A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-14 / 50. szám
•Mikor magára maradt, leült. Térde közé eresztette két fáradt kezét, s íelsóhajtott. — Szegény Péterkém is jóllakhatna most, ha itthon lehetne... — Szeme elhomályosodott, majd zavartan felállt és ágyat bontott. Éppen tizenkettőt ütött a falióra. Február vége felé levél jött Prágából, Péter írta. Mikor Kocsisné elolvasta, majd lefordult a székről kínjában. Nem hitt a szemének, újra meg újra elolvasta, különösen azt a részét a levélnek, ami annyira megrémítette. „ ... tot'ábbá azt is tudatom magával, kedves édesanyám, hogy nagy bajba jutottam. Felcsináltam egy cseh lányt, s ha nem küld nekem nyomban ötszáz koronát, annyit kér az orvos az elcsináltatásért, hát akkor engem nem lát többé otthon senki, sem másutt, mert én akkor beleveszejtem magam ebbe a nagy folyóba, ami itt folyik el a kaszárnyánk mellett Prágában, és akkor már csak halálhíremről értesíti magukat a posta, mert én ebből a nagy bajomból ki nem mászhatok, csak akkor, ha nyomban küldi a pénzt. Az is tudatom tovább, hogy el ne jártássá a száját az én nagy bajomról, Bárczi Mariék fülébe ne jusson a hír, mert akkor meg pláne beleveszejtem magam a folyóba...“ Kocsisné szivét nagy fájdalom környékezte, ami csakhamar haragba fulladt. Rázta az öklét, szitkozódott. — Olyanok ezek mind, mint a kankutyák, veszkődnek minden utcasarkon és akárkivel, nyavalya a farukra, de akkor egy sem gondol a folyóral — füstölgőit Kocsisné. — Megállj, bitang kölvke, kerülj csak a szemem elé, de biztos kétfelé hasítlak, hogy mindenféle cseh kurvával összeadod magadl Másnap magasra tartott fejjel, rengőn ment végig a havas utcán. A postán pénzesutalványt vett, a főjegyző úrral kitöltette, s nyomban föladta. Majd szíve hasadt, az ötszáz koronáért. Akár a sárba taposta volna. Hazafelé menet találkozott özvegy Bárczinéval. Széles mosolyra hú zódott a szája. Azt mondta, a postán járt, csomagot küldött Péternek, ne szűkölködjön abban a nagy idegenben. — Mi is küldtünk neki a múlt héten — mondta Bárcziné, s kissé szégyenkezve még hozzátette. — Egy százast is tettünk a csomagba, kell az ott neki serre, cigarettára, ne csurogjon nyála a máséra .. Majd csak letelik neki lassan, és hazasegíti a jóisten.. . Nem is hiszed, Irma, menyire bánkódik utána ez a lány. Mondtam is neki, ugyan, lányom, egyel se búsulj te a Péter miatt, hiszen szeret az, hűséges az, nem csavarodik el annak a feje egykönnyen más lány után. Kocsisné arca kissé elfelhősödött. — ügy igaz, Mari.. De azért én mégis azt mondom, ne várjunk mink a lagzival addig, míg nem szerel le. Rémítő hosszú idő az, sok minden történhet azalatt, ki tudhatja előre? A nyavalya sem megy el ezeknek a fiataloknak az eszén. Azt mondom én neked, Mari, kérvényezzük haza a gyereket aratás utánra, és tegyük meg a lagzit! ... Juli, borjú, disznó van, a pincében is bor elég, akkor meg mire várunk?! — Igaz is, Irma, mire várunk, ha már úgy sem lehetnek meg egymás nélkül ezek a gyerekek ... Megegyeztek. Kocsisné elégedetten ment haza. Otthon elújságoita Kovács Jánosnak, mit végzett Bárczinéval. • — Nézze, János, nem lehet ezt a kölyket olyan hosszú kötélre engedni, így minden pénzemet elküldözgethetem neki. Kovács János helyeselte, miért is ne? Helyén ennek az asszonynak az esze, tudja, hogy mikor mit kell tennie. Kocsis Kálmán egyik vasárnap délelőtt kiment a majorba Istvánhoz. István a nyúlólak mellett piszmogott, tisztogatta, majd egy jó süldőt ny.akon vágott és megnyúzta. Kálmán szótlanul szemlélte, milyen ügyesen rántja le a nyúl bundáját, sercintgetett hegyeseket a foga között. István bevitte a nyúlat, Kálmán a nyomában. — Kell valami? — kérdezte István. — Kellene — mondta Kálmán. LOVICSEK BÉLA 9. —- Gondoltam... Margit, öntsél egy kis rozspálinkát! Mi kellene, Kálmán? — A harmonikád. Nekem adhatnád. Közben ittak. Margit a tükör előtt fésülködött, a kicsi meg gőgicsélt a bölcsőben. — Szóval a harmonika kellene. — Az. — Mii kezdenél vele? — Majd tudnám én! Annyi pénzt keresnék vele, mint a pelyva — mondta Kálmán. — Hol? — Hát a faluban, a pincék között. Minden szombaton este, vagy vasárnap délután húznám a legényeknek, lányoknak ... István a bajsza alatt mosolygott. — Ne beszélj!... Aztán mennyi pénzt