A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-11 / 1. szám

DALLOS ISTVÁN » Nagy Jani még nagyon gyengé­nek érezte magát, amikor közöl­ték vele, hogy állapota annyira javult, hogy nincs szüksége továb­bi kórházi kezelésre. Fájt a szíve a tiszta kórházi ágy után. Az ápolónő is hiányozni jog. Most hát visszakerül a nagy tüle­kedésbe, melyben olyan magára­­hagyatottan áll, mint az autóka­raván közepén tipegő kisgyerek, akit tehetetlenségében a sírás foj­togat. \ Milyen jó is lene néhány napig még itt maradni, nyugodtan he­verni az ágyon, és érezni, hogy vannak, akik törődnek vele. De nem maradhat, kell a hely azok számára, akiket vissza kell szólí­tani az életbe, mint ahogy őt is visszaszólították. Hálás szívvel gondolt Anna nő­vérre, aki nemrég még az iskolá­­padban szorongott, most pedig a szenvedések házában szorgoskodik. Milyen megértő szeretettel ápolta a betegeit. A tompított fényű lám­pa alatt üldögélt a sarokban, te­kintete időnként végigsiklott a fe­hér ágyak során, a békésen alvó vagy fájdalmukban nyöszörgő szen­vedőkön. Kezeit ölébe ejtve ült mozdulatlanul. Olyan volt, mint az irgalmasság tündére, aki vala­mi csoda folytán került ide, hogy letörölje a szenvedés könnyeit a sápadt, megkínozott arcokról. Nagy Jani, mint egy zavaros álomra, emlékezett vissza, hogy amikor beszállították a kórházba, a halál kapujánál ácsorgóit. Meg­borzadt mindentől. A kétségbeesés űzte ehhez a kapuhoz, de nem bír­ta szélesre tárni. Amikor a műtőasztalon feküdt, azt kívánta, hogy ne sikerüljön az operáció. Abbun reménykedett, hogy nem ébred fel többé abból az álmosító zsibbadásból, mely el­omlóit rajta, amikor belészúrták az injekcióstűt. A szeme előtt va­lami furcsa ködfátyol lebegett, a fényt árasztó lámpa távolodott, a fehérköpenyes sürgölódők alakja ijesztően megnőtt, a műtőasztal a mélybe zuhant, ő pedig a magasba emelkedett, szállt a csillagok fe­lé. Valahonnan messziről suttogást hallott. Mintha azt suttogták vol­na, hogy számoljon. Számoljon hát! Ez már úgy hangzott, mint a vezényszó, és belehasított a dobhártyájába. Engedelmesen, hangtalanul sut­togta: egy, kettő, három. Aztán a ködtengerbe zuhant. Ólomnehezen nyílt a szeme. A fehérköpenyes or­vos közvetlenül elölte állt és fi­gyelmesen méregette. Ö pedig em­lékezve a vezényszóra tovább szá­molt: négy, öt, hat . . . — Abbahagyhatja fiam. Az még tegnap volt, amikor megoperál­tuk .. . Vérző testét az orvosok gyógyí­tották meg. Lelkének orvosa Anna nővér volt. Az a gondoskodás, amely belevilágított a lelke sötét­ségébe, mutatta meg, hogy ott van a baj fészke, nem a mellén ütött sebben, melyből a vér szivárgott. A lelke mélyén tátongó láthatat­lan sebből zuhogott a láthatatlan vérözön, mint a zúgó vízesés, mely­nek árjában könnyen borul fel a kormányos nélküli csónak, hogy darabokra zúzódva zuhanjon a mélybe. A helyes diagnózist Anna LOVICSEK BÉLA 11. r­— Mondjad csak mondjad bajodat... No, melyik hordóból húzzak? — Mindegy, úgyis csingerrel van tele mind. A borvirágtól bajsza női tó le az embernek, ha iszik belőle. Kétakósnyi hordóba nyomta a lopót. Aranysárga bor huzgott fölfele. — No, hol van ezen borvirág? ... Egészségedre! — Hát ez nem rossz . . — Mint az anyatej, igaz? — Véletlenül ez jó, de a többi csinger. . . Kocsis István megivott egy jó liternyit, aztán elköszönt az öccsétöl. Rótta a majorba vezető utat, s úgy érezte, keserűség tolul a torkára. A majorban végéhez közeledett a cséplés Egyik kocsis megzavarta a lovakat, nagy per felhőt kavart. — István! Eredj be a majorba! ... A gyerekkel történt valami — mondta a kocsis, s rakodni kezdett. — Mi történt? — kérdezte István döbbenten. — Nem tudom .. . Messziről látta, hogy a kibetonozott trágyatelepnél csoportosul né­hány gyerek, asszony. Dombon álltak az istállók, s a trágyát vagy tíz méternyi magasból szórták le a betonozott telepre. Ilyenkor nyáron az állatok kinn tartózkodnak a karámban, üres az istálló, trágyatelep, csak a fehérre száradt betont süti a nap. Úristen, csak nem a Lacika esett le!? Rohant, ahogy a lába bírta. Széttaszította az ott ácsorgókat. A fekete Morzsa feküdt ott eltört mellső lábakkal. Mikor megpillantotta a gazdáját, nyüszítve mászott volna feléje, de nem bírt. Meleg, bársonyos nyelvével kapaszkodott István felé. Mintha könnyes lett volna a fekete gombszeme, amiben egy batyura