A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-19 / 42. szám
MANFRED JENDRYSCHIK* Alig múlt dél, szemerkélni kezdett, de az esőtől sem lett igazán hűvös. Néha még előtűnt a nap, nagy volt és sötétsárga, míg a felhők végképp félre nem tolták. A négyemeletes ház csupasz tűzfalát mosta a víz, rozsdavörös lett tőle. Mindjárt a törmeléklerakó szélén hevert az autóroncs, öreg Mercedes, kerekek nélkül, fekete és hatalmas. Rekettye nőtt itt, a tűzfal tövében jázmin Is, de leginkább csalán, a járdaszélre is jutott belőle. Amint kilépett Karla a házból, berregést hallott a törmeléklerakó felől, a hang hol erősödött, hol gyengült; megállt: észrevette, hogy az autó, amely dehogyis volt már autó, hevesen billegett. Közelebb ment, és a kormány mögött egy fiút látott, szeplősképűt, feszülten ügyködött ott. — Hé — szólt neki, és kopogott az ablakon. Az kinézett az esőverte üvegen, abbahagyta a berregést, homlokát összeráncolta, átdőlt a másik oldalra, és felnyitotta az ajtót. — Bújj be — mondta, és mert a lány még vonakodott: — Na, gyerünk. Amikor behúzta maga mögött az ajtót, azt kérdezte: — Mit csinálsz te Itt? — Nem látod? Kocsit vezetek. — És hova mész? — Tanifogóba. — Az meg hol van? — Indiánál. — Á — mondta —, Amerika? — Eh — a fiú lebiggyesztette alsó ajkát. — Ez sziget, álmokból született. Folyton énekli az anyám. — Messze van még? — Talán negyedóra. De előbb a Földközi-tengeren kell átkelnünk. Ez elég veszélyes. A lány hátra, a kocsiba dobta a tejeskannát, a ki-behorpadt bádogot, aztán: — Indulás. — A fiú felberregett: a kocsi pompásan billegett, még Olaszország előtt meg kellett javítani az első motorhibát. Kis idő múlva megkérdezte: — Hogy hívnak? — Karla. És téged? — Rolf. — A te anyád is dolgozik? — Néha. Az öregemnek van elég dohánya. — Ä — mondta, és a szeme nagyra tágult .— Az én apám meghalt. — Félrenézett és úgy mondta: — Elesett. — Hm — dünnyögött amaz. A kocsi szakadatlanul gördült át az 'esőn, jó kis búvóhely volt, elégedettek voltak. — Mindig ezek az átkozott gyalogosok — szólt a fiú, és a körmét piszkálta. A lány nem szólt, csak nézett maga elé. — Ez a görögországi tengerszoros —. magyarázta a fiú, majd szeme elé emelte a kezét. — Igazán szép gyorsan hajtasz. — Különben nem kapjuk el a kompot a Földközi-tengeren — szólt nyugodtan. Van abban a Tani. .. Taniflogóban rendőrség is? — Mennyi idős vagy? — kérdezte. — Már kilenc. — Akkor már nemsokára felnőtt vagy. Már nem kell félned. Én tíz vagyok. A lány figyelmesen ránézett. — De többnek látszol. A másik visszadőlt, és véglegesen abbahagyta a berregést. Az eső csapkodta az ablakot. — Akarsz egy cigarettát? — kérdezte. — Mit, te dohányzol? — Miért ne? Minden vezető dohányzik. — Rágyújtott a cigarettára, és mélyen a szájába tolta. — Ennek aztán van füstje — szólt a lány. A fiú még jobban hátradőlt, az ülés recsegett. Amikor köhögni kezdett, kidobta a parázsló cigarettát az esőbe. — Willi bácsi ugyanis szintén dohányzik — mondta. — Hát az ki? — Közben az orrát birizgálta a kislány, és helyrevackolódott a vásott huzaton. A fiú feszülten maga elé nézett: — Vele töri mindig az anyám a házasságot. De ezt nem szabad másnak mondani. — Persze, hogy nem — mondta a lány. Egy idő múlva meg: — Az mi... házasságot törni? — Egészen egyszerű. Anyám Willi bácsival cigarettázik meg bort Iszik. De én ezt nem mondhatom meg az apámnak. Egyszer a konyhában csókolóztak, igazán, szájon. A lány az ajkában harapott. — Nem mennénk tovább? — Persze. Átberregtek tehát a Földközi-tengeren, ahol őriáshalat fogtak ebédre, majd Egyiptomon, azután a Közel-Keleten. Meredek hegyeken hajtott át a lánnyal, a legnagyobb sebességgel vette a veszélyes kanyarokat, robogott át a hidakon, amelyek összeomlottak mögöttük, benzint töltetett néhány arab olajsejkkel, alig bírt egy sivatagi viharral, miközben kint az eső dobolt az ablakon, szüntelen, és egyszerre csak megérkeztek egy indiai mocsárba. • — Sehol egy ember — mondta a lány. — Ez itt így van — magyarázta a fiú —, mindenki dolgozik, elmentek a nagy városokba. — Te, nekem ... — Akkor menj — mondta a fiú nagyvonalúan. — De nézz körül, itt kígyók