A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-30 / 48. szám
MOYZES ILONA V* En gyönyörű Veronikám A lábán posztócipö, a cipőién sár. Lehajol/ hogy megoldja cipőfűzőjét. De elvéti a célt, mert imbolyog az egész ember, mint lidércfény a lápon. A bor gőze négy szemet ültetett a kettő helyébe, és így törvényszerűleg sokszorosan látja a dolgokat. A cipőfűzőjét is. — Mi... mindjárt meglesz, no ... noó, egy ki.. .is türelem... — biztatja magát, aztán térdre rogy. Sokáig tart, amíg végre elkészül e művelettel és nehézkesen feltápászkodik. Az előszobái nagy tükör elé áll, bambán tanulmányozza saját képét. Mosolyog s némán gesztikulál. S miután saját képe távoli ködbe hull, s helyette egy másik arckép bukkan eléje, talán ugyanolyan halványkék szemmel — beszélni kezd. — Én gyönyörű Veronikám, ha látnál, faj, ha látnál. Olyan vagyok, mint egy disznó. Aztán előveszi meglehetősen használt zsebkendőjét, reszketeg kezével szeméhez emeli, és szárítja könnyeit, melyek nem is a szemébe, inkább a lelke mélyére tolakodnak. Mosolya gyermekmosolyba téved. — Mama, mama, mama — szólongatja halk hangon, s a tükörhöz lágy tónusú hangok ütődnek. — Mama! Te vagy az én gyönyörű Veronikám. És öreg vagy már. Hetvenkét esztendő nem kevés. Aztán meg a templomba járogatsz, ha jól szolgál a lábad. Hát hogy értenél meg te engem? — Milyen fogon akarják elvenni az életedet, melyet én adtam neked? Az én testemből s az én véremből sarjadtál. Elátkoztam a háborút. — Ezt mondtad bizony, amikor a frontra indultam. Es elmentél a kert végébe, hogy ne lássam könnyeidet. De én hallottam a zokogásodat, hiába temetted arcod kötényedbeÉs most már bevallom, én is sírtam. Nem magamat sirattam, a te fájdalmadat sirattam, mert nagyon szerettelek akkor is. Nem is tudom, miért szeretlek. Hisz sohasem becéztél, soha nem kényeztettél. De megöleltél ugyanakkor, és abban az ölelésben az egész világ szerelme öszszegyűlt. Leborulnék most is előtted és úgy csókolnám meg megtépett kartonruhád szélét. De akkor ott, a fronton nem is rád gondoltam, hanem a Krisztusodra. Leningrád mellett, emlékszel, hisz sokszor elmondtam, a gyerekek szálanként szedték a gombát a letarolt mezőn, mint a madarak, úgy szedegették a búzaszemet és rágcsálták, hogy éhen ne haljanak. A fogatlan nagyanyónak, az egyetlen életben maradt hozzátartozónak ez sem adatott meg. Egyszóval azokra a gyerekekre ott egy német kékruhás fogta a golyószóróját. Szerencséjük volt, megelőztem. Szitává lőttem. És akkor, először életemben, nagyon összevesztem a te Krisztusoddal. Mert hát mit vétettek ellene azok az ártatlan lelkek? És tudod, az a öregasszony nagyon hasonlított rád is, amikor a kezemet csókolgatta. A gyerekek körénk sereglettek. Barackot nyomtam a fejükre és összeborzoltam a hajuk. A legkisebbet az ölembe vettem és valahogy odaszorult, mint a mágnes. A fiamra gondoltam akkor, aki sohasem fog megszületni. Az afrikai front elvette a férfiasságomat. A malarias lázak még most is kísértenek. De ezt sohasem mondtam el neked, szépséges Veronikám. Mindig restelltem egy kicsit. Inkább elmentem a kocsmába és bort vagy pálinkát ittam. Ilyenkor nem éreztem sebeimet. Nem túlzók, anyám, de fájnak. Tudod, hogy elhagyott a feleségem. Hát ezért hagyott el. És én sírok ilyenkor. A fiamat siratom. Kapitány voltam az orosz fronton, most csak bányász vagyok. Nyakig merülök a szénporba. Orrom és tüdőm issza a piszkot, mint apám tüdeje valamikor a napsugarat a kysucai mezőkön. De hát mit számít az? Autót is vettem, meg miegymást, ami divatszámba megy most. De minek az is? Inkább fiam lenne. Neked meg fiaid voltak, de nem volt kenyered, amivel jóllakattad volna őket. Akkor is így voltam veled, amikor idegenbe mentem hajón, Amerikába. Nem volt más kí-LOVICSEK BÉLA Hirtelen maga elé eresztette Margitot, s fülelve körülnézett. Pillantása az üres kalitkán akadt meg. s — Hol a stiglicek? — kérdezte elkomorodva. Margit ijedten nézett fel rá. — Kiengedtem éket — mondta bűnbánóan. — Annyira csattogtak, vergődtek, rázták a kalitka rácsát, hogy megsajnáltam őket. Aztán fogtam a kalitkát, kivittem az udvarra, kinyitottam az ajtaját... Haragszol?.... Ha láttad volna, ha láttad volna, István, hogyan szálltak! Mint a nyílvessző, neki a nagy kékségnek! ... Ugye, nem haragszol? — Nem hát, persze hogy nem... Majd karácsonyra megint fogok kettőt, vagy négyet, vagy tízet, hadd fütyüljenek! Hiszen tudod, akkor már hármunknak fütyülnek! ... Hármunknak, ha hármunknak, a szentségit! — De bolond vagy István, részeg bolond vagyl Kocsis István felnevetett. — „Részeg vagyok rózsám, mint a csap..." — dalolt, verte