A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-13 / 47. szám
A Csehszlovákiai Magyarok Társa (laliiii ós Kullurális Szövetségének hetilapja. Megjelenik minden vasárnap. Főszerkesztő MAJOR ÁGOSTON Főszerkesztő helyettesek: MAGS JÓZSEF és OZSVAI.I) ÁRPÁD Szerkesztők: I.OVICSEK BÉLA NAGY LÁSZLÓ NAGY LA|OS ORDODY KATAIJN TARJANI ANDOR PÉTER LÁSZLÓ Grafikai elrendezés: CSAÜKR LÁSZLÓ Fényképész: PRANDL SÁNDOR Szerkesztőség, llratislava, Obehod ná ii. 7. Postafiők C 398. Telefon: főszerkesztő 341 34 szerkesztőség 328 65 Terjeszti a l’nstn Hírlapszolgálata, előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesftő. Külföldre szőlő előfizetéseket elintéz: l*N$ üstredná expedíria tlaée, Bratislava, Gottwaldovo nőm. 48/VII. Nyomja a PRAVDA, nyomda válla lat, Bratislava, Stúrnva 4. Előfizetési díj negyed évre 19,50 Kés, fél évre 39, Kés, egész év re 78,— Kés. Kéziratokat nem őrzőnk meg és nem küldünk vissza. ősz van, borongó, szeles ősz. Városokon, falvakon keresztül robog velünk a gépkocsi. Városainkban új, hatalmas lakónegyedek épülnek, új gyárak és üzemek kéményei emelkednek a magasba. Falvainkon új házsorok, kávőházak, művelődési otthonok, korszerű Iskolák, portalanított utak teszik kellemesebbé, kultúrál tabbá az életet. Ez a valóság, (gy igaz. A múltat tekintve szembetűnő, hatalmas ez a fejlődés. Mai szemmel nézve azonban úgy tűnik, hogy lassú, döcögő, hogy nem elégíti ki maradéktalanul az igényeket. Ezért sokszor — okkal vagy ok nélkül — szidunk mindent és mindenkit, földön az embert, égben az Istent, szidjuk az egész társadalmat. Apropó, a társadalmat! Hát ml az, ki az, miből, kiből tevődik össze? Nem én, nem te, nem mi tesszük a társadalmat? Nem belőlünk, munkásokból, parasztokból ós értelmiségiekből tevődik össze? Férfiakból és nőkből, fiatalokból és Öregekből? Ha elégedetlenek vagyunk és szidunk valakit, önmagunkat szidjuk. Nem vesszük észre, Illetve nem akarjuk észrevenni, hogy mi magunk, a társadalom egyes tagjai követjük el a hibákat, hogy ml magunk ringatjuk az elégedetlenség bölcsőjét, s benne a „gyereket“ zablgyereknek tekintjük, mondván: semmi közöm hozzál Mindezek ellenére csendesen megjegyzem, azért mégis növünk, fejlődünk, s nagy eredmények állnak mögöttünk. És ez nem frázis, nem elkoptatott közhely. Egy dolgot azonban ne felejtsünk el, mégpedig azt, hogy megnövekedett Igényeinkkel arányosan kellene növekednie az önmagunkkal szembeni Igényességnek is. Fontossági sorrend nélkül, utcaseprőtől miniszterig, mindenkinek önmagában kell tudnia, éreznie és keresnie azt a rugót, amely egész társadalmunk felemelkedéséhez segít bennünket. Országot Járva, úton-útfélen találkozik az ember ezekkel a gon dolatokkal. Nem kell kitalálni, csupán összegyűjteni, egymás mellé rakni és leírni. A napokban Sókszelöcén Jártam Városnak még kicsi, falunak már nagy. Szorgalmas, becsületes emberek lakják, jól áll a szövetkezet szénája. Nem az a célom, hogy a szövetkezet gazdasági eredmé nyélről Írjak. Találkoztam egy fiatal házaspárral, s mivel a fiatalabb nemzedékhez tartoznak, akikről manapság annyi elmarasztaló vé leményt hallunk, átvillant rajtam a gondolat, hogy róluk írok, hiszen a vízcseppben benne van a tenger. A szövetkezet irodájában beszélgettem az elnökkel. Éppen akkor érkezett vissza a postáról Skubla Lászlóné, Ilonka, a szép fiatalasszony, a szövetkezet adminisztrátora. — Nagyon szép házat építettek ők is — mondta az elnök mosolyogva. A fiatalasszony zavart szégyenkezéssel menekült volna a kérdések elől. Fél az újságíróktól, mondta, annyi mindenfélét összeírnak, sokszor nem is a színtiszta igazat, aztán a faluban nevetségessé válik az ember. Igyekeztem megnyugtatni. Végül mégis kötélnek állt, és beszélni kezdett. Alig múlt ötéves, mikor meghalt az édesanyja. Nagyon halványan emlékszik ré. A mostohájára nem panaszkodik, mindent megkapott tőle, amire szüksége volt. Szerette, babusgatta, mint a sajátját. Gimnáziumba járt, leérettségizett. Jelesre. Végig Jeles tanuló volt, mert szerette az iskolát, szeretett tanulni. Titkos vágya volt, hogy tovább tanulhasson. Mégsem tanult tovább, pedig senki nem akadályozta volna meg a továbbtanulásban. Maga sem tudja, miért hagyta abba. Gépészmérnök szeretett volna lenni. Fontos tervrajzokat tud csinálni, szinte érti a gépek nyelvét, mégsem tanult tovább. — Most már mindegy, késő a bánat — mondta nagyot sóhajtva. Mosolygott, de szája sarkában ott árulkodott egy kesernyés vonás, elűzbetetienül. Talán túl álmodozó természetű volt, és bátortalan. Nem győztö le a bátortalanságát, nem Jutott túl a vágyakozáson, s beérte az érettségivel. Talán túl korán Ismerkedett meg Lacival, a férjével. Három és fél évig Jártak együtt. Augusztusban múlt négy éve, hogy összeházasodtak. Nem bánta meg, nem csalódott. Ha csalódott Is, hát kellemesen. Állítása szerint úgy van az, hogy házasság előtt a fiúk mindig a legszebb és legjobb oldalukról próbálnak mutatkozni, s csak később mutatják ki a foguk fehérjét. Az ő férje merőben más volt. Amíg együtt Jártak, sok mindent eltitkolt előtte, amire csak