vannak, meg tigrisek. Amikor újra beszállt, és a szoruló ajtót becsapta, így szólt: — Nem is féltem a tigrisektől. A fiú újra felberregett, feszülten előrehajolt, két -kezét ütemesen billegetve, és amikor kátyúkon hajtottak át, lassú menetben kiegyensúlyozta a kocsit; ügyes vezető volt, ezt akarta megmutatni. — Szóval nálatok most összetört a házasság? — kérdezte a lány hirtelen. A másik, fölényesen mosolyogva, a fejét rázta. — Tudod, most egy szobában alszom az öregemmel, így aztán már nem tudok este kimászni az ablakon. De Willi bácsitól kapok néha bélyeget. Nem is mondok el semmit. — Én is gyűjtök. — Akkor cserélhetünk. — Nagyszerű. — Az orrát törölgette. A zsebkendő alighanem jó régi volt már. — De Wiili bácsi kurvát csinált belőle — szólalt meg a fiú lassan, némi szünet után. — Kurvát? — kérdezte a lány. — Na igen, mert bort iszik vele. Meg gondolj arra-a sok cigarettára. — Hűha — mondta, és odasandított rá. A fiúnak alig mozgott a szája: — Te kurva, mondja az öregem, amikor azt hiszik, hogy alszom. Ő meg: Nem szégyened magad, a gyerek előtt? Képze’d, ez én vagyok. Alszik az a mélák, mondja. Mindig ilyen kifejezések, mondja az anyám, ez szégyen. Majd én megmutatom neked, mondja az apám, az Isten legyen hozzád irgalmas. Az anyám meg: szeretném tudni, mi van a te értekezleteid mögött. Te ribanc, ordít erre az öreg, te nyomorult... és egyszer meg is verte, a karján meg itt — lapos zubbonyához nyúlt — másnap egészen kék volt a karja. Egyszer még elpusztítom, mondta Willi bácsi. De azért nem csinál semmit. Vagy gondolod? — Nem tudom — mondta a lány bizonytalanul. A fiú hirtelen felkiáltott: — Nézd csak, egészen elfelejtettünk to vábbmenni. Ilyen ködben óvatosnak kell lenni. Az autóroncs ismét billegni kezdett: a rossz látás ellenére vakmerőén és diadalittasan hajtott. Ujjal a kormány köré kulcsolódtak, halkan szitkozódott magában: az ablaktörlők nem működtek. — Te, van kenyér a kötényemben. Te is akarsz? — kérdezte a lány, miközben a fiú éppen egy veszélyes szakadékot vett észre. — Jól van — mondta —, hosszú úton megéhezik az ember. Ügyesen tördösték a kenyeret. Mind ketten hangosan csámcsogtak. A kenyér maradékát kölcsönösen kínálgatták egy másnak, végül nagyvonalúan lemondtak róla mind a ketten. — De még vehetek is valamit — mondta a lány. — Honnan van pénzed? — Titokban spóroltam. A pékünknek segítek figurákat kiszaggatni, ott keresek valamit. Néha átver. Akkor aztán süteményt csórok, amikor nincs lenn senki. A fiú nem szólt. — És minden hétfőn kapok két márkát a mamitól, mert bevásárolok. Csak ha torkoskodtam, akkor nem. Ki is söpörhe tek, meg vikszelhetek is. Ezért aztán va sárnap csónakázunk a Kőuigsseen, vagy elmegyünk sétálni a régi várhoz és az állatkertbe. Voltál már ott? A fiú előre nézett, az esőbe. — Néha sír is. Akkor az api képe elé akaszt egy fekete szalagot. — Miért? — Hát mert halott. — És te tényleg mész az öregeiddel ... a mamáddal sétálni? — Hát persze. — Furcsa. Nem unalmas az? — De hiszen mesél nekem közben: mit csinál a gyárban, tudod, olyan szép új ruhákat, itt felül szalaggal, meg hogy miért vág olyan morcos arcot az api a képen, és hogy miért van az a furcsa sáp ka a fején. — És nem páliol el néha a mamád? — Minek páholna? — Felvágsz. — Én nem hazudok — mondta halkan a lány. A fiú kinézett. — Most aztán sietnünk kell — mondta. — Indulás — szólt a lány. — És Tani. .. már rég láttam. Akkor már inkább kocsit vezetek. Kis idő múlva megszólalt a lány: f — Te, nekem most mennem Kell Tejért. A fiú a kábátujjával az ablakot törölgette. A lány átmászott a támlán, és próbálta előhalászni a tejeskannát. Sóhajtott egyet, lehet, hogy még odaérünk? — Nem tudom biztosan. Minden olyan bizonytalan a mai időkben. Wiili bácsi is azt mondja. — Elállt az eső — állapította meg a lány. — Képzeld — nevetett fel a tiú hirtelen —, ezek a moziba akarat engem toloncolni. De ezt az ócska gimsparádét nem nézem meg. — Néni találom a fedőt. — A lány 1<; nyomta a kocsiajtót. A fiú figyelte — Utána még itt leszel? — Persze — válaszolt neki. — Na akkor — mondta a lány. — Én is igyekszem. Szolesányi Ferenc fordítása * német író (NDK)
