel Jurajnak már volt fele­sége és két gyermeke — akiket elhagyott —, amikor egy napon munkahelyén, a vasútnál megis­merkedett Vilmával. Csinos, dol­gos lány volt, nagyon megtetszett a férfinak, ö Is a lányak, aki azon­ban sohasem engedte bizalmasabb közelségbe. Lassan úgy érezte, a lány mellett ő is egészen megvál­tozott és kapcsolatuk egy életre szóló is lehetne, összeházasodtak. Lakást is sikerült szerezniük, meg­született a kisfiú, majd két évre rá a kislány. A férfi azonban nem tudta sokáig megbecsülni la csa­ládi kört, amelyet egyre inkább nyűgnek érzett. Venzeléknél is kezdetét vette a bomlás, utolérte őket más, szerencsétlen családok­nak a sorsa, ahol az apa italozik és még rabiátus is a többé-kevésbé kiszolgáltatott feleséggel, gyerme­kekkel szemben. A fiatalasszony biztosítani akar­ta a gyermekek nyugalmát, ne hogy lelkűkben maradandó káros nyomokat hagyjon hátra a feldúlt családi élet légköre, a hangos ve­szekedések, a félelem. Fogta hát :r kicsiket és a közösen szerzett la kást átengedve a garázda férjnek, rokonaihoz költözött. Rövidesen hivatalosan is felbontották a há­zasságot. Egy idő múlva Venzel ráunt u szabadságra, kezdett ismét kívá­natosnak feltűnni előtte az elve­szett otthon. Felkereste volt fele­ségét, fűt-fát ígért, fogadkozott, olyan őszinte bflnbánatot mutatott, hogy az asszony lassan-lassan fel­engedett és hinni kezdett abban, hogy érdemes lesz új életet kezde­ni. A békesség rövid ideig tartott, aztán újra ott tartottak, ahol ian­­nak előtte. Hogy a drága „család­főtől“ megszabaduljanak, az asz­­szony minden áldozatot meghozva szerzett a férfi számára egy gar­zonlakást. De a rövid együttélés következményekkel járt. Megszü­letett a harmadik gyermek. 1968 őszén Venzel elhagyta az országot és nem tért többé haza. Elhatározásában bizonyára szere­pet játszott az a körülmény is, hogy állandóan fenyegette a ve­szély: behajtják rajta a Jó pár ezer koronát kitevő tartásdíj-hátralékot. Itthagyott hát csapot-papot s ment könnyű szívvel ismét új életet kez­deni, ezúttal egyedül és idegenbe. A fiatal anya mindent megtett, hogy három kis gyermekének az apát is pótolja. Dolgozni járt, a ki­csiket pedig önállóságra nevelte, mint ahogy annyi más gyermek is rá van utalva az önállóságra ma, amikor a szülők elfoglaltsága ezt megköveteli. így került kulcs először Jurko, aztán Vilma nyakába, lantikor is­kolások lettek. Ha laz egyik gyerek b9teg lett, a másik is otthon maradt, hogy legyen, aki egy pohár viizet ad neki, s ne érezze magát egyedül, így az édesanyának sem kellett annyit mulasztania a munkahelyén. Minden fillérre szüksége volt, hi­szen négyükről gondoskodott egy­maga. Azon a szeptemberi délelőttöt!, míg a mama munkában volt, a kicsi pedig a bölcsődében, Jurko és Vilma, akiknek délutáni „mű­szakjuk“ volt az iskolában, egyik pajtásukhoz mentek tévét nézni. A két testvér valamin összeka­pott, és Vilma sértődötten haza­ment. Kulcsát azonban otthon hagyta, nem* tudott bemenni, Így hát a ház körül téblábolt, míg bátyja meg q pajtása abbahagyták a televíziózást és szintén kijöttek. Vilma akkor már fázott, elkérte hát Jurkó nytakából a kulcsot és hazament. Ki tudja, miért — talán unal­mában, — • nyitogatnl kezdte a fiókokat. Az,-.egyikben talált egy fél-arasznyi gyertyavéget. Jó mu­latság lett volna a gyertyát meg­gyújtani, gyermeki képzelete sze­rint melegedni a gyertyalángnál, ha — talált volna gyufát. Azt azon­ban a gondos édesanya Előrelátó­an elzárta, csupán a konyhaszek­rény tetején volt egy megkezdett doboz, amihez azonban a gyerekek még székre állva sem fértek hoz­zá. Vilma azonban mégis kitalálta a módját, hogyan