való hűség parázsló». Kegyetlen fájdalom hasogatta Ist­vánt. — Mi történt? — kérdezte tompán. — Lacika játszott ott fenn az istállóban, csak lelökte... Biztosan véletlenül... — Hol a Lacika? — Nem tudjuk — mondták kórusban a gyerekek. — Ijedtében biz­tosan elbújt az Istállóban. Megkeressük? — Nem kell... — mondta István, s szaladt fel az istállóba. Szólin­­gatta a gyereket, kutatta, mindenütt kereste, de nem találta. Egészen elgyengítette az ijedelme, késégbeesése. Mégis meglelte. Az egyik sa­rokban, a jászol alá húzódva lapult mozdulatlanul. Hiába csalta, nem jött ki a gyerek Mikor érte nyúlt, visított, szemében rémület ült. István szorította a mellére, csitította, s bizonygata, hogy ne. téljen, nem bánt­ja-Aztán elment a gazdatiszthez. — Tekintetes úr, legyen szíves, lőj je le a kutyámat! .. , — Ráférne egy kis. renoválás erre a házra rr mondta Koesisn'é egyik este Kovács Jánosnak . , ~ . i ■ , . — Rá — mondta a gazda. — Különösen a tetőre. — Arra. Elég öreg mór. Fele zsúpos ... — Kigondoltam én valamit. — Mondja csak. — Mihelyt kitavaszodik, felgyújtjuk. A biztosító kifizeti, csináltatunk új tetőt. Mit szól hozzá, János? Kovács János felült az ágyban, lábát lelógatta, megtömte a pipáját, rágyújtott. — Azt kérdeztem, mit szól hozzá? — mondta Kocsisáé újra. — Tu­dom én, hogyan kell csinálni. — Ha tudja, mondja! — Lerámolunk a padlásról mindent: ponyvákat, zsákokat, kukoricát, ' miegymást, azért szórunk szét egy kis árpát, búzát, kukoricát, egy két zsákot is fönn hagyhatunk, lássák a biztosító emberei, hogy mindenünk megégett... — Aztán? — Mit aztán?.. . Egy darab száraz taplót begyújtok, becsavarom petróleumos rongyba, azt meg egy kéve szalmába, és felteszem a pad­lásra a zsúp alá, aztán lefekszem. Egy-két óra múlva lángralobban a tető. Mire összecsődül a falu, szépségesen le is ég. Hát én így gondol­tam ki. Kovács János élépken bizonyított. —- Jól kigondolta, hallja! Tavasszal leégett kovács János háztetője. Mire összeszaladt, a falu népe, meg odavontatták a fecskendőt, már csak az üszkös gerendák pislákoltak. Szélcsendes idő volt, a tűz nem terjed tovább. . Kocsisné jajveszőkelt, a haját tépte; átkozódott, szitkozódott, hogy az isten verje meg azt a lelketlen gazembert, aki tönkretette. Az emberek sajnálkoztak; biztatták, mással is megesett mar, majd megsegíti az isten. Kijöttek a biztosító emberei, körülnéztek, kihallgatták a háziakat. Mivel semmi rendellensséget nem találtak, megírták a jegyzőkönyvet, felbecsülték a kárt, s néhány héten belül kiutalták a tényállásnak níeg­­felelő összeget. — Na, látja, János, így kell ezt csinálni! mondta Kocsisné„ s fel­nevetett zengőn, felszabadultan, miközben kétszer átszámolta a pénzt, s eltette a ládafiába. Aratás előtt már virított az új, piroscserepes tető. Elsőrendű, metszett gerendák tartották. Űj ablakot kapott a ház eleje, s a hambitot is le­­cement lapozták. Ezerkilencszázhuszonhat őszén a majorban tudatták a cselédekkel, hogy a birtokot felparcellázzák, és szlovák telepesek között osztják szét. Mindenki mehet, ahová akar, amerre lót. Mindenki kapott vég­kielégítést. Az összeg magasságát aszerint szabták ki, hogy sz - illető hány évet dolgozott _le az uradalomban Kocsis István négyesei koronát kapott. Elkeseredett kissé, de nem túlságosan nagyon. Négyéves fiát a térdére emelte. — Mi lesz velünk, kisfiam? Hová megyünk? A gyerek a vállát vonogatta, s ragyogott a huncut szeme, ahogy szembenézett az apjával. — Kirúgtak innen, kisöreg, mennünk kell! — Ne menjünk sehova, ez a mi házunk, édesapa! Kocsis István felnevetett. — Nem tetszik nekem ez a ház, elmegyünk innen .. . Margit a tűzhely mellett foglalatoskodott, közben peregtek a könnyei, szipogott. — Neked meg ml bajod van, mért bőgsz? Margit nem válaszolt, tovább szipogott. István hozzápiént, hátulról cigánykodva átölelte, megcsókolta a nyakát, picit beleharapott a fülébe. — Ne félj, aiiyu, míg engem látsz! — Hagyj békén, van nekem elég bajom! — mondta Margit, s könyö­kével eltolta magától, Istvánt. — Micsodái ' ■ — Van nekem elég bajom — ismételte. — Úgy maradtam. István meghökkent,; elkomorodott Leült a sámlira. — Biztos? — Persze hogy biztos! Tudom, hányadán állok, annyit tán csak tu­dok ... Legjobbkor jött ez is, az isten verté volna meg ozi az egész 12 vacak világot! — -■

Next

/
Oldalképek
Tartalom