A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-09-07 / 36. szám

rozottsagomnak és isten tudja még milyen ostobaságoknak köszönheti, hogy tartani tudta magát. Tehát legyőztem azt a másikat. De mivel? Hogyan? ma sem értem. Képzeletben azt mondtam neki: Rosszul állt ugyan a szénám, de nem tartottalak vissza.. Már olyan messze jártam, hogy nem tudom, valójában kívántam, hogy visszatérjen: -r A bölcsek erre azt mondják, hogy tulajdonképpen válságon mentünk keresztül. De mit jelent az, szeretni egymást és közben válságon menni keresztül? És egyáltalán mit jelent az, szeretni egymást? Azelőtt jóformán nem tudtunk egymásról semmit, és mégis szerettük egymást. Aztán megintcsak nem tudtunk egymásról semmit, és szakítani akartunk, s közben mindketten szenvedtünk. Örültek voltunk, de barátokként viselkedtünk. Számtalanszor megpróbáltunk elosztozkodni a gyerekeken. A bökkenő mindig az volt, hogy páratlan számú gyerekünk van. Sohasem tudtuk megtalálni a helyes kombinációt. Mindig elismerte, hogy jogom van a gyerekekre. Igyekezett Igazságos lenni. — Én magamhoz veszem a két fiút — mondta. — Tudom, hogy te a kislányt szereted a legjobban. Meg egyébként is, a fiúknak jobb lesz nálam. Több baj van velük. Te nem értesz hozzájuk. Ti leginkább a kislánnyal értitek meg egymást. — Nagyszerű — válaszoltam. — De mit kezdek vele, ha zárva lesz az óvoda? Talán szülési szabadságöt kérjek? — Veled marad a nagymama — ajánlotta. Vagyis magadhoz veszed a kislányt, és mellé a nagymamát. — Ö, ez igazán remek ötlet — vidultam fel. — De, ha nem tévedek, ő a te anyád, és nem az enyém. — Az igaz — dobta vissza a kesztyűt —, de ő ezt meg tudná érteni. Ti ki tudtok jönni egymással, méghozzá nagyon jól. És otthonod is lenne. Jól járnál vele...

Teljesen meg volt kergülve. Békességben akart megválni tőlem. Ám Tóniknél, ennél a sikerületlen gézengúznál, akivel mindig a legtöbb gyötrelmünk volt, csődbe jutott minden igyekezetünk. Rossz a kiejtése, dadog, és az iskolában rossz az előmenetele. Én azonban nem tudtam volna nélküle elképzelni az életem. Azt javasoltam tehát, hogy magamhoz veszem, és majd mi ketten eltűnünk a csatamezőről. Mindkettőnknek levegőváltozásra van szükségünk. Ez az, ami annyira hiányzott nekünk. Ezt csak nem gondolod komolyan? — esett kétségbe. — Hiszen ti nem bírjátok egymást. Folyton az idegeidre megy.

E tekintetben is helytelenül vélekedett rólam. Azzal emésztette magát, hogy Toníknak miattunk rossz az előmenetele. Közben összebékültünk, és a fiúnak továbbra is rossz az elő-menetele. Eléggé komiszul bánok vele, mert este soha sincs készen idejében semmivel sem.

Akkor szoktam becézgetni, ha ő már alszik, és én magamra maradtam. Isten ostora vagyok számára. Nem kellene annak lennem, ha nem hallanám folyton az anyósom jajveszékelését; szegény öregasszony, már alig vonszolja magát, hangja mindig gyermeki dacot és fájdalmas részvétet ébreszt bennem. Tulajdonképpen ki is ez az idős asszony, akit mi nagymamának hívunk és aki annyira belopakodott a szivembe, hogy most is a fülemben cseng a hangja, sőt még álmában beszélni is hallottam őt. Vajon miről beszélhet egy nagymama álmában? Az unokáiról? Az ifjúságáról? Vagy talán gyermeknek álmodja magát, ée gyermekgondokkal viaskodik? De az is lehet, hogy az iskoláról vagy a háborúról álmodik, vagy olyan embereket lát álmában, akiket én sohasem ismerhettem. Esténként látom rajta, hogy szeretne hallani valamit tőlem.. Nem tudom, mit. Valami újat, valami érdekeset. Valami olyasmit, ami felvidítaná. Nagyon érdeklik őt az emberek. Mintha a mások életéről szerzett apró értesülések — a legtöbbször pletykák — valamilyen más tájakra sodornák; de vajon mért vágyódhat el egyáltalán egy ilyen korú asszony? Valamit hallani szeretne, egyszersmind kimutatja a fáradtságát és azt, hogy én nem mondhatok neki semmit, ami igazában lelke szerint való lenne. Ilyenkor aludni küldöm. Ez egyébként szintén a mindennapi szertartásokhoz tartozik. Fáradt, de nekünk tudomásul kell vennünk, hogy este sem lehetünk meg nélküle. Amikor végre elszenderedik, hallom, ahogyan beszél álmában és nein bírom megérteni, hogy van az, hogy itt él velünk, énvelem is, és szinte semmit sem tudok róla.