lehet leszedni a dobozt a kredenc tetejéről — mert hát mindenáron meg akarta gyúj­tani a gyertyát. Sikerült Is neki. Nem könnyű feladatot oldott meg, 'büszka Is volt ügyességére és ezt bátyja tudtára szerette volna adni. Jurko pajtásával ott volt ép­pen az -ablak alatt. Kitette hát a lobogó lángocskájú gyertát az ablakba és nevetve mutogatta a fiúknak. Jurko felnézett húgára, nézte a gyertyát, ez egyszerre csak eldőlt és a szoba padlójára esett. Látta, amint Vilma lehajol, hogy felve­gye. Utána kétségbeesett sikoltás. Rögtön tudta, valami nagy baj tör­tént. Könyörgött a pajtásának, ha­joljon le, hogy a vállára állbassun, talán így be tud ugrani a szobá­ba. A másik fiú túl nehéznek ta­lálta a feladatot vagy Jurkót, és nem állt kötélnek. Jurko megke­rülte a házat és a bejárathoz ro­hant de <? ku'rs r-am volt már a nyakán, azt elkérto tőle a kishú­­ga. Dörömbölt hát az ajtón, de nem nyitotta ki senki. Vilma bársony ruhácskája lán­gokban állt, a rémülettől, fájda­lomtól és saját sikoltozásától hogy is hallotta volna meg Jurko ré­mült dörömbölését. A közeli autóbuszmegálló fe­lől közeledett egy asszony. Mikor meghallotta a kétségbeesett kiál­tozást, önkéntelenül a hang irá­nyába fordult s a lélekzete is el­állt. Az egyik ház magasföldszin­ti ablakában egy égő fáklya állt és szlvettépő hangon esdekelt se­gítségért: mama, mama! Az ablak alá szaladt és biztatta a kislányt, ugorjon le, ne féljen, elkapja. A lángokban álló Vilma még fel tudta fogni, hogy segít­séget kínálnak, felállt az ablakba és ugrott. Akkor már egy fiatal­ember is odarohunt, hogy az asz­­szonynak segítsen felfogni a zuha­nó testet. Eloltották a lángokat és megál­lítottak egy arra haladó gépko­csit, amely azonnal kórházba szál­lította az eszméletlen kislányt. Vilma mamája a munkahelyén értesült a tragédiáról. Rohant a kórházba. A bepólyált kis testből csak az arcocska látszott ki. — Ne haragudj, mama — súgta feléje a kislány, szenvedéstől el­torzult szájjal. Fgy hónapig harcoltak az orvo­sok Vilma életéért. Akkor aztán az ö életének kis gyertyácskája Is kialudt. Megejtették a hivatalos hatósági vizsgálatot, de a kislány haláláért nem lehetett felelőssé tenni sze­mély szerint senkit. Mégis elgon­dolkodtató — vannak-e la szó szo­ros értelmében vett igazi vélet­lenek? Vilmát eltemették. A karácsony­­iának már nem örülhetett. A téli szünetben nem siklott Jókedvű sl­­kongatással a jégen. A szomszéd gyerekeknek, ha hidegtől pirosra csípett arccal játszanak a hóban, egy-egy pillanatra még eszükbe jut Vilma. Még nem felejtették el vékony alakját, lengő szőke ha­ját, kérdő szürke szemét. Bátyjának pedig még sokkal gyakrabban eszébe Jut. Azóta, ami óta megtörtént a dolog, még nem tud a többi kilencévesekhez ha­sonlóan önfedten játszani, élni a tél és a szünet kínálta lehetősé­gekkel. Gyakran felötlik benne a kérdés: miért? Miért keltett ép­pen aznap cívOdnlok. Miért találta meg Vilma a gyufát, és miért ka­pott a láng a ruhájába? A kérdé­sekre nem talál kielégítő választ, mert még nem ismeri az össze­függéseket. Az édesanya fájdalma alig csi­tult azóta. A vékony, szenvedés­től meggyötört arcocska feléje küldött utolsó mosolya szlvbemar­­kolóbb látvány volt, semhogy az eltelt néhány hónap elhalványítsa emlékét. Könnyű, gyermekesen vi­dám, táncoló lépteinek nyomát nem tudja betemetni at autókat, vonatokat megállító hófúvás sem. Az édesanya is felteszi i3> kérdést: miért? És lilába keresi a választ, okolni csak a kegyetlen, gonosz véletlent lehet. De hát léteznek e a szó szoros értelmében vett igazi véletlenek? ORDÚDY KATALIN Könösst és , Grossmann felvételei m

Next

/
Oldalképek
Tartalom