A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-07 / 49. szám
E lm é le t é s g y a k o r la t 9 Napjainkban, amikor a szocializmus építésének gyakorlata világméretekben óriási eredményeket ért el, de ugyanakkor a társadalmi fejlődéssel párhuzamosan teljesen új, gyakorlati és elméleti kérdések merülnek fel a szó cializmust építő országokban, elkerülhetetlen e kérdés, az elmélet és a gyakorlat történelmi vizsgálata A nemzőu,uzi forradalmi mozgalom, de elsősorban b munkásmozgalom és a parasztság mozgalma a 19 század második felében sok olyan kérdést vetett fel, amelyre a II Internacionálé vezérei nem tudtak választ adni sem az elméletben, sem a gyakorlatban. A 19. szá zad végén befejeződött a klasszikus kapitalizmus kora, a szabad verseny korszaka. Ezt a korszakol Marx és Engels műveikben már elemezték, de a 11 lnternacionálé vezetői az új feltételek között csak ismételgették Marx és Engels tanítását. De a század végén a kapitalizmus monopolista-imperialista szakaszába nőtt át, s erre vonatkozólag Marx és Engels semmilyen részletes tanulmányt nem hagyott hátra. Az újonnan keletkezett valóság új elemzést, új elméletet és taktikát követett a II. Internacionálé szociáldemokrata vezéreitől. Itt megmutatkozott, hogy a II. lnternacionálé vezetői teljesen képtelenek voltak az önálló, alkotó jellegű elméleti politikai munkára, ami később több évtizedre károsan befolyásolta a munkásmozgalom fejlődését. Marxista munkákként megjelent műveikben hiányzott a marxizmus lényege: a kritikai állásfoglalás és a forradal mi szellem A II. lnternacionálé vezetői, mint M. Adler, '■'r. Adler stb. nyílt revizionistákká váltak, meg hamisították a marxi tanítást, mások, mint K. Kautsky, Plehánov, O. Bauer stb. szavakban a forradalmi marxizmus hívei voltak, de a gyakorlatban a marxi tanítást dogmatizálták, elszakították az élettől. Sem a revizionisták, sem az „ortodox“ marxisták nem értették meg a marxizmus alapvető tanítását, hogy az elmélet szorosan összefügg a társadalmi valósággal, a politikai gyakorlattal. A II. Internacionálé vezetőinek elméleti és politikai tévedései hozzájárultak az opportunizmus, a revizionlzmus és a szektásság győzelméhez a II. Internaclonálé pártjaiban. Az opportunizmusnak, bármilyen formában, pyíltan vagy burkoltan jelentkezik is, mindig az a célja, hogy a munkásosztályt megbékítse a kapitalizmussal, vagyis hogy a munkásmozgalmat az uralkodó osztályok érdekeinek szolgálatába állítsa. A revizionizmus, vagyis a marxizmus „felülvizsgálása“ — állapította meg Lenin — „egyik legfőbb, ha ugyan nem a legfőbb megnyilvánulása a proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyásnak és a proletárok burzsoá megmételyezésének“. Támadásaik egyik fő célpontja a pártról szóló lenini tanítás volt. A párt kérdése tekintetében a revizionisták elméleti és gyakorlati erőfeszítései végeredményben a forradalmi párt likvidálására, illetve reformista szervezetté való változtatására irányultak. A Hét társadalompolitikai melléklete 49 Felelő« szerkesztő: Hőci (őssel Az első orosz polgári forradalom {1905— 1907) veresége után az oroszországi revizionisták hadjáratot indítottak a párt ellen s váltig azt erösítgették, hogy a párt olyan szervezet, amelyet „irattárba“ kell helyezni. A forradalmi párt helyébe egy laza, pártonkívüli egyesület, „munkásegylet“ alapítását javasolták. Ha a forradalmi marxisták akkor nein zúzzák szét a revizionistákat (orosz likvidáto rókát), a munkásosztály dezorganizáltan, harci vezetőjétől, a forradalmi párttól megfosztva lépett volna a rövidesen elkezdődött újabb forradalmi fellendülés időszakába. A mai viszonyok között a revizionisták korántsem mindig állnak elő a párt likvidálására vonatkozó nyílt javaslatokkal. A pártdemokrácia kiszélesítésének jelszavával igyekeznek elérni a párt fegyelem megszüntetését. A re vizionisták megtagadták a marxizmust s ennek leplezése céljából rendszerint azzal hozakodnak elő, hogy ők csak a dogmatizmus, a vaskalaposság ellen küzdenek, s ugyanakkor arra hivatkoznak, hogy maga a marxista tanítás feltételezi az elavult tételeknek új tételekkel való felváltását. De annak, hogy az elavult tételek helyébe új tételek kerülnek, semmi köze a marxizmus forradalmi tanításának lelkét alkotó sarkalatos elvek megszüntetéséhez. A revizionizmus veszélye éppen abban rejlik, hogy a marxizmus fejlesztésének látszatát keltve elveti a marxizmus forradalmi ta nítását és tagadja annak osztálytartalmát. A kommunista pártoknak nemcsak a revizionizmus ellen kell küzdeniök, hanem