A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-16 / 46. szám
sólyom tam, mi következik, s ezt akartam elkerülni, nem bírtam volna végighallgatni, ha beszélni kezd. Nem szerettem öt, nem is akartam szeretni. Az előre érezhető hangulatot sem szerettem. Megértőén búcsúzott, azt vártam, nem enged majd, vagy megharagszik, de nem törődhettem vele. Mosolygott amikor kezet jogiunk. A kezében éreztem azt a félénk, megmerevedett mozdulatot, amellyel ismét mellbe akart vágni. De nem. Megkövült a keze. Amilyen lassan felemelte a kezét, felhúzta szemöldökét, olyan lassan mondta: „Infarktus volt, túáléltem ... ki tudja ... Eltelt két hónap, az öreg nem jelentkezett, dolgozni sem jött. Kezdett idegesíteni, mi lehet vele. Lelkiismeretfurdalásom volt az utolsó találkozás miatt. Pimasz voltam, tudom, de úgy cselekedtem, ahogy az érzéseim parancsolták. Ügy éreztem, nem érdemel sok szolidaritást. Mindig durva volt hozzánk. Egy délelőtt kitele fonáltam a repülőtérre, megkérdeztem hol lakik az öreg. Nem tudták, mert ott nem volt személyzeti. Megadtak egy számot, hívjam fel azt. Fenn lakott a hegyen. Takaros kis ház, szép kert, tele gyümölcsfákkal. Éppen a barack érett akkor. Nagyon megörült az öreg. A kedvemért még ivott is. Hajnalig mesélt. Szép, szomorú titkait mesélte a vörösbor mellett. Életében még sosem ölelt asszonyt, katonafegyverrel embert ölettek vele a háborúban, húszéves borát nincs kt megigya. A lány, akit negyvenöt évvel korábban szeretett, meg akarta mérgezni, mert csak így tudta volna beléölni a titkot, amit egy hisztérikus percében elárult. „Az apám szeretője volt szegény". Egyszer mondta csak ki ezt a mondatot. Akkor láttam az igazi arcát. Nála aludtam, nem akart elengedni, nagyon részeg voltam, és nem tiltakozhattam, jóvá akartam tenni múltkori durvaságomat. Reggel fél üveg fehérbort tett az asztalra, s reggel ismét más volt arca. — Magának ilyen rossz bora is van, hogy lehet ilyen csodálatos vörösbortemelönek ilyen rossz fehérbora? — mondtam viccelődve. — Nem az én borom, a tiéd — jelentette ki keményen. — Az enyém. — Amit akkor, a sörözőben nem ittál meg. Nem mondta, hogy menjek el máskor is. Mikor másodszor fogtam vele kezet, megint nem köszönt, csak annyit mondott: — Nem kell senkinek mondani, hogy nem bírom ki nyugdíjasként. Majd visszamegyek. Az infarktus miatt két évvel korábban nyugdíjazták. A következő héten ismét késtünk a lappal. Gyorsan hajtottam, sorompó volt, megint nem tehettem róla. Az öreg mint régen, aznap este is olyan otthonosan mozgott a betonon. Visszajött. Már messziről hangosan, diadalmasan köszöntöttem, úgy, ahogy neki soha senki nem szokott talán köszönni. Mérgesen rámnézett. — Lumpok — mondta, és továbbment a hangár felé. Mikor a második nullaóra negyvenes szállítmányt vittem, nem messze a repülőtértől egy szirénázó mentőkocsi előzött meg. Még az sem tűnt fel, hogy a repülőtér felé fordult -be. Éppen akkor akarták papírral letakarni az öreget, amikor odaértünk. Felsőtestét cafatokra tépte a gép légcsavarja. Kilencen voltunk a temetésén. Egymás számára idegen emberek. Én sem ismertem senkit, ők se engem. Snki sem nyújtott kezet senkinek, nem fejezte ki részvétét, mert nem volt kinek. S akkor nagyon vártam, hogy valaki az idegenek közül odalépjen hozzám, kezet nyújtson és mormoljon valami érthetetlent. RESZELI FERENC téli éjszakában. Kocsis István mosolygott a bajsza alatt, s valami furcsa, mellet