A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-12-28 / 51-52. szám

SsZ&teietn a műuészetúen

Ntncs ige, amely magába sűríthetné a Szerelem tetteit; ntncs főnév, amely, mint csodálatos edény, tartalmazhatná a csoda anyagát; nincs jelző, amely Idegen volna tőle vagy megmutathatná tuladonságatt. Az elmélyülő költőt gondolat és érzés lát titkokat és sejt törvényeket. A festő színnel, vonallal és árnyalattal próbálta földi képekben rabul ejteni a megfoghatatlanságot. De hol a Szem, amely szembe tudna nézni magával a Nappal? Aktk mégis belenéztek, gyönyörű káprázatokat vagy megsemmisítő sötétséget láttak.

Részlet Bródy Sándor:

Rembrandt című regényéből

Lábujjhegyen Jött be Saskta. Valamint egy fekete öz — ha vannak fekete özek, és kell, hogy legyenek. Azért Jött, hogy megnézné, alszik-e és J61 alszik-e a vendég. És ennivalót Is hozott be, ha megéheznék. Sejtes mézet és mesterségesen mézbe fojtott piros és sárga gyümölcsöket. Vajat és húsételt sem felejtett el. — Valahogyan a világosság a háta mögül áradt, úgyhogy nem lehetett tudni, mely titkos helyről áradj a fény, talán a fehér köntösű leányból magából.

— ö, be szép vagy, ilyen szépet még nem is láttami — szólt a csavargó, kissé ijedten.

Rembrandt és Saskle (Olajfestmény)

Rembrandt műtermében (Olajfestmény)

— Igazán szép vagyok? Maga csak tudjál — szólt az űz, ős a dicséret meleggel árasztotta el őt, valamint a nap a legnevezetesebb és legegyszerűbb virágokat.

— Én igen, senki Jobban, senki más!

— Nem tud aludni, bácsi? — kérdé.

— Nem. Most, hogy így láttalak, már most nem is fogok. Állj csak így egy darabig. Ha a fejed kissé lehajtod, akkor meg éppen nem le* hét kiáltani. Ha Ismertelek volna téged azelőtt, sohasem festettem volna mást, csak tégedl

És úgy volt, ahogy az ember mondta, mert hitte. A lányban élt egy kicsiny kételkedés:

— Azért tetszik mondani, bácsi, mert sajnál, hogy én csak egy félárva leány vagyok. És hallottam, hogy a férfiak néha hízelegni szoktak.

— Én nem vagyok már férfi, csak egy öreg ember vagyok. Nézd — mutatta a száját —, csorba vagyok. A nyakam nézzed, ráncos is, korhadt is. Négyszegletű a karom, mint a szent aggastyánoké, öreg, öreg, öreg vagyok. Slrjl

A lány nevetett. i| ) ( I í

— Nem öregl — A vénember mélyen beesett, de gyerekszeme felé böködött, a két elefántcsont ujjával, kiket a kidülledt villogó szemek mindjárt, szinte elnyeltek.

— Aztán — tette hozzá a tizenhat éves éppen elmúlt —, én nem'; is tudom, de nem is bánom, ki az öreg, ki nem az. Vagy\ Jó, vagy nem Jó, az a fő. Akivel sok mindenről lehet beszélni és nekem Is neki.

— No beszélj, gagyog], te beszédes nő — éppen ezt a hasonlatot használtat az elszánt Jövevény. Bizony Isten ezt, és már el is feledte, hogy kis titkos mátkája a cseléd. Már nem lélegzett, nem élt, hogy nem látszott ebben a pillanatban: halott volt. Az élő, a látszó, a gyönyörű vastaghangú gyorsan selypített.

— Nekem a bácsi nagyon tetszik, mert kifeszít egy vásznat, és arra

olyan ábrázatokat fest, amilyeneket csak akar. És eltalálja. Még a csipkét Is, még az ékkövet Is. Lovakat is tud. A két szemet az ember fejőben, és a szemek mennek utána annak, aki nézi. Egy fiatal kereskedőt szeressek én, azt, aki mindig csak esz, lsz, vásál, vesz, eladni juj. Nehéz kigőzölgése és Izzadsága van. i

— A fiatalemberek, az már Igaz, mind egy kicsinyt Izzadnak. Egy idősebb ember mégis száraz. És sokat tud! — vetette közbe a nekibátorodott letört művész.

— Az, az. Mindent tudl — csacsogta a lány mohón, közben észrevétlen; le Is ült az ágy lábánál.

Hallgattak. A lány kisvártatva szólt:

— Tőnsúr, maga mért él egyedül? így magában, mint a kő. — Rembrandt nem felelt, még nem mert. A lány folytatta az ostromot — mert azt tudjátok, mindig ők az igazi udvarlók. A férfi csak nagyritkán mondott egy hízelgő szót, leginkább mesterségére vonatkozott.

— így szeretném lefesteni magát.

A tudós leánya alig értette, amit az alul különösen fogatlan öreg legény, mint egy ezeresztendős gerle, turbőkolt. Beszélt ő, hogy a szoba szinte visszhangozta meleg és erős hangját:

— Maga, fő-festő úr, fél. Fél tőlem, fél magától, fél az apámtól. Ha nem félne, egyszerűen elvenne. Én magát, ha beteg lenne, ápolnám, ha csúnya lenne, nem utálnám, ha meghalna, siratnám. Mégis volna egy özvegye.

— Volt mér nekem egyl — szólt közbe a férfiú komoran.

— Hiába vagyok én magához olyan Jó, maga hozzám olyan rosszl Nem is kellene, hogy az Igazi uram legyen. Nem kell, hogy az apára megtudja, nem akarom én, hogy engem a céhek táncmulatságaira elvigyen, ott az urak flrnlsz-szagúak, és a nők más hiten vannak, engem kicsúfolnak. Az apám meg se látná soha, hogy férj és feleség vagyunk. Amikorra megtudná, későn volna, és az alatt szebb képet festene rólam, mint amilyent Fourment kisasszonyról festett az antwerpeni követ úr.

—Mit akarsz, lány? — kérdezte az ember.

— Semmit. Csak azt, hogy fázom, és az arcát szorítsa hozzám!

Megtörtént. Sőt az is megtörtént, hogy a kiégett, hideg száját Rembrandt a friss, de sóízü szájhoz odaszorította olyan erősen, ahogy csak tudta. Vajmi erősen nem tudta már, ős ezalatt az öreg szíve fölöttébb kalimpált, mondjuk, ritmust változtatott. És hiába Járta volt ét ereit a szűzi vér, a szegény ember alig tudott lélegzeni.

rífji»