A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-10-19 / 42. szám

Szalui Piroska

utak

A hajnal

és a kakasszó

nem én vagyok ,

Koromfiilű éjszakából loptam az álmot és hasonló árnyak közt csodálkozva bámultam a holdat.

Most napot húzok fel az égre

*

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

1

I

I

I

I

«

„Meghalt

és eltemetteték... “

Fantasztikus, mondhatnám egetrengető hírt olvastam a komáromi járási újságban. Olyan hírt, hogy ha ezt korábban, a lapot megelőzve megtudták volna a világ nagy hírügynökségei, mondjuk az AFP vagy az UP1, a közlés elsőségéért széttaposták volna egymást. „Élő sár Gútán“l Hát nem fantasztikus? Eddig csak azt tudtuk, hogy az emberek, az állatok, a növények, a különféle mikroorganizmusok és moszatok élnek, de az említett járási lap kirukkolt a világszenzációval: az élő sár elméletével.

Hiába, úgy látszik, nemcsak a jó pap, de az olvasó is holtig tanul. íme kérem, gazdagodott a tudomány: él a sár!

A felfedezés kapcsán ujjongtam, mint a csillagász, ki új égitestet fedezett fel. Ekkor vettem azonban észre a múlt időt jelző „t“ betűt a szó végén! a mondat ugyanis szó szerint így hangzik: „Jártam téli álmát alvó utcáit, melyeken csak

a sár, a tengernyi sár élt". Még belegondolni i: szörnyű, hogy valaki ilyen ritka természeti jelen séget megsemmisített! Lám, azoknak van igazuk akik bírálják nálunk az üzleti szellemet. Bezzeg ha nyugaton fedezték volna fel az élő saratl Azonnal apró csomagokban exportálták volna t világ minden országába és olyan mennyiségben terjedt volna el, mint Krisztus keresztjének e szilánkjai, .melyeket, ha összehordanánk egy hely re, annyi fát tennének ki, hogy akár fél millió Krisztust is fel lehetne rá feszíteni. De Gútáp meghalt a sár! Meghalt és eltemették. Szállt alá poklokra, mint ahogy a pokolba való az ilyen és hasonló stilizálás is ...

Az ember nem is sajnálná a komáromi járási lapért kiadott 40 fillért, ha a laphoz mellékelnének egy prospektust: mit hogyan kell érteni és egy rendőrkutyát, amely kinyomozná, hogy történetesen az említett cikket — minősíthetetlenül szakszerűtlen és értelmetlen tördelése következtében — hol is találja meg az ember, mert nem tudni, hol az eleje, a közepe, a folytatásai

Az írás címét és később még egy mondatát a Hiszekegyből kölcsönöztük. Nem véletlenül. Ismerve ugyanis a kulturált és a nyomtatott szóval kapcsolatban magas igényeket támasztó komáromi olvasókat, nem szükséges pythiai adottságokkal rendelkeznünk annak a megjóslásához, hogy az ilyen járási újságot az olvasók elmarasztalják. Akkor pedig a lapon egyedül csak a Hiszekegy segít. Ha egyáltalán segít...

(komlósi)

lékek rajzottak körülötte. Fekete szemébe melegebb fények költöztek. Megszépültek az emlékek, s mintha elfelejtette volna a harcteret, a szenvedést és a hullaszagot.

— Éleszd fel a tűzeti — fogadta kézszorítással és paranccsal Szilvási úr, a hajdani mestere. — Jó már a fújtató, próbáld csak!

István beletaposott. Felsúgott, mint nyitott kéményben a huzat. Szikrák pattantak, kékes lángnyelvek csapkodtak egyre magasabbra.

Zengett az üllő szabályos harangjátékkal. Ráfot húztak a kerékre, patkót vertek a lóra, élesre nyújtották az ekevas élét, s az égő vas szagában megelevenedtek a háborús élmények. Felnevetettek, elkomorultak, káromkodtak, olykor fütyültek.

— Meg kellene házasodnod, István!

— Kellene.

— Csak vigyázz, el ne téveszd!

— Vigyáz az ember, amennyire lehet... Hanem más baj is akad:

mire házasodjak, mester úr?

— A két karodra, István, arra lehet.

Kovács János, a vastag nyakú, a tűzhely mellett ült és békésen pipázgatotl.

— János, hallja, rakjon a tűzre, hadd forrjon a viz! — mondta Kocsisné.

Kovács János engedelmesen fát dobott a tűzre.