szorító boldogságot érzett. — Bolondos idő van odakinn — mondta csendesen, s fel-felizzott a cigaretta parazsa. István-napig jó térdig érő hó hullott. Patyolatfehér bundát öltött a határ. István nagy falapáttal szorgoskodott: hányta, seperte a havat ház elől, ólak körül. Az ölfához is vágott keskeny gyalogutak A kert alatti bogáncsosban tőrökkel fogott ké aranyos stiglicet, kalitkába tette, s vitte be a házba Margitnak, hadd fütyüljenek. Nem is fütyültek azok, hanem pilyegtek, mint távoli orgonasípok, s ropogtatták a kendermagot. Déltájt Kocsis Péter dobogta le csizmájáról a havat, a maradékot meg az ajtóba készített seprűvel suhintotta le kétoldalról. Demizson bort hozott, s köszöntötte a fiát névnapján. A sparhelt fölé tartotta kivörösödött kezét, majd pipára gyújtott. — Mama küldte a bort? — Ne törődj te azzal, ki küldte, fontos, hogy itt van. Igyál, fiam, váljék egészségedre! István bort ivott, apját meg rozspálinkával kínálta, méregerőssel. Jól belelendültek, vedelték az italt nyakra-főre. Később István elővette a harmonikáját, s ríkatta. Apjának is csillogott már a szeme. Mintha egy-egy pillanatra az ifjúsága lopakodott volna vissza. Énekelni kezdett. Csendes áradással ömlött a nótája: „Elmegyek a templom mellett, jaj, de szépen énekelnek .. Hirtelen felállt, kissé megingott, mint szellő érintésére víz felett a nád. — Várnak az állatok, etetnem kell — mondta, s újra koravénen, fáradtan elindult. Tavasszal a Péter gyerek sorozatra ment. Néhány jógazda hintóba fogott. Parádés hámot vetett a lovakra, csillogót, csengettyűst, hadd ragyogjon a tavaszi napfényben. Némelyik regrutának annyi szalag díszítette a kalapját, hogy majd lerántotta a fejéről. Messziről hallatszott az énekük, világgá kurjantva, hogy „ ... vizitáló főorvos__“ A faluban, a kiskapuk megteltek kíváncsiskodókkal: lányok, cimborák, apák, anyák várták haza fiukat. A fehérnép köténye sarkát szorongatva várakozott, hogy egy-egy árulkodó könnycseppet azonnal letörölhessen. S jött a hintók sora: csengő-bongó áradat... Estefelé a kocsma előtt bál kezdődött, mint mindig. Mit érne anélkül a sorozás, szalagos kalap? Mert az a legény a talpán, akit előszörre soroznak be, nem harmadszorra, vagy soha — hanem kiszuperálják —, mint a bíró fiát, a Gálos Árpit! Igaz, olyan is annak a melle, szegénynek, mint a horpadt fazék, de a negyven holdjuk azért mégis elsőlegényt csinál belőle. Péter szalagos kalapja az ágyon pihent, ő meg az asztal mögötti lócán ült. Evett. Tyúkhúst. Előtte pohár, üveg bor. Eszík-iszik, majd rágyújt „kész cigarettára“. Legalább ilyenkor, hiszen életében csak egyszer regruta az ember! Felnőttes önbizalom, némi dülyf égett a szemében. Mozdulatai kimértek. A tegnapi legénykéből hirtelen meglett férfi lett. — Péter — szólott Kocsisné fontoskodva, oktatón. — Most kell választanod lányt, asszonynak valót, hogy amíg be nem rukkolsz, összemelegedhess vele. Aztán majd lesz kinek írnod a katonaságtól, lesz kihez elmenned, amikor hazajössz szabadságra, egyszóval most kell bebiztosítanod magadnak a jövendőbelit. Ha nem teszed, könnyen hoppon maradhatsz. Mire leszerelsz, minden valamire való lányt elcsípnek az orrod elől. Péter ivott, bólintott. — Tudom, édesanyám. — Hát ha tudod, akkor jól van, fiam, csak okosan tudd, az a fontos! — Úgy tudom, édesanyám. 