A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-28 / 51-52. szám
A kalap A korcsmúros kiolvasta a forint huszonötöt az asztalra csengő apró pénzben s elégedetten nézte az asztalra vágott kalapot. Botkai marhakereskedőben gyanú, ébredt. Az ital is segítette fantáziáját s a kalapnak tulajdonított mindent. Útközben tudakolta a kalap titkát, de a paraszt nem árult el semmit. Azt mondta, hogy a dédapja húgától örökölte. A marhakereskedő a kék ködben csodáiévá boszorkánynak látta a paraszt dédapja húgát s vágya támadt, megvenni a kalapot. Száz forintot ígért érte a parasztnak. A paraszt háromszázat kért. De a marhakereskedő bizonytalan üzletnek nézte a dolgot és szíreszóra nem adta meg. Akkor értek épp a harmadik faluba. A paraszt azt ajánlotta, hogy mentenek be a korcsmába, ott könnyebb az alku a kalap sorsán. Ettek-ittak. A marhakereskedő már kétszáz forintot ígért a kalapért, de a paraszt nem engedett a háromszáz forintból egy garast se Amikor már nem fért több ital beléjük, a paraszt az asztalra vágta nagy dörgéssel a kalapját és ezt kiáltotta: — Korcsmáros, korcsmáros, a foga hiányos, a szeme borús, a felesége bús, az ital kevés, kevés a nyerés, de maga ember, szakálla kender, — ki van-e fizetve minden? Ráfelelt a korcsmáros, hogy rendben van minden, még több is van fizetve, mint kéne. Visszajár még öt forint negyven krajcár. Rögtön vissza is fizette a parasztnak. Ez zsebregyürte a pénzt, elköszönt és elindult. Vele tartott Botkai marhakereskedő is. A marhakereskedő megadta a kalapért a háromszáz forintot. A paraszt átadta a kalapot s ment a pénzzel haza. A kereskedő pedig betért a korcsmába, hogy a portékát kipróbálja. Evett, ivott, aztán az asztalra vágta a kalapot, hogy csak úgy porzott. Szólott a korcsmároshoz: — Korcsmáros, korcsmáros, a foga hiányos, a szeme borús, a felesége bús, az ital kevés, kevés a nyerés, de maga ember, szakálla kender, — ki van-e fizetve minden? A korcsmáros nagyot bámult, pénzt kért. Azt hitte, bolonddal van dolga. Végre is a marhakereskedőnek fizetnie kellett. Mikor megmagyarázta ismerőseinek a kalap titkát, kinevették s ö szégyenében elbujdosott. De ha ezentúl parasztot látott, — akié a madárdal, a napfény, a munka, a lenézés, — nagyokat káromkodott. Babits Mihály Karácsonyi ének Mért fekszel jászolban, ég királya? Visszasírsz az éhes barikára. Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt: mégis itt rídogálsz, állatok közt. Bölcs bocik szájának langy fuvalma jobb tán mint csillag-ür szele volna? jobb tán mint csillag-űr szele volna? mint a magas égi birodalom? Istálló párája, jobb az neked, mint gazdag nárdusok és kenetek? Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt: kezed csak bús anyád melléért nyúlt... Becsesnek láttad te e földi test koldusruháját, hogy fölvetted ezt? s nem vélted rossznak a zord életet? te, kiről zengjük, hogy „megszületett“! 23 Szeress hát minket is, koldusokat! Lelkűnkben gyújts pici gyertyát sokat. Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk törékeny játékunkat, a reményt. Stubnya Arnold felvétele Csontos Vilmos Szilveszter-éj volt Szél csapta be a vén pitvarajtót, S a bakter szentébe havat söpört, Szaggatta az éjféli harangszót Ezerfelé — és jajgatott a föld. Hunyorgó mécses ingó árnyakat Rajzolt a falra — néma volt a ház, jött a papné, a bába is szaladt, Petrovicsnéra pírt lehelt a láz. S míg künn az idő bőszen trombitált, jó szomszédasszony rakta a tüzet, A szoba közepén Petrovics állt, Motozott szemén büszke révület. S mire a harangszó elhallgatott, A bába karján sírt a kis legény, A bakter is épp bekopogtatott, S dünnyögött: biz ez véznácska — szegény. És nőtt a legény, s fényélies kezét Égre nyújtotta — üstököst fogott, Arra csatolta arany kengyelét, S lanttal kezében — rákapaszkodott. Bűvös ívet irt népe egére, Szabadságról lett hangja harsona , Betelt vele a föld kereksége, S zeng azóta — és el nem hal soha!