a tenyerét meg a lábaszárát, táncos léptekkel forgott Margit körül, majd levetkőzött és lefeküdt. Kis idő múlva már horkolt. Margit egy ideig az ágy szélén ülve nézte. Később ő is lefeküdt. Oldalba böködte a párját, hogy forduljon egyet, s ne horkoljon a fülébe. A mulatságból hármasban ballagtak hazafelé: Bárcziné, a lánya, meg Kocsis Péter. Péter lépte kissé bizonytalan volt, azért tartotta magát, amennyire tudta. Az ilyen kisiklás megbocsátható, ilyenkor inkább a színtiszta józanságot kellene szégyellni. Milyen regruta, legény az olyan, aki nem teszi próbára az ital erejét a sajátjával? — Hát te őszre berukkolsz — mondta Bárcziné. — Be — felelte Péter. — Aztán tizennyolc hónapot lehúzol. — Le, Mari néném. — Aztán, ha leszerelsz, megházasodol Isten segítségével — mondta Bárcziné. — Meg én, Mari néném! — Hát... úgy legyen, fiam! A kutyák ugattak, a telihold a kertek alatti, magas jegenyék mögé csúszott. Itt-ott kurjongattak a kakasok, nyilván hajnalodon már. A kocsma felől még elnyújtva hallatszott a legények éneke, mint a templomból kiszűrődő zsoltár. Bárcziné egy pillanatra megállt a kiskapuban. — Sokáig ne maradjatok, gyerekeim, közel a reggel, és vár a dolog! — Nem maradunk, Mari néném ... A fiatalok egymás kezét fogva hosszan hallgattak. Mintha csak a kezük érintésével beszélgettek volna. Csendeset, mélyet sóhajtott a lány. — Szegény édesapa odalett... — Oda... — mondta Péter, s visszaemlékezett az esetre. Két éve történt. Bárcziék a ház farát akarták megtapasztani, s a gazda fogattal sárgaföldért ment a falu dombjára, a „part alá“. Ahogy fejtette a földet, rázúdult a part, s a szekéroldalhoz vágta: kilottyan az agyveleje. — Férfiember nélkül maradt a ház — mondta a lány. — Anélkül bizony, férfiember nélkül__ Ismét hallgattak egy sort. — Meg sem csókolsz, te Mari? — Csak tudnám, hogyan kell — pironkodott a lány. Vagy félóráig tanulgatták. Mari egészen beleszédült. Támaszt keresvén dűlt a kapufélfának, s nyúlt, mélyült a lélegzetvétele. — Hordasz-e bugyogót, Mari? — De bolondokat kérdezel, Péter, már hogyne hordanék! Istenem, de bolondos vagy! — Azért mondom, mert én az olyan lányt nem bírom ám, aki nem hord, aki világ szemének villogtatja a fenekét, mint az őzsuta! — Jaj, ne beszélj már ilyen marhákat, szégyellem magam! — mondta Mari, s csókolta a legényt maszatolva, kissé gügyén. Péter nagyon kellemesen érezte magát. Aztán már minden „lányos" estén eljárt Bárcziékboz, mert íratlan törvény szerint hétfőn, szerdán, pénteken, csak a „húgyosok“ jártak lányokhoz. Kocsis Peti. október elsején berukkolt. Hajnali ködben indultak hintókon.' Forralt bor melengette és bátorír tóttá a legényeket, hogy az utolsó kézfogásnál, búcsúcsóknál el ne törjön a mécses, mert akadt ám jónéhány legény, aki a falu .határán nem járt még túl. t Csehország ismeretlen vidékeire szólították őket a behívók. ? <> Péter Prágába rukkolt, a hidászokhoz. Bárczi Marikát alig bírta lecsillapítani az anyja. Kivel fog ő most már játszódni a kiskapuban, nézni a felhők vonulását? Lesni a hulló csillagok útját, s gondolni közösen valami nagyon szépre, álomszerűre? Kinek a karján táncol a bálban, búcsúban, kivel ül a körhintára, kivel száll kézenfogva körbe-körbe ég és föld között, sikongva nagy-nagy, jókedvében, boldogságában? Bárcziné egy százast csúsztatott Péter zsebébe búcsúzáskor, s homlokon csókolva bocsátotta útjára, mintha az édes gyereke lett volna. Utolsót lobbantak a fehér kendők, a hintók sorát elnyelte a szürke köd, már csak a dal szárnyalt, az is egyre elhalóbban: „Zsindelyezik a kaszárnya tetejét, Mind elvitték a legények eledét...“ Kocsis Péterné is állt az árokparton szobormereven. Aztán fura mozdulatot tett a szeme felé, s megrázkódott. Mintha szégyelite volna magát, hogy egy pillanatra elérzékenyült. Hazaérve végződéshez látott. Káromkodott. Szidta a rajcsúrban visító hízókat. Az istállóban oldalba vágta a tehenet a fejőszékkel, mielőtt aláült fejni. A früstököt meg úgy vágta az emberek elé, mintha az asztal közepén akart volna lyukat ütni. Ez az állapota teljes három hétig tartott. Akkor ismerte el önmaga előtt, hogy Péter fia nőtt legjobban a szívéhez, őt szereti a legjobban. Hogy miért, az Isten sem tudja. Búcsúhoz mindenfélét készített, és meghívta Kálmánékat meg Istvánékat. Először, mióta Kovács Jánoshoz költözött. Az ebéd békességben folyt, jóízűen falatozták mindannyian. Az orosz asszony is beleilleszkedett már a családba. Néha egész szeretetre méltóan viselkedett. Olyat, úgy kacagni senki nem tudott a családban, mint ő. Néha még Kocsis Péternét is mosolyra bírta, persze, ő a mo- 12
