A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-10-19 / 42. szám

jött a lakásomba a szeretője, dz a tacskó, lehordott engem mindennek, s megmondták, hogy a jeleségem gyereket vár tőle. Mirej én nagyon megvertem azt az ifjút, ha nem szedik ki a kezeim közül, talán ott fojtom meg. A feleségem látva a verekedést, megmérgezte magát, de nem lett semmi komolyabb baja. Később rájöttem, hogy a verekedést tudatosan kiprovokálták, mert azt a kanadai törvények nagyon szigorúan büntetik. A ftamat is eltiltották tőiéin, s az aszszony szeretője még a lakást is becsukta, amikor meg akartam látogatni a fiamat.

Bíróság elé vittük a dolgot, mivel nem tudok jól angolul, a pert elvesztettem, s így az anyjának ítélték a gyereket, anélkül, hogy öt magát megkérdezték volna. En azonban elhatároztam, hogy a fiam nélkül nem térek vissza. Winnipegben laktunk, ott vállaltam állást is. Négy hónapig dolgoztam a saját szakmámban, de elég keveset fizettek, úgyhogy átmentem a kőművesekhez napszámosnak. Ott hatvan dollárral többet kaptam, s nekem minden fillérre szükségem volt, hogy össze tudjam kaparni a repülőjegyek árát. A fiam rendesen járt az angol iskolába, s én is voltam egy kéthónapos nyelvtanfolyamon.

Nyolc és fél hónap alatt megtakarítottam a /ügyek árát, 453 dollárt. Ktlestem a fiamat, s mikor hazafelé ment az Iskolából, szóltam neki, hogy másnap ha jön Iskolába, szépen öltözzön fel. Ogy is történt. „Béluska — mondtam neki tudod, hogy én még ma hazamegyek?" — „Apuka — nézett rám sírva a fiam —, te itt hagynál engem velük?" — „Nem fiam, neked most választanod kell, itt maradsz anyukával, vagy jössz velem?"

Így történt, hogy még aznap repülőgépbe szálltunk és elindultunk Montreal felé. Csak Montrealban vettem észre, hogy a táskámból isten tudja, hogy hogyan, de elvesztettem 300 dollárt. Azt hittem, hogy Idegsokkot kapok. Kénytelen voltam ott a montreali állomáson munkát vállalni. Az egyik ismerősöm, Komjáthy Aladár református pap, figyelmeztetett, hogy az egyik Ismerősünket már kihallgatták, mert a kanadai rendőrség kiadta ellenem az elfogatási parancsot, és hogy emberrablással vádolnák. Ezekután már csak álöltözetben mertünk kimenni az utcára, kockás. Ingben és valódi

Visszaemlékezés

Prandl Sándor felvételei

cowboy kalapban. Az utcán csak angolul beszéltünk, a fiam jobban beszéli a nyelvet, mint én. Így is ötször lehallgattak bennünket, s csak azért nem csíptek el, mert én tisztán beszélek németül, s így az angol kiejtésem inkább németes volt, nem érződött rajta magyaros vagy szlávos akcentus.

Mondanom sem kell, az volt a szerencsénk, hogy elvesztettem azt a 300 dollárt, mert ha Montrealban akkor felülök a bécsi gépre, rögtön lekapcsolnak. Időközben a csehszlovák konzulátuson keresztül megrendeltük Prágából a repülőjegyeket. Míg a jegyek megjöttek, addig az a pap bujtatott bennünket. Nem is tudom, mi történt volna, ha ő meg a konzul személyesen nem támogattak volna bennünket.

Hogy a rendőrséget megtéveszszük, nem a Montreal—Bécs, hanem a Montreal—Párizs útirányt választottam. Párizsból aztán Prágába, onnan pedig Pozsonyba repültünk. Hát dióhéjban összefoglalva így zajlott le a mi utunk.

Mikor hazajöttünk, u lakás üres volt, a bútorokat, jégszekrényt, porszívót, szóval mindent elvittek az anyósék. Nem gondoltam semmi rosszra, hiszen a sógorom azt mondta, mielőtt kimentem hogy: „Árptkám, hozzánk bármikor jöhetsz, úgy fogadunk, mintha testvérünk lennél". Másnap aztán jelentkeztem náluk, hogy itthon vagyok és szeretném a holmimat visszavinni. A feleségem anyja ezzel fogadott: „Kilenc évig használtad a lányomat, mit akarsz még tőlünk?" Pedig azt a bútort nem is hozományként kaptam, hanem a két kezem munkájából vettem. Bíróság elé vittem a dolgot, Mikor ezt megtudták, felkínálták, hogy a gyereknek adnak egy lepedőt. En azelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy az emberek ilyen aljasak tudjanak lenni.

A telefonom állandóan cseng, ha fölveszem a kagylót, nem jelentkezik senki sem. A múltkor beállított egy alak, azt mondta, hogy a rendőrségtől van és négyszemközt szeretne velem beszélni. Amikor látta, hogy vendégeim vannak, elment. Azóta sem jelentkezett. Nem tudom, hogy kik csinálják ezt, de az a gyanúm, hogy Idegileg tönkre akarnak tenni.

A gyerek sem lakik itthon, mert az anyósék is állandóan kerestetik. Nem mondom meg senkinek még azt sem, hogy hová jár iskolába.