Ám most egyedül vagyok. Szükségem volt erre, mint azoknak a betegeknek, akik lázinjekcióval kezeltetik magukat. Az egyik betegséget a másikkal gyógyítja az ember. Lázinjekció... Valamikor majd belepusztultam, annyira vágytam a normális életre. Most nem tudok hova lenni ámulatomban. Valamikor folyton attól rettegtem, hogy megbolondulok. Most azonban, árúikor már valóban közel járok hozzá, egyáltalán nem félek tőle.. Ebben az egykori énemet vélem újra felfedezni. Az embernek nem lehet vezércsillaga a kényszer. Nem kényszerítheti magát a munkára, aztán pedig az üdülésre. Most se nem dolgozom, se nem üdülök. Inkább csak ölöm magam: várom, mire vezet mindez. A fejünk fölé boruló égbolt csupán egy álom, amely akkor kezdődött, amikor megszülettünk. Az ember viszont tudja, hogy mégiscsak valóság. Csupán az a kérdés, milyen valóságot ért alatta ... Aztán egy felfedezést tettem, amikor egyszer csendben visszamentem a szobába egy újabb könyvért.. Az asztalon tapogatóztam utána,' s egyszercsak megéreztem, tnkábbb éreztem, mint láttam, hogy a feleségem sem alszik. Rájöttem, hogy fent van, azt hiszem, talán abból, hogy túl egyenletesen lélegzett. Rájöttem, hogy nyitva van a szeme. Nyomban megszólítottam. Gyermeki nyöszörgés... talán mégis aludt, csak úgy rémlett, hogy ébren van. Amikor mentem viszsza a konyhába, úgy tűnt föl nekem, mintha a gyerekek szobájában fény villant volna, mintha valamelyikük éppen akkor oltotta volna el a zseblámpát a takaró alatt. Ám lehet, hogy ez csak optikai csalódás volt. Mért világítana egy gyerek a takaró alatt? Talán olvasott? Vagy keresett valamit? Vagy csak úgy meggyújtotta a villanylámpát, hogy ne érezze magát szomorúnak? Kis ideig az ajtó előtt álltam, de egyetlen moccanást sem hallottam. Furcsa, kissé komikus érzésem támadt. Ügy, tetszett, mintha senki sem aludna. Abban a hiszemben voltam, hogy csak egyedül vagyok fent, de lehet, hogy a többiek sem alszanak. Lehet, hogy egyáltalán sehol sem alszik senki. És hogy az esti lázas készülődés csupán játék, valamiféle játékszabály, amit be kell tartani. Mindenki fogat mos, és magára ölti a pizsamáját, ahelyett, hogy az emberek magukon hagynák a ruhájukat, és együtt maradnának. Mintha csak útra készülne az ember.

Este alig várja, hogy a gyerekek ágyba bújjanak, és nyugodtan hagyják. De lehet, hogy a gyerekek is arra várnak, hogy a felnőttek ágyba bújjanak, és nyugodtan hagyják őket. Ez is elképzelhető: a gyerekeiket éjszakára ellátjuk keksszel meg játékkal, és azt mondjuk nekik, már rettenetesen késő van. Itt a babád, játssz. Már későre jár, öltsd magadra a melegítődet, itt a papír és a ceruza, rajzolgass. Mintha az embernek olyan mindennapos baja volna, amit minden gyerek ismer.. A világon még tudományosan senki sem bizonyította be, hogy a csillagok józanok. Egymillió fényév ugyanannyi, mint egybillió. Mintha az embernek különleges magán fájdalmai lennének, vagy valamilyen különleges magán szédület gyötörné, és váratlanul rá kellene ébrednie, hogy mindenki tudja, mi baja van, csak mind^pkí hallgatott róla. Ott álltam az ajtó előtt, és úgy éreztem.... dehát már csak nem leszek érzelgős! Szóval valamiféle tébolyult szeretetérzés fojtogatott. Gyere csak ide, azzal a zseblámpával. Mindnyájan kijöhettek. Keresünk valamilyen jó szórakozást. Mesélek majd nektek valamit. Persze először valamilyen ennivaló után nézünk. Esetleg játszunk is majd. Nagymama is itt lehet köztünk Igazi pikniket csinálunk.. Mért kellene mindnyájunknak egyedül lennie. Kitalálunk valamilyen mulatságos játékot. Vidámak leszünk. Végre együtt — és vidáman.

KÖVESDI JÁNOS fordítása

Heltai Jenő; Álmokháza

Az 1929-ben megjelent Álmokháza egészen különleges helyet foglal el Hsltai oeuvre-jében: témájában, hangjában és stílusában minden más művétől meglepően elüt. Érdekes, furcsa főfigurája: Karmel Péter mérnök és százados, aki az első világháború pilótájaként egyszer parancs, harci feladat nélkül száll fel a szép alkonyon, levegőzni, egyedül tenni, de aztán: lövés, robbanás, s ő fél karral, rokkantán örökre elbúcsúzik a harctértől — ahogy Heltai írja: „attól a rengeteg levegőtől, amelyet a jóisten a repülőgépek számára a harcterek fölé teremtet^“, hazamehet, az „ő háborúja befejeződött“. Karmel, a penzionált katonatiszt új életformáját keresi a régi budapesti utcákon, gyermekkori emlékei között. Kibéreli, megveszi azt a házat — az Álmokházát —, amellyel valamikor szemben laktak, s amelynek ablakai mögött édes és kegyetlen titkokat figyelt meg a gyermek; itt keresi a beteljesülést, itt véli megtalálni újra önmagát. A történet szinte szürrealisztikus koncepciója mintha már akkor, negyven évvel ezelőtt, Kafka szorongásos légkörét sejtetné.

Robert Craves; Jézus király

Kutató szenvedély, egy filozófiai történetértelmezés igénye, és egy nagy írónak a valóságot mintegy újjáteremtő, új életre hívó, alkotó képzelete egyesül ebben a munkában; nem természetfölötti csodákat véghezvivő istenfiúként, hanem saját korának rendkívüli sorsú és rendkívüli egyéniségű gyermekeként, egy fantasztikus elhivatottság megszállottja s ugyanakkor mélyen etikus gondolatok hirdetőjeként mutatja be történelmi-költői látomásának hősét, Jézust. Kiadóvállalatunk úgy véli, jó célt szolgál akkor, amikor e kötetet — egy jelentős író egyéni látásmódjának értékes dokumentumát — a magyar olvasóközönség számára ismét hozzáférhetővé teszi.

Molnár Gábor; Bíborviskó

A népszerű szerző ezúttal regényes formát választott a brazíliai őserdő indiánjai között szerzett élményeinek elmondására.

Három angol magánrégész Santa Anna kikötőjéből elindul a Tapirapé folyón az elsüllyedt Atlantisz keresésére, illetve a caraja indiánok által jelzett kultúrkincsek felkutatására. Szakmai féltékenységből hamis útvonalat adnak meg az összeköttetést biztosító rádióállomásnak, majd az első meglepő sikerektől elragadtatva, kísérő személyzetüktől is megválnak, lebecsülvén az egyre nagyobb veszélyeket. És néhány nap múltán a kegyetlen xavantékkal találkoznak ...

A történet másik szála — Öreg Ronuro tengeri utazásával és a cápavadászat színes leírásával — éppilyen mozgalmas epizódokat egyesít, de a romantika és a néprajzi kuriozitás szövevényében a regény minden részlete a valóságban is megtörtént eseményekre és pontos tárgyi ismeretekre épül.

Ignácz Rózsa; Róza leányasszony

Ignácz Rózsa közelről ismeri a színház világát és a magyar színészet történetét. Ebben a regényében két színész: Benke József és lánya, Laborfaivi Róza élettörténetén keresztül a magyar színjátszás kezdeteit mutatja be. Legendás színészek elevenednek meg: Lendvay, Hivatal Anikó, Kántorné, Déryné... és híres írók: Jókai, Petőfi, Szigligeti, akik mind szinte romantikus küzdelmet folytatnak a magyar színjátszásért és rajta keresztül az egész magyar irodalomért és kultúráért. Ignácz Rózsa terjedelmes történelmi regényének mellékleteként metszetek és fényképek mutatják be az akkori Pestet, a színházat, a színészeket.

A nagy sikerű könyvet most második kiadásban kapják kézhez az olvasók. 14