— Vad ez a gyerek, Irma. Egyszer belebújik az ördög, szétver itt mindent.

— Majd megszelídül... Főzöm már a szelídítőjét, a mákos didellét, ne búsuljon, tudom én a módját... — Szaporán gurigázott a sodrófával, abrosznyira nyúlt a tészta.

— Meg kellene házasítani, Irma.

— Meg bizony mielőbb, aztán menjen a francba. Üsse a feleségét meg a kölykeit, ha lesznek ... Nem volt ez rossz gyerek, a háború téboiyította meg.

Kéken, komoran ereszkedett az alkonyat. Lámpát gyújtottak. A nyitott sütőajtón nagyot nyújtózott a macska. Kint meg a kakas kukoritott nagyokat az almafáről. A trágyadomb fölé hajló ágain a tyúkok ültek. Valamitől megriadtak. Az egyik tyúk leesett, vaksin kodálva kereste a felfelé vezető tyúklétrát.

Kocsis Péter az istállóban tettvett, végezte a dolgát. István hazaérkezvén ráköszönt, és megkérdezte, itatott-e már. Azzal ment a kúthoz. Gyorsan karikázott odavissza a fényes vaskerék, csörgött a lánc, s a vályú megtelt vízzel.

Peti a faluban kószált.

A szomszédban lakott Kelemen, a suszter. Nagy, kerek, kopasz feje, mint élő kugligolyó. Zöld suszterköténye alig takarta be nagy pocakját. Volt három lánya: Aranka, Gizella, Piroska. Gizella volt a legkülönb. Formás a lába, domború a melle, fara, gesztenyebarna, göndör a haja. Az arca nem túlságosan szép. A másik két lány ragyás, mint a pulykatojás.

Kocsis István a szilveszteri mulatságon táncolt először Gizellával. Fogta, rázta a karcsú, kemény derekát. Kurjongatott, dobbantott, pergett vadul, udvart csinált maga körül.

— Igyál meg két deci bort!

— Hova gondol, István, megszólnának.

— Hát aztán ... 1 Úgyis te leszel a feleségem.

— Bolondozik? — csodálkozott rá Istvánra a lány kerekre nyílt, világoskék szemével.

— Bolondozik az Atyaisten!

Farsang végén megtartották a

lakodalmat. Nem egetrengetőt, nem százházasat. Azért reggelig húzta a cigány. Mindenki jól érezhette magát.

Másnap a fiatalok kiköltöztek a majorba. Gizella kapott egy püffedt dunyhát meg két vánkost, lepedőt, István meg asztalt, ágyat, hitvány szekrényt, lócát, egy széket. Berendezkedtek. Gizella még függönyt Is remekelt a tenyérnyi ablakra valami régi anyagból. Egy cserép muskátlit is állított az ablakba, majd csak kivirít májusban. István az ócskavas közül kihalászott egy kiszolgált csikósparheltet, s a műhelyben rendbehozta, főhetett már az ebéd, a vacsora.

A télutó havas éjszakái megteltek meleggel, az ágy meg édes szerelemmel. Tavaszig gödröt ásott az ágy lába. Mire beköszöntött a nyár, domborodott a fiatal menyecske hasa.

Gizella egyik este könnyes szemmel, panasszal várta haza Istvánt. Estefelé nála járt a gazdatiszt, a környék bikája és megkörnyékezte. Kocsis István szeme elsötétült, csizmaszárba nyomta a nagy kenyérszelő kést. Gizella jajongva könyörgött, rimánkodott, hogy ne szaladjon a vesztébe.

— Félted, tetves, félted, az Úristenedet!? — s arcon sújtotta. Meg is bánta. Gizella az asztal alá esett, orrán-száján eleredt a vére. István mellét rettentő keserűség feszítette. Két karjára kapta az asszonyát, és ágyra fektete. Csókolta a haját, nyakát, szemét, véres arcát, tenyerével engesztelőn simogatta. Gizella szipogása lassan elcsendesült: ölelésre görbült a karja.

— Engem üthetsz, én kibírom . .. a gyerekünket, a kisfiúnkat, tudod, a gyereket nézhetnéd, te bolond ... hiszen az lesz, olyan nagy, erős, akaratos, mint te vagy, te, te, bolondos vadember ...

A nyitott ablakon beszökött a mező, az érő búzatáblák fojtogató Illata ...

13

Nagy József rajza

(Folytatjuk!