A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-27 / 30. szám
Nagy József rajza kirakott kazettát. Az asztalra helyezte és kinyitotta. Rózsaszín bársonyon három vastag aranygyűrű feküdt Morvái előtt, finomművű foglalatukban drágakövek villogtak, aztán egy súlyos aranylánc, egy pár fülbevaló, néhány bross, csat és egy fekete szemű olvasó, vastag aranyker észttel. — Védjen meg, én bízom önben... és válasszon ezek közül. Ez minden vagyonom ... — A Nagyasszony minden ízében remegett, hogy felfedte titkait Morvái előtt, Morvái tiltakozva ■dadogott. Egyszerre nagyon idegen és nyomasztó lett számára a kis szoba, szegleteiben veszélyes árnyak ültek. Kinézett az ablakon, nem figyeli-e őket valaki, de senkit sem látott az udvaron. S a Nagyasszony nehezen lélegzett, kezét a szívére szorította, le kellett ülnie a fotelba; a rózsaszín bársonyon szikrázni látszott a gyűrűk drágaköve. Biztos volt benne, hogy nagyon értékesek. Az aranylánc tömör és sok szemű, tlzennégykarátos. Valamit motyogott, hogy tőle telhetőén mindent elkövet, s a bajuszos férfi szigorúan a szemébe nézett, hogy de úgy legyen, tartsa meg a szavát, ne csapja be a feleségét. — Kiszolgáltattam magam önnek, ismeri minden titkomat. Remélem, nem él vissza a bizalommal. — Széplakyné most mintha nem lett volna észnél, révetegen bámulta őt és az ajka remegett. Morvái gyorsan elköszönt, és nem lélegzett addig, amíg az udvarra ném ért, nem akarta 13 beszívni &. lakás súlyos, ódon illatát. Az aulakon át még visszanézett a szobába, az öregasszony a fotelban ült, és maga elé meredt. Nem nézett sem a nyitott kazettára, sem az ablak felé, pedig Morvái ésszerűnek találta volna, hogy utána néz. Talán az éjszakától fél, mely előtte áll, feketén és súlyosan. 2.-i- Kőrössiné szabadságra ment. Elutaztak a városból. A szőke kartársnö elmaradhatatlan magas cipősarkán hátratipegett az állványok mögé, és Morvái megkövesedett fatörzsként állva maradt a zeneosztály termének bejáratában. Kérdezni akart még valamit, részleteket szeretett volna megtudni Zsuzsa váratlan elutazására vonatkozóan, de a nő közömbösen és kitartón szöszmötölt a magas állványok mögött, és semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy előjöjjön. A szimfóniák, rapszódiák, kantáták és világslágerek tekercsei alatt roskadozó, barna állványok személyes ellenségükként bámulták Morváit, s ő halkan köszörülte a torkát, és köhécselt, hogy jelezze, még itt van, nem távozott, és mondani szeretne valamit, de nincs kinek. A szőke hölgy egérként surrogott és matatott valahol a terem hátuljában, és ügyet sem vetett a köhécselésre. Morvái megállapította, hogy az emberi hálátlanság és közöny példájával áll szemben; a koros szexbomba az idős és indokolatlanul magabiztos nők jellemző hálátlanságával elfelejtette azt a sok konyakos meggyét, amelyet barátságot színlelve elfogyasztott. — Pukkadj meg, boszorka ... ! — mondta magában Morvád, és elkeseredetten távozott. Ű, ezt a problémát nem lesz könnyű megoldani. Mindenekelőtt be kell ismernie, hogy pillanatnyilag képtelen azt mondani: elment, hát elment... Mert miért ment el? Legyünk felnőttek és tárgyilagosak, igyekezzünk elfogulatlanul megválaszolni a kérdést: miért utazott el Zsuzsa anélkül, hogy tervét előzőleg tudatta volna vele? Másképp fogalmazva a kérdés így áll fenn: természetesen viselkedik Kőrössiné vele szemben, igaza van, amikor nyilvánvalóan kerüli őt, ennek így kell lennie? Még egyszer hangsúlyozzuk, félre az érzelgőséggel, annak itt most semmi helye, felnőtt emberek vagyunk, ezért ne essünk olyan hangulatokba, melyek méltatlanok egy férfihoz, legyünk egészen tárgyilagosak, mintha valaki másról lenne szó és nem rólunk, és válaszoljunk legjobb tudásunk szerint a kérdésre: mi az ö kapcsolatuk lényege? S legyünk korszerűek is! Egyáltalán fűzi őket egymáshoz valami, valami belső kohézió? Vagy egy olyan kapcsolat feltételezése, mely túlélné azt az éjszakát, csupán konvenció? Hagyományos logika, mely úgy okoskodik, hogy szerettük egymást, tehát ez nem múlhat el nyomtalanul, tehát meg van az előfeltétele, hogy továbbra is szeressük egymást? Vagy így áll a helyzet: szerettük egymást, s ez jó volt, kellemes volt, igazi örömet adott, utána jólesőn megpihentek az érzékeink s most már elég belőle? Megismertük egymást, s ezzel az újdonság ingere megszűnt, egymás számára már nem jelentünk felfedezést, s így érdekességet sem? Nézzünk újabb érdekességek után? Ezt a lehetőséget azonnal elvetette, mert az asszony sima meglegsége most is ott élt benne, bármikor visszaidézhette, és úgy hitte, hogy akkor éjszaka a testük szövetséget kötött, olyan erős szövetséget, melyet nem könnyű szétszakítani, mert vérszerződéshez hasonlít. Most már tudja, hogy amikor olyan nő testével kötünk szövetséget, akire vágyakozva gondoltunk hosszú ideig és alázatosan, mindig ilyen vérszerződést kötünk. Ö először kötött ilyen szerződést életében. Most már csak az a kérdés, hányszor lehet az ember életében ezt megtenni? A probléma egyelőre megoldhatatlannak bizonyult, de azért töprengve birkózott vele; sok ember járt körülötte az utcán, nyár volt. Zsuzsa kristálytiszta vizű, halványkék medencében úszik valahol, izmos teste fölényesen hasítja a vizet, aztán az erős úszástól kissé lihegve kifekszik a zöld fűre, a férje mellé, meleg barna bőrén gyöngyszemek ülnek, és vizes trikóján kirajzolódik a két mellbimbója. S a gyerekei alagutakat fúrnak a játszótér homokjába és virágos kannácskából vizet öntenek bele. JFolytatJukJ Dénes György versei fölötted forr az ég Korheiy lelkem, fölötted forr az ég, az őrült nap s a szörnyű csillagok; öklendezd ki a csúfos lét ízét, olts ki magadban csillagot, napot. egyszer Oj hódítók, nagyhajó bárdok, egyszer majd ti is megálltok. Egyszer majd eltörnek a vágyak, s éji-sivatag csöndje támad. A büszke szók is vénen hajladozni és készülnek a vak porba, halottnak, Nem lesz szív, mely megdobban felétek, ami zsoltár volt, balga lesz — az ének. S dadogtok furcsán, kérődzitek lassan, ami kihűlt egy régi mozdulatban. Nem lesz varázs, csak néma, tompa bánat, s nem értitek: új szelek fujdogálnak. Vihar előtt az ajtót becsukjátok, s az árva isten arca néz le rátok. tavaszi fák Tavaszi fák. Csokrok a föld porában. Szent áradás, kavargó karnevál. Ogy nézem már, magamba szálltam, mint aki itt van, mégis messze jár. kocsma Füstben, gőzben lilára püffedt arcok. Ez hát a nép, a kocsonyás tömeg. Ebből fakassz derűt, ha tudsz, te álnok költő. Öleld melledre gyűrűt lelkűket. csak a zuhogó fény marad A fáknak ferde lombjain behull az ég, az ég derűje, a tisztaság hús áramában lefoszlik lelkem földi bűne. Csak a zuhogó fény marad, a végtelen s szelíd szabadság Cgy titkolódzott az öröm s most rámemelte bűvös arcát. spleen Nincs béke ma sem, nem is lesz soha, a fegyverekből dől a gőg s a bánat. Szép képzelgések vert apostola: törd össze, költő, féltett olajágad! %
