A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-08 / 5. szám

Elfoglalta őrhelyét

Farkas Jenő „Valaki jár a nyomomban" című verseskötetéről

Az olvasó — verskóstoló rögtön észreveszi azt, hogy Farkas Jenő „Valaki jár a nyomomban“ című verseskötetével (Madách Könyvkiadó, 1969) kitört a bűvös körből („Csendországból“), melyet 1965- ben rajzolt maga köré.

Igaz, a „Csendországban“ (a költő első kötete) inkább otthon volt, biztosabban mozgott. A védett területet a természet biztosította számára, és a stílus, mellyel mesterien megénekelte. Helyzete azonos volt a rezervátumban élő nemes vadéval. Tisztában volt vele, hogy nem vadászterületen él.

Vajon ki, mi késztette mégis elhagyásé • ra? Kritikusai, akik felrótták neki a csendvilágot? Aligha. Farkas Jenő makacsabb annál, mint hogy hagyja magát terelni C/gy kijelölt úton. A magyarázat megtalálható „íme, az írás“ című versében:

„Buzogj szív, dobbanj, régi seregnek kürtszava kérdi,

merre bolyongtál, mersz-e ,övödnek szemébe nézni?"

Kicsalogatta őt az „új tavasz“, a „rügyfakadás“, a kíváncsiság. Kérdéseket tesz fel önmagának:

„mersz-e akarni, élni, remélni, mint vágytál régen?"

Vagy:

„Gyermeked ajkán fakad-e szép szó ír-e hibátlan?

Mit mcmd az álmod, és szemed mit Iái a rügyfakadásban?"

„Sír“ benne „a sok emlék, múlt szele hozza“. És megszületnek sorai, versei, a kötet, melyet így bocsát közre: „íme az írás, írd te is hozzá, azt, ami fáj még!“

Ráparancsol önmagára, es elhagyja az „erdőt“, kiviszi „fiát“ a „búzamezőre“ közben beszél néki a „ködről és jégről, viharról vérről — nehogy homokra épült ház legyen, mely egyszer szétdől“. Azt akarja, hogy „legyen számára Élet az élet és Ember az ember!“

Pajzzsal lép ki a rezervátumból. (Mintha érezné, hogy szüksége van rá!) Kinn dúdolja verseit „fázós cigánykedvvel“, (Vigasztaló“) s “kiált a „viharra, szép, halk“ énekkel.

Szándéka szimpatikus. Bővül témaköre, mondanivalója időszerűbb. Felfedez társadalmi problémákat. („íme az írás“, „Kísértés“, „Kard légy most versem“ stb.) Ez az, aminek örülni kell. Igaz, minduntalan elbizonytalanodik, vajon jól csinálja-e (néha okkal, néha ok nélkül), s ilyenkor hozzányúl bevált eszközeihez, melyek most fölösleges, zavaró, elcsépelt és rontó hatású, avult kellékekké válnak. A kötet összesen 31 verset tartalmaz, s ezekben jónéhányszor szerepel a hold, rügyek és rügyfakadás, gólya és fecske, és huszonnyolcszor a csillag, csillagok, csillagfény. Mintha nem tudna beszélni az emberről a természet asszisztálása nélkül. A természet itt keret akar lenni, sajnos többet árt ez a keret a festménynek-versnek, mint használ. Persze, terjedelmesebb kötetben, más válogatásban mindez nem volna ilyen erősen szembeötlő.

Pedig Farkas Jenőnek nincs szüksége a fent említett kulisszákra. Kevés olyan költőnk van, aki ekkora hangulatteremtő erővel bír, mint ő. Tanúsítják ezt a „Valaki jár a nyomomban“, „Pár napja csak“ (ebben a két kitűnő versben nem is érezzük kelléknek a csillagokat!), „Vigasztaló“, „Madaraim“, „Őszi kép“ című versei, hogy csak néhányat említsek, és természetesen első kötete, a „Csendország“.

Bántó még „Mint a fecske viharos ég alatt“ című verse kezdetén a rossz hasonlat és a „Valaki meghal“ érzelmessége is. De rögtön megbocsájtjuk néki, amikor a „Madaraiméban a cinkékről, varjakról, verebekről azt mondja: „Szegénylegények, a télnek tavaszról álmodó bűvészinasai“. Vagy az öregekről: „Nevetgélnek, adomáznak, virágtalan rőzsaágak“ ... (Öregek.)

Élénken foglalkoztatja a költőt az elmúlás („Mint a fecske viharos ég alatt“, „Elmúlás“, „Pár napja csak“, „Valaki meghal“), melynek szelét korainak érezzük. Épp oly furcsa néhány versének indokolatlanul optimista vége, például: „Haldokló fény“, „Korom“. Az utóbbit így fejezi be:

„Feledve múltat s mindenféle kormot dúdolni kezdtem a hajnal énekét bátran, vidáman, szabadon.

A mozdony jövőbe látva biztatóan fütyült az éjben.

Hosszan s élesen."

Miért, mitől lett ilyen jókedve? Vagy lehet, hogy nem is optimizmusról, csak egyszerű félelemről, a lekésés félelméről van

szó?

