A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-12 / 41. szám
Ez a történet tulajdonképpen százötven esztendő előtt kezdődik, amikor Krucsay, Szabolcs vármegye alispánja, fejét vétette szépséges hitvesének. Krucsay uram öregember volt, a menyecske fiatal és tűzrőlpattant. Ez okozta, hogy a kegyetlen öreg egy napon fejvételre ítélte a saját feleségét. És hogy mekkora urak voltak azon időben az alispánok, mi sem bizonyltja jobban, mint az, hogy a világszép asszony fejét leütötte a hóhér. A gonosz öregember nevét pedig ajkára vette a népmese__ Régen volt ez, de Krucsaynét azóta sem felejtették el. Az idők pora csöndesen beszitálta alakját, bűnét, csupán .szomorú halála maradott meg. Egy darabig valahol a fejét is őrizgették. Mondják, hogy sokáig ép és viruló maradott a levágott asszonyfő. Az ajka körül csöndes és boldog mosolygás játszadozott. Ez a halotti mosolygás okozta azt is, hogy Krucsay uram élete végén megtébolyodott. Az őr-Krucsay nagymama még manapsag is, midőn ezüstfejét szorgalmasan hajlítja a kötőtűk fölé, néha elmosolyodik, ha a képet eszébe juttatják: — Bolond vénember! — mondja és csöndesen elmerengve nézi a kötőtűket. Krucsay nagyapa — a Krucsayak hoszszúéletűek — a bundából, amelyben télen-nyáron ülni szokott, mérgesen dörmög fogatlan szájával: — Azt hiszem, hogy nem ártott volna, ha akkor nyomban leüttetem a fejed... Sajnálom, hogy elmulasztottam. Ma már későre jár. Az öregasszony csak mosolyog és fürgén forgatja az aggnők gyermekeit, a villogó kötőtűket. A fejkötőjét csöndes, szinte észrevétlen mozdulattal igazítja meg homlokán és szinte suttogva mondja: — A férfiak mind bolondok. Az öregember, aki most késő öregségében is éppen olyan zsarnoki módon ül a felesége szoknyáján, mint akkor ült, KRÚDY GYULA: A fejnélküli asszony jöngö düh elvette az eszét: még halottaiban sem bírