A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-27 / 30. szám
Előszó az ábécéhéz „Ábécédé, rajtam kezdé .. (vidám dalocska) Belökte az íróasztal fiókját és köhhentett. Szódabikarbóna után kutatott, de nem talált. Helyette egy nagy darab kvarckövet vett elő, amit levélnehezéknek használt. Fáradtan ejtette az asztalra a fejét. — Kvarckristály! — motyogta. Aztán lihegett. Mostanában fáradtságot érzett az „r“ ejtésekor. — Forradalom! Szabadság! Éljen a párt! — gyakorolta. (Ez egyébként szavajárása volt). Néha már egyszerűen’ ki sem ejtette az „r“et pedig ez gyakran előforduló betű. Ha valaki belépett a szobájába, bánatosan nézett fel rá: — Ha.cos hazafiság! Fo..adaioml Bu.zsoázia és p.oleta.iátus! — a feje lekókadt. — Inte.nacionalizmus! — tette hozzá bágyadtan. — Fo..adalom! Érezte, hogy az ajka teljesen elzsibbad, ha az f hangot képezi. Megpróbált olyan szavakkal beszélni, amelyekben nincs f. — I.ányelvek! — sóhajtotta. — Vég.ehajtóbizottsági hatá.ozatl Nein megy ez így. Hiába, csak el kell hagyni az f-et is. Ha valaki bejött hozzá, orrot fújt. — .o..adaiom! — mondta álmosan, majd csettintett. — indi.ekt és di.ekt .ejlődésl Évi kalkuláció mutatószámail — Jó szó! — gondolta magában, és kéjesen simogatta az íróasztal lapját. — És hogy ki tudom mondani! Csupa könnyű betű van benne! A nagy barna falióra kettőt ütött, amikor zúgni kezdett a feje az m-betűktől. Bevett két demalgont, és elhagyta az m-betűket. Ha valaki bejött hozzá, fájdalmasan szipogott. — De.ok.atikus cent.alíz.us. Konszolidáció. (Ezt a szót is jól ki tudta mondani.) — Osztályha.c! .o..adalo./ — mondta még. Nemsokára azonban megfeszültek az inak a szájában. Lekapta a szemüvegét, és összeráncolta a homlokát. — Tervszerűen csökkenteni kell az „a“ betűk számát! — gondolta. — Sőt! Bármely hangot, amit nehéz kiejteni, el kell hagyni. így kívánja a gazdaságosság elve! — tárta szét a karjait gondolatban. Ha nyílt az ajtó, figyelmesen nézett a belépőre, és így szólt: — .o...d.l„! „Kísé.tet já.ja be Eu.ópát, a .o. .u.i. .us kísé.tete!“ (Ma.x: .o. .u.is.a .iáltvány) Esteledett. Egyre kevesebben jöttek hozzá, de ha mégis, akkor már a folyosón hallották: — Szab. .ság! É. .en a pá,.! .o. .ad. ...! Reggelre még bágyadtabb lett. Már senki sem nyitott be hozzá, egyedül ült íróasztala mögött. Egyre kevesebb hangot ejtett ki, pedig igazán sokat beszélt. Elterpeszkedett kényelmes fotelében és pislogott. — .o. .ad. ... I — mondta reggel. — .o. .a...!, — mondta délben. — .oá...! oá! oá! — mondta este. Aztán tisztába tették. De már késő volt. Előszó osztályon felüli étterem étlapjához — Mondja, maga miért kotorászik a szemétládában? A feketeruhás öregasszony összerezzent a sarokban, elvörösödve egyenesedett fel. — Én ... — zavartan vállat vont. A tejbüfé szinte üres volt. Egy őszhajú bácsin (kalácsot aprltgat a kakaóbaJ és egy fiatal páron Ja pénztár előtt a férfi, a pultnál a nő) kívül nincs más vendég. Az öregasszony nem látszik vendégnek. Szeptemberben jártunk, szezon végén, az üdülőhely már elnéptelenedett. Vége a nyárnak, a forgalom kicsi, pláne kora délután. Az egyik íehérköpenyes (a legfiatalabb) kiszolgáló lány a követ mosta. Az alacsony, fehérköpenyes nő a „pékáru“ tábla alól előjött. (Ű az üzletvezető helyettese J. A kezét csípőre tette, úgy nézte a szégyenkező öregasszonyt. — Én csak ... annyi kiflit meg zsömlét dobnak ki... némelyikbe még csak bele se garaptak ... gondoltam, hátha akad ... — mondta az öregasszony szégyenlősen. A kezét tör delte. Aztán gyorsan lehajolt, kivett két fél kiflit a szemétkosárból, és a zsebébe tette. (-.Pontosabban dugta, még pontosabban: rejtettig Az eladók egymásra néztek. — Hát... én nem bánom — mondta a kűvérkés —, csak az üzletvezető elvtárs meg ne lássál Szerencse, hogy délben elment. — Ugyan, és ha... ha meg is látná, minek neki ... csak kidqbnák ... ez a kis maradék ... — próbált mosolyogni az öregasszony. — Nem ügy van az! — emelte fel a hangját a szemüvege^ (a harmadik) eladőnő. — ■ Soha nem dobjuk el a maradékot, az üzletvezető elvtárs hazaviszi a disznóknak. Három hízója van, azoknak kell. Tegye csak vlsszal Az alacsony kövérkés és a szemüveges már egészen az öregasszony előtt állt. A lánynak, aki a követ mosta, úgy tűnt, mintha az öregasszonyt be akarnák keríteni. A pénztárosnő is kihajolt fülkéjéből, szemüvegét a homlokára tolta. Az öregasszony tétován elővette az egyik kiflidarabot. Habozott. Ha még egy szót szól a szemüveges, akkor visszateszi és sírvafakad. (Később ez meg is történt.) — Mondja — emelkedett fel ekkor a lány, felmosóronggyal a kezében —, maga megeszi, amit a szemétben talál? A mocsokban? — Dehogy! — mondta gyorsan az öregaszszony. — Hát akkor minek ketli? Csend lett. Csak a csobogás hallatszott. (A lány kicsavarta a rongyot a vödör fölött. A víz már fekete volt a piszoktól.j Az öregasszony a száját rágta. — Én is a disznóknak viszem! — vágta ki pillanatnyi gondolkozás -után. — Ezt a két darabot? — húzta el a száját a szemüveges nő, és visszament a pult mögé. (Kiszolgálni a már említett fiatal párt.) — Hát... találok még többet is! — mondta az öregasszony, és ismét elszántan keresgélni kezdett a kosárban. A kidobot papírpoharak zörögtek, ahogy matatott közöttük. — Namami, hájmat találtam a mászik vendéglőbe) Máj olyan- éhesz voltam! Egy kislány állt az ajtóban. Alig négyéves lehetett. Vézna lábain barnálott a kosz. Három többé-kevésbé ép péksüteményt szorongatott. Kettőt a bal, egyet a jobb kezében. Ez utóbbiba éppen az Imént haraphatott bele, még tele volt a szája. Hangosan, vidáman csámcsogott. Az öregasszony félósen nézett az unokájára. (Rosszkor jött.) A helyzet egyértelművé vált. ■ — Szóval a disznóknak viszi! — flntorgott a szemüveges eladó. — Nem szégyellj magáf? Az öregasszony már majdnem sínt. — Én ... én csak ... — motyogta megsemmisültem Kis szünet után az őszhajú bácsi (aki eközben már bevégezte az evést) szólalt meg: — Mondja, magának nincs nyugdíja? — De... van ... — hüppögött az öregaszszony, és magához szorította unokáját. — Csak az apja — bökött rá a kislányra — elissza ... mindent eliszik... és aztán ordít, meg a konyhakéssel fenyegetőzik ... Szegény megboldogult uram, ha ezt látná ... — és már sírt, nagy kövér könnyeket hullajtva a frissen mosott kőre. (A kő még nedves volt, a lepottyanő könnycseppek meg se látszottak rajta, elvegyültek a vízben.) — Miért nem fordul a tanácshoz? Az öregasszony vállat vont, és a szemét törülgette. — A saját fiamat jelentsem fel? Cfjabb kínos csend lett. Az őszhajú bácsi ezt gondolta: — De hát mégis, megeszi a szemét közül?, Pfuj! A kövérkés eladónő ezt: — Kapna a fejére, ha a főnök meglátná! A szemüveges: — Hm! Méghogy a disznóknak viszi! A pénztárosnő: — Miért ne jelenthetné fel a fiát? A lány: — Adni kéne neki két kiflit. De minden nap nem adhatunk neki! A kő nedvesen csillogott. Ekkor a fiatal pár férfi tagja (éppen a két pohár kakaót és a négy brióst vitte oda az asztalhoz) azt mondta: — Ml a fenét szólnak bele más ügyeibe? — a hangja ingerült volt. — Ha egyszer megeszi a szemetet, akkor megeszi! Mi közük hozzá? Hát aztán?! Hadd egye! — Ügy is van — mondta a menyasszonya, és átvette az egyik poharat. A sárkány — De majd én móresre tanítalak! — dörögte a sárkány, és szorgalmasan okádta a lángot mind a hét fejéből. Erős János azonban nem ijedt meg, belevágta a sárkányt a földbe, és lesuhintotta egyszerre hat fejét. A tenyerébe köpött, készülődött, hogy a sár-, kány utolsó fejét is leüsse. Ekkor a sárkány megszólalt: — Erős János, ne vágd le a fejem, mert ad egy: nincsen már több belőle, ad kettő: mivel főz otthon az asszony, ad három: ez nem lenne elég teátrális (márpedig minden jó mese teátrális), ad négy: ígérem, jól fogok viselkedni, a jövőben. — Hm! Hm! ... — mondta Erős János. —Megígéred, hogy szófogadó, tisztességes kis sárkány leszel? A sárkány bólintott. — Megígéred, hogy többé nem teszel rossz fát a tűzre? A sárkány Ismételten bólintott. — Nem bántod többé az embereket? — Hát persze hogy nem! — mondta a sárkány, és felhasználva a pillanatnyi szünetet, bekapta Erős Jánost.