13 Kocsis Péterné az álla alatt szorosabbra húzta a fejkendője csücskét, s biztatta a fiát, hogy igyon, jobban megy majd a tánc, s a torka zengőbben, bátrabban ereszti kifele a nótát. Majd így folytatta. — Ügy döntöttem — beszéltem már az anyjával is —, hogy Bárczl Mari lesz a feleséged. — Kicsoda? — Ügy bizony, Péter, Bárczi Mari! ... Megözvegyült az anyja, egyes lány, vő kell a házhoz. Van tizenöt hold földjük, nagy portájuk, szőlejük, a lány nem csúnya, mit akarsz még?... János bácsi is helyesli a dolgot. Azt mondta, mi is veszünk neked öt holdat, azzal már húsz lesz, ti is szereztek hozzá ötöt, az már huszonöt. Mert nem kell 'mindent beenni, beinni, elflancolni! ... Legalább te vidd valamire, ha már egyszer az a két szarházi bátyád úgy elpuskázta az élete sorát. A Péter gyerek nem ellenkezett. Biztatónak, elfogadhatónak találta anyja tanácsát. Üvegszájról itta a bort, aztán fejébe csapta a kalapját, és széles ajtót tárva elment a b^lba, hogy derékon ragadja Bárczi Marit, s magához édesítse hajnalig. Nem valami nagy szépség, igaz, gondolta magában, de házuknál a magam ura lehetek, s néhanapján félrepitykézhetek, ha éppenséggel nem felel meg teljesen a gusztusomnak! Kocsis István éppen bevetődött a faluba. Javában állt a bál. Megivott két deci bort. Mi az olyan nagy darab embernek? Semmi. Jóformán le sem ér. Addig, addig iszogatott, hogy a végén már jó két liter ereje feszült benne. Nóta csiklandozta a torkát, de tartotta magát, nem akart énekelni. Mígnem mellé vetődött az öccse, Péter. Vállára csapott. — Hallom, öcskös, hogy a főorvos megriadt tőled, mikor elibe álltái... ?! — Miért riadt volna? — csodálkozott rá Istvánra Péter, nem értette meg nyomban bátyja ugratást. — Mért, mért, hát hogy akkora furkóssal jársz! Körülöttük két oldalra dűltek a nevetéstől. Péter is nyerített, mint akit csiklandoznak. Aztán ketten megittak egy liter bort, s Peti kérte Pistát, énekelje el azt a fronti nótát, amit egyszer a pincéjükben hallott tőle. István kötődött egy kicsit, végül mégis énekelt. Közben melléfurakodott a község bírája, s intő szóval figyelmeztette, ne vaduljon, ne verje szét a mulatságot. — Eszem ágában sincs, bíró uram, de ha sokat kotnyeleskedik itt, úgy vágom szájon, hogy összecsinálja a gatyáját! Nagyot nyelt a bíró, s elkotródott onnan. A túlsó sarokban kajla bajszát rágta tehetetlen mérgében. Megállj, tetves, elrakatlak egyszer a csendőrökkel, hogy arról koldulsz, gondolta magában, s felhajtott egy pohár bort, majd gyorsan megduplázta. Kocsis István a szoroskán kiért a faluból. Fenn a dombon, a pincék között rázendített. Egészen a majorig dalolt. Magasan állott a hold, langyos, zöld szagot lehelt a tavaszi határ. Kinn, a major szélén, az út közepén ülve várta őt Morzsa. Elibe vágódott, ráágaskodott, nyüszített, meleg, sima nyelvével kereste a kezét. — Jól van, kiskutyám, jól van, no! ... — Megbotlott, majd elvágódott. — Istenit a hűséges pofádnak, még hasraejteti az embert, nem pakolsz hazai , Margit lehúzott lámpa mellett virrasztóit, várta Istvánt. Mikor belépett, bánatos szemmel korholta, de nyomban megnyugodott. — Azt hittem, baj ért — csíklábolt István elé domborodó hasával, csókra csücsörítette a száját. Nedvesen csillogott, mint egy harmatos rózsaszirom. Belecsókolt. Mintha mézbe ért volna a nyelve, ölébe kapta az asszonyt, mint a pelyhet. — Engem baj?... Ne félj te attól, csalánba nem üt a mennykö!... Szikla meg vas vagyok én, meg egy nagy marha, hogy annyira szeretlek, te, te, feketerigó! /Folytatjuk)