„Ne feledd el egészen a múltad,

nem vagy békaporonty,

nem a szivárvány pottyantott le a földre,

de vigyázz:

le ne késd a jövőt, mely tárt kapuval sár!"

Aggódása a „Vonaton“ című versében mélységesen őszinte, elhisszük. Megelégedetten vesszük tudomásul, hogy Farkas Jenő, a költő elfoglalta őrhelyét. A „sáncon“ áll, ahová a „végzet“ állította. Megparancsolta magának:

„Szám, figyelj, hogy felelhess, ha kérdez, vagy cáfolni akarna a sorsi"

Reméljük, hogy kitart őrhelyén. Hiszen megértette, hogy versére, legyen az ,,gemely, parittya, pajzs, vagy dárda“, szükség van.

„Kard légy most versem, ne csak szimbólum“, mondja egyik versében. S ha megfogadja ezt, önön tanácsát, akkor a „rím, játék, dal“ végre hitvallássá alakulhat. Ezt pedig, akárcsak következő kötetét, alig várjuk.

ARDAMICA FERENC

SOMOGYI PÁL

I

Személyi étok

Nem hallgathatom el tovább, hogy ismerőseim felét nem ismerem. A jelenség abból adódik, hogy az arcmemóriám kiváló, ellenben a névmemóriám pocsék. Vagyis megismerem ismerőseimet, még azt is tudom róluk, hogy kedves ismeröseim-e ük, vagy csak futó isme rőseim, esetleg, hogy valami kel letten dolgunk volt egymással, de ennél közelebbit nem tudok róluk, sem a nevükről, sem a munkájukról sejtelmem sincsen.

Hogyha az utcán találkozom ismerőseimmel, amint szemben jönnek velem, és sietős az útjuk, az jó eset. Ilyenkor köszönünk egymásnak, sőt én köszönök elsőnek, barátságosan és hangosan, miután ellenkező irányba siet, tehát beszélgetésre nem kerülhet közöttünk sor. jó eset, hogy ha színházban, esetleg közlekedési jármű belsejében találkozunk, s nem vagyunk egyedül sem ő, sem én. Ebben az esetben is csak üdvözlésre kerülhet sor, és nem beszélgetésre, mert tiszteletben tartjuk, hogy nem vagyunk egyedül.

Kétségbeejtő eset, hogy ha preszszóban találkozunk, egymás mellett ülünk és egyedül, ö Is, én is. Nagyon rossz eset csúcsforgalomban összesodródni egyedül, bár ilyenkor a járműről azonnal le lehet szállni, hacsak az ismerős is nem száll le ottan. Rossz eset: utcán egy irányba menni, mozi-, közértpénztár előtt hosszú sorban egymás mellett állni, vasúti fülkében, étkezőkocsiban találkozni.

Szerencsés esetben az ismerősnek is rossz a memóriája. Ilyen esetben kölcsönösen kínos a helyzet, de amint kiderül, felszabadultan és boldogan tisztázzuk egymást, és egymás kezét szorongatva búcsúzunk. Nehéz, de szerencsés esetben az ismerős fel sem tételezi, hogy nem tudjuk, ki ő, s nem gyanakszik.

Az igazán rossz esetek olyan

ismerősökkel adódnak, akik viszszakérdeznek.

— Ugye, nem tudod, hogy ki vagyok? — kérdi a második mondat után, gúnyos közvetlenséggel.

— Bolond vagy! — mondom rá sértődötten. — Hülyének nézel?

— Akkor mondd meg!

— Nem mondom! — mondom viccesen.

— Mert nem tudodl — így ő, de már rosszulesik neki.

— Te’ vagy a kapurtalai maharadzsaI — mondom rá, hátha azt hiszi, hogy egy humorista mondhat ilyen hülyeségeket.

— De mégis, ki vagyok? Tényleg nem ismersz meg?

— Megengeded, hogy megtapogassalak? — kérdem erőtlenül. — Tudod, a szemem egy kissé meggyengült ...

— Jól van! — mondja az ismerősöm hangosan. — De csakugyan szégyellhet ed, hogy nem tudod, hogy ki vagyok.

— Mivel bizonyítsam be, hogy tudom, hogy ki vagy!? — mondom kihívóan.

— Mondd meg, hogy hogyan hívnak engem!

— Na, hagyjuk abba ezt a hülyeséget! — vigyorgok rá barátságosan, aztán hátba vágom. — Azt mondd meg, hogy mint élsz mostanában. Csakugyan ezer éve nem láttalak!

Ez az utolsó ütőkártya, hogy mégis azt higgye, hogy ismerem. Sokszor be is válik. Máskor viszont az ismerős már nem tágít.

— Szóval tudod, hogy ki vagyok én? — kérdi.

— Ne haragudj — mondom őszszeszorílva a fogaimat. — Csakugyan nem jut eszembe a neved.

Az ismerős gúnyosan végigmér, és a kezét nyújtja.

— Hát majd ha eszedbe jut, akkor hívjál fel. Szervusz, Bandi.

Es elmegy a nyomorult, mielőtt a pofájába mondhatnám, hogy nem is vagyok Bandi!

14