a szektásság ellen is. A revizionizmus és a szektásság látszólagos ellentétét jelentik egymásnak. Valójában a szektásság, amely fölöttéDb „baloldalinak“, forradalminak tünteti fel magát, ugyancsak a munkásmozgalom gyengüléséhez vezet. A forradalmi munkásmozgalom történelmi szerepét tekintve mindig baloldali mozgalom volt, a polgári pártokhoz és a polgári forradalomhoz hasonlítva, de a revizionista munkásáramlatokhoz is viszonyítva. A szektásság alapja az egyes elméleti tételek és formulák dogmatikus értelmezése, olyan felfogása, mintha a politikai élet minden lehető problémájának megoldását tartalmazná. A dogmatikusok az eleven élet tanulmányozása helyett sémákban gondolkodnak, s ha a tények nincsenek összhangban a sémákkal, egyszerűen nem vesznek róluk tudomást. A dogmatizmus elszakadást jelent a valóságtól, és ha a forradalmi párt nem küzd a dogmatizmus ellen, az élettől elszakadt szektává válik. Aki ragaszkodik a múlthoz, a megváltozott körülményeknek többé meg nem felelő politikához és szervezeti formákhoz, valójában — mint Lenin mondotta — „a forradalmi tétlenségnek . . . politikáját folytatja“. (Lenin, Művel, Szikra, Budapest 1953, 5. kötet, 499. old.) Valamennyi kommunista párt gyakorlata igen sok példával igazolta ennek a lenini követelésnek helyességét. Oroszországban a szektásság abban nyilvánult meg, hogy képviselői nem akarták kihasználni azokat a legális lehetőségeket, amelyeket az első orosz polgári forradalom veresége ellenére mégis csak kikényszerített a cárizmustól. A tőkés országokban az októberi forradalom után alakult kommunista pártok közül sok az első időben szektás jellegű hibákat követett el, pl. nem voltak hajlandók ré3zt venni a tőkés országok parlamentjeiben. Lenin akkoriban ezt a „baloldaliságot“ a kommunizmus gyermekbetegségének nevezte. A szektásság megnyilvánulásai ellen napjainkban is küzdeni kell. A szektásság lényege főleg abban rejlik, hogy képviselői elszakadnak a tömegektől, nem használják ki a forradalmi munka meglevő lehetőségeit, igyekeznek kitérni az élet által napirendre- tűzött égető kérdések elől. Míg a revizionizmus a kommunista mozgalomnak a kapitalizmussal való kibékítésére törekszik, addig a szektásság megfosztja a marxista pártot tömegkapcsolataitól, márpedig tömegkapcsolatok nélkül nem lehet sikeresen harcolni a kapitalizmus ellen, de a szocialista építés folyamán felmerült kérdéseket sem lehet helyesen megoldani. Ezért a forradalmi párt nem erősödhet, ha nem küzd a revizionista tendenciák és a szektásság minden néven nevezendő megnyilvánulása ellen. A szlovákiai magyarság körében a különböző politikai tendenciák, áramlatok lényegében az utolsó két esztendőben jelentkeztek. Ezek az áramlatok nemzeti jellegűek voltak, kulturális és politikai követelésekben nyilvánultak meg, különösen 1968 tavaszán, de a későbbi időszakban is. A jelentkező kulturális és politikai követelések visszatükrözték a szlovákiai magyarság életében az egész megelőző korszak ellentmondásait és meg nem oldott feladatait. Mivel a magyarság 1968 tavaszáig lényegében csak kis mértékben képviseltette magát a hatalmi és a végrehajtó szervekben, ebből következett, hogy a politikai áramlatok is inkább először a kulturális és elméleti tevékenység területén jelentkeztek s csak később a politikai publicisztikában. Ez az egyoldalú fejlődés napjaink politikai állásfoglalásaiban, de sokszor az elavult funkciókat védő, a már a múltban felmerült feladatok megoldásának elodázását célzó tendenciózus Írásokban tükröződik. A szlovákiai magyarság, eltekintve egyes elszigetelt jelenségektől, 1968 tavaszán és nyarán lényegében helyesen reagált a felvetett kérdésekre, a szocializmus pozícióin állva fordult szembe az ellene irányuló (a történelem folyamán mindig jobboldali áramlatokra valló) soviniszta támadásokkal. A szlovákiai magyarság körében végzett többéves kulturális és politikai munka meghozta eredményeit: a magyarság többsége a vádaskodásokra nem a primitív szektás nacionalizmus álláspontjáról reagált és nem azonosította a soviniszta támadásokat a szlovák nép politikai törekvéseivel, a föderációval, ellenkezőleg, a szlovákiai magyarság többsége aktívan támogatta a szövetségi államrendért folytatott harcot. Ebben a politikai nevelőmunkában nem kis érdemeket szereztek tavaly — a Csemadok-szervezetek, a magyar kulturális és iskolaügyi dolgozók is, nemzeti kultúrájának megbecsülésére és az igazi internacionalizmus szellemében nevelve az itteni magyarságot. HAMAR KÁLMÁN Bácskái Béla rajza
