A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-12-07 / 49. szám

Vannak emberek, akik csak a szerencsétlenségben „boldogok", szükségük van a veszély izgalmára, s ha ezt elveszik töltik, belebetegszenek. Előfordul az is, hogy keresik a következő veszélyhelyzetet.

Tulajdonképpen mi a félelem? Az ember túlságosan hajlik arra, hogy a „félelem“ kifejezést automatikusan összekapcsolja valamely okkal: félelem a haláltól, háborútól, a közlekedési balesettől, valamely veszteségtől. Érdekes azonban, hogy félhetünk anélkül is, hogy ennek be képzelt vagy kívülről ránk ható oka lenne.

A legtöbb állat szörnyen fél, anélkül, hogy csak sejtené, mitől. Az egér például éppen úgy fél nappal a szabad, nyílt tereptől, mint az ember a sűrű erdőben éjszaka. A laboratóriumokban született fiatal egerek is, amelyek pedig soha életükben macskát nein láttak, ösztönösen félnek mindentől, ami áttekinthető és világos.

Ez azt jelenti, hogy a természet „nem tudatos tudással“ vértezte fel teremtvényeit, hogy észleljék a veszélyt hozó dolgok és helyzetek ti pikus megnyilvánulásait.

Az a tény, hogy az állatnak idő előtt el kell pusztulnia, ha a vészé lyes helyzetekben nem tanúsít ösztünszerü félelmet, kiinduló pontját képezi annak a szelekciónak, amely a fejlődéstörténet során kitenyésztette a félelmi reagálások számos formáját és a menekülési, valamint a veszélyek előli kitérési törekvéseket.

Az emberrel is. vele születik a félelem. A gyermek fél, mielőtt még megtanították volna rá, hogy mitől kell félnie, vagy saját tapasztalatból felfogta volna a félelem és a halál összefüggését; másodlagosan persze később valóban megtanul félni a haláltól.

A félelem elsősorban ösztön. Érvényesek reá tehát azok a törvények, amelyeket Konrad Lorenc professzor például az agresszióra vonatkozóan kidolgozott. Az ösztön idegkombinációk és hormonszeni ingerlő anyagok összhatásaként fogható fel. Ez a velünk született belső hajlam a szó szoros értelmében arra vár, hogy valamilyen speciális ok érvényre juttassa.

Ez lényegében azt jelenti, hogy a testben a külvilág eseményeitől függetlenül félelem „termelődik“. A hormonszerű anyagok állandóan képződnek és felgyülemlenek, hogy szükség esetén rendelkezésre álljanak. fgy előfordulhat, hogy az élőlény keresi azt a helyzetet, amelyben félhet, és a felgyülemlett ingert „lereagálhatja“.

Első hallásra hihetetlennek tűnik, hogy egy állat vagy egy ember valamiféle vágyat érezhet a félelemre. De ki az, aki még nem játszott a tűzzel, -nem űzött valamilyen veszélyes sportot, nem provokált vitát? Ki az, aki még nem olvasott krimit, nem rettegett jóiesóen borzalmakat feltálaló filmen?

A félelem szélsőséges esetekben neurózissá fajulhat. S felvetődik a kérdés, hol ér véget a természetes félelemérzet és hol kezdődik a beteges neurózis?

A természet a fejlődés alakulása során gondoskodott arról, hogy minden állatfajban annyi félelem termelődjék, amely megfelel a veszélyeztetettség általános fokának. Léteznek úgynevezett állatparadicsomok, szigetek a Csendes-óceánon, ahol ősidők óta nein élnek nagy szárazföldi vadállatok és így semmiféle veszély sem fenyegeti a szigeten lakó kisebb állatokat. így ezek az állatok szinte félelem nélkül élnek. Egyébként az oroszlán távolról sem különösen bátor állat, bárrnenyire is hangoztatják, csupán arról van szó, hogy éppen olyan kevéssé fél, mint amenyíre kevés az ellensége. S a félelem hiánya nem azonos a bá torsággaU

Az embernél az átlagos félelemkitermelödés a kőkorszak veszélyhely zetéhez igazodik. Az ember azonban a kőkorszak óta a civilizált orszá gokban számos veszélyforrást ártalmatlanná tett vagy felszámolt: nem fenyegetik többé a vadállatok, az állandó törzsi torzsalkodások, nem tehetetlen a betegségekkel szemben, nem fél többé a zivatartól, és nem kell már naponta veszélyes vadászatokra Indulnia.

Z. Minálíové felvételei

a kőkorszakból származik

Az endogén félelem azonban eltérő keretek között, de ugyanolyan mértékben termelődik. Éppen ezért szelepet kell teremtenie magának. Így azután az ember félelmet keltő pót-képzeteket alkotott magának. Fantáziája megalkotta .a démonoktól való félelem babonáját. „A kísértet a már nem veszélyes vadállat pót-kivetődése“ — mondotta Konrad Lorenz.

A félelmet kiváló okokat kereső személy meghamisíthatja a „kívánt értelemben“ valamelyik mit sem sejtő embertársa cselekedeteit. Valami rosszat tételez fel róla, hogy félhessen tőle. Ennek a magatartásnak a szélsőséges eseteit nevezzük üldözési mániának. A hipochondría a másik lehetőség: nem könnyű annak az orvosnak, aki nem talál be tegséget a képzelt betegnél!

Az egészben az .a fatális, hogy a felgyülemlett félelem ezzel még nem használódik el. A rettegés csupán a kísérő érzés, amely normális velejárója a menekülési és a kitérő magatartásnak. „Lereagálni“ csupán cselekvéssel lehet. S ha a félelem motorját, a menekülést megakadó lyozzák, egy másik ösztön aktivizálódik: az agresszió —, s ha valaki erre nem képes, a ki nem élt félelem beteggé teszi.

Ehhez egy meghökkentő példa: dr. Jules Massermann laboratóriumi kísérlet során egy majmot állandóan megoldhatatlan problémák elé ál lított. Az állatnak két emelő közül a megfelelőt kellett megnyomnia, hogy egy kis élelemhez jusson. Ha rosszul választott, enyhe áramütéssel büntették. A kísérletet végző orvos azonban állandóan váltogatta a szelepek hatását, és így a majom sohasem tudhatta, mikor jut élelem hez, illetve mikor kell áramütést elszenvednie. Ilyen körülmények között kellett napi 8 órán át „dolgoznia“. Már rövid idő után neurózisban szenvedett. A félelmi állapot a végsőkig fokozódott, mert nem tudott menekülni, és nem volt mit megtámadnia. Néhány nap múlva felment a vérnyomása, észlelhetők voltak rajta az emberi rnanager-betegség összes jelel, s végül szívinfarktusban pusztult el.

Mindezzel kapcsolatban az az elképzelés a szokatlan, hogy a félelem nem pusztán pszichikai, hanem egyúttal biokémiai folyamat, amennyiben félelemkeltő anyagokat termel. Dr. James McClure és Ferris Pitts, a St. Louis-i Washington Egyetem két munkatársa fel is fedezte ezt az anyagot. Két perccel azután, hogy a félelmi neurózisokban szenvedőkbe injekció formájában laktátot adnak be, a kísérleti személyek súlyos félelem-rohamokat kapnak, amelyek csak 20 perc múlva szűnnek meg. E kísérlet során első ízben történt, hogy kémiai anyagokkal mes terségesen keltetlek félelmet. A két pszichiáter mindenesetre határozol tan hangsúlyozta, hogy még túl korai lenne reményeket fűzni a ehe motherápiai kezelés lehetőségeihez.