— Még nem próbálta elintézni az Itteni hatóságoknál, hogy a gyereket önnek ítéljék oda?

— De, az ügy már folyamatban van, a válópert elindítottam, s kértem, hogy a békítési időtől tekintsenek el.

— Apuka, szép? — somfordáit mellénk a gyerek, büszkén tartva maga előtt a házifeladatot.

— Mondd csak, Béluska, mit láttál Kanadában?

— Hát nagyon nagy házakat, meg láttam igazi cowboyokat is.

— Barátod van-e ottan?

— Igen, meg volt ott két kiskutyám ts, meg gyönyörű játékok, és még sok minden.

— Itthon is van annyi játékod?

— Nincs.

— Es nem szeretnél visszamenni a sok játékodhoz?

— Nem, én apukát soha nem hagyom el — s az édesapja nyakába ugorva összevissza csókolta.

Még sokat szerettem volna kérdezni a gyerektől, de már nem volt hozzá erőm, a torkomat valami összeszorította, mert ekkora szeretetet a szülő iránt még nem tapasztaltam. A riportot tehát befeleztük. Magára hagytuk Béluskát az apukájával.

MALINYÁK ISTVÁN

Három év óta először: Mia a klinika parkjában, ahol példásan gondoskodnak róla és így a egészségi állapota állandóan javul

Mia Versluts és Geert eljegyzést fényképe. Az esküvőjükre már nem kerülhetett sor.

Mia Versluis huszonegy éves tanárnő három évvel ezelőtt bement a hollandiai Enschede város kórházába, hogy ott a lábán Jelentéktelen műtétet hajtasson végre, mivel az esküvőjére tfisarkú cipőt akart felvenni. Tetszeni akart Geertnek, a vőlegényének.

Néhány éra múlva halott volt — a sző klinikai értelmében. A narkózis következtében az agysejtek vérellátása megszűnt, és az agysejtek működése leállt.

Mia azonban túlélte ezt a furcsa halált Az u embert lény, akit az akkor huszonöt éves Geert azóta naponta meglátogatott a kórházban, már csak az elektromos műszereknek, az ozigánpalacknak ás a mesterséges táplálásnak köszönhette, hogy élt. Geert számára azonban még mindig a szeretett Mia volt.

A narkotizór szerint már csak egy „felesleges" lány. Javasolta is: Ha megállítja azt az elszívó berendezést, melynek segítségével eltávolítják Mia tüdejéből a folyadékot, a leány fájdalom nélkül meghal.

A lány apja feljelentette a narkotizűrt, de az amszterdami bíróság döntése a narkotlzűrnek adott Igazat, jóváhagyta a javaslatot. A bírák arra hivatkoztak, hogy: „... ha már nem lehet szó az élű személy létezéséről ás a gondozása már nem magától értetődő, abba lehet hagyni a gondozását...“

Szakemberek megvizsgálták a mozdulatlan testet és az életnek már egyetlen jelét sem fedezték fel rajta: „Az életfolyamat felújítása lehetetlent“ A tudósok az ilyen élő halottakat a növényekhez hasonlítják.

De Geert ás, a leány szülei hazavittók Mlát, ezt az élő holttestet a kórházból. Például nem volt speciális ágya sem, amely megkíméli a mozdulatlanul fekvő beteg testét az annyira veszélyes felsebesedéstűl. Miának a lábát le kollett amputálni, mivel betegsége alatt teljesen tönkrement.

Versluis papa elveszítette évi harmincezer forintos állását. Geert, a vőlegény nem kapott új állást. Az elutasítás megrendítő volt, de érthető: „ttn Mia Versluis jegyese? Olyan embereket alkalmazunk csak, akiket nem köt le túlságosan a saját problémáink.“

De Geert nem adta fel a harcot. Es Mia apja sem. A leány három testvére is azért dolgozott és takarékoskodott, hogy Mién segíthessen. így azután sikerült fs hazahozniok a kórházból, s otthon azután úgy bántak véle, mint egy pácienssel, nem pedig mint élő holttesttel.

S itt azután megmutatkozott, mire képes a szeretet és az igazi gondos ápolás: a halott felnyitotta szemét. Tekintete követte a szobájába lépő és ott mozgó embereket. Elsősorban mindig Geert követte szemmel, aki közben komoly férfivá érett és lesoványodott. Aki miatt Mia meg akarta operáltatni magát, hogy jobban tetsszen neki. Gs Mia most már hallotta Is, ha felszólították, hogy emelje fel e tejét. Szépen megrágta és nyelte az ételt. Már nem volt szükség semmiféle orvosi műszerre. Most, három év múltán, kimehetett újra a napra.

Senki sem tudna választ adni arra a kérdésre, vajon Mia Versluis fog-e még valamikor beszélni és normálisan gondolkodni, józan megítélés szerint ez szinte lehetetlen. De eddig minden szakember tévedett, aki szakvéleményt mondott róla.

Geert és a szerencsétlen lány hozzátartozói most a kórház közelében akarnak házat vásárolni. Mia édesapja mondta:

— Azután magunkhoz vehetnénk Mlátl

Annak az országnak polgárai, melynek bírósága megerősítette Mia halálos ítéletét, segíteni akarnak a leány apján: naponta sok ezer forint érkezik a folyószámlájára. Azoknak az embereknek ajándéka ez, akik számára ez a látszólag felesleges élet mindennél fontosabb ezen a világon.