szednél? — A legényektől két koronát, a lányoktól egyet. Megérné nekik, nem? — Biztosan ... Tudsz már harmonikázni? — Nem, de majd megtanulok ... Ki tud úgy citerázni a faluban, mint én? — kérdezte Kálmán némi büszkeséggel, miközben sercintett. Margit csúnya szemet vetett rá. — Te... Csakhogy a harmonika, nem citera ám. — Ne törődj te azzal, add nekem, a többi már az én dolgom! István komótosan cigarettát csavart, nyálazás közben Margitra sandított: mit csináljak ezzel a széltolóval? Margit meghúzta a vállát: te tudod, István, az a te dolgod, én nem szólok bele. * — No, meggondoltad? — kérdezte Kálmán. — Nem kívánom én ingyen. Majd ha keresek vele, megadom apródonként az árát, mind egy fillérik, meglátod. Kocsis István felállt, elővette a harmonikát. — Dobozostól viszed? — Nem kell nekem a doboz, csak úgy a vállamra akasztom — mondta —, könnyebben viszem. — Hát akkor vidd! Kocsis Kálmán megragadta a harmonikát, a di’ága kincset, akasztotta a vállára, indult, azt sem mondta, köszönöm. István nevetve utána kiáltott. — Aztán szorít-e még az oroszé, Kálmán? Kálmán hátra sem nézett, csak legyintett, s inait, mint akit puská: ból lőttek ki. 9MXSS Lósko Lajos erőpróba... Az öregember befejezte a favágást, kivéve néhány görcsös tuskót. — Bírok-e velük — szemlélte őket mintha ellene sorakoznának. Rágyújtott, s pipafüstoe burkolózva szemlélgette, melyiken kezdje. Mire elszívta, megállapodott. Marokra fogta a baltát, és odavágott a legnagyobbra. Szinte visszarúgott a szerszám, mintha a vasra zúdult volna a vas ... Ekkor állt meg a gépkocsi a kapu előtt. — Reggel ne jöjjön értem, jól esik az a negyedórás gyaloglás — engedte útnak az igazgató, kiszállva belőle . .. Nehezen fért be a kiskapun. Megtermett ember volt, inas nyakú, széles koponyáján kissé kopaszodó. Az öregebb odapillantött a tagbaszakadt másikra. Tudta a fiától, hogy szívén viseli munkásai sorsát, de a fegyelemből nem enged. —- Végzett apóként? — kérdezte szavajárásán. Az idősebbeket az üzemben is így szólítja. — Úgy valahogy, ha ez a néhány ordas ki nem fogna rajtam * —• Talán csak nem ... Sose kímélje őket... Aprítsa, mintha maga-magának csinálná. Odaadom ráadásul a fizetésre — mosolygott nyírott bajúsza alatt. — Megtelik abból ez a kis talicska, ha mind darabokra szakad. — Oda se neki... Állom a szavam... No hadd lássam. Az öreg óvatosan kezdte. Kisebbel próbálkozott. Előbb megigazította, hogy oda csaphasson, ahol repedés látszik a friss vágáson. A fejsze belemélyedt, de nem sikerült úgy, ahogy gondolta. Azért feje fölé lendítette . .. Hiszen ha most oda bírná vágni amúgy istenigazában ... Nem volt elég ereje. A fejsze beszorult, de a hasadás alig tágult. Fújtatva erőlködött, hogy kiszabadítsa szerszámát... Az igazgató elgondolkozva nézte. Közben élvezte u frissen hasított farakás illatát... — Adja csak ide azt a fejszétl Az öreg vontakodott. Átadja-e neki? Igaz, azelőtt munkás volt, de most mégis igazgató. Az pedig már fogta a fejszenyelet: — Adja hát — biztatta, s izmain jóleső érzés áramlott át. Nincsen olyan kemény munka, mely nem volna a barátja... Több mint öt éve vezeti az üzemet, de ha csak teheti időt szakít arra, hogy hol ebben, hol abban a műhelyben kérje el a szerszámot, a gépet hoszszabb vagy rövidebb időre ... Izmos keze néhány keresgélő fogást végzett a nyélen, aztán megfeszült a marka mint a vaskapocs ... Villanva lendül az acél fényesre köszörült éle.. . Lecsap. Először a szélére. Kisebb-nagyobb faszilánkok repülnek jobbrabalra. Most a görcsök fölé zuhan a balta. Belemar a fába ... Vele együtt lendül föl, időközben megfordul, és a balta foka a favágótőkére zúdul. Egyszer, kétszer, háromszor. Recscsenve engednek a görcsök. Szinte szűkölve szorítják még az acélt, de a fejsze foka következetes kimértséggel, fokozott erővel zuhog a hasítótőkére, hogy éle egyre dühösebben harapjon. Recsegve reped, hasad a kőkemény görcs ... Már csak inas szilánkok tartják ... Kirántja a baltát, hogy ezeket aprózva csapkodhassa el... Következik a másik. — Nem bükk ez, hanem gyurtyán tönk — motyogja az öreg.-- Mégpedig a javából — bólint rá kissé fújtatva, s már keresi a gyengéjét... Ha ugyan van. Mintha nem is íróasztalnál ülne — füstölög az idősebb. A másik elmosolyodik a megjegyzésen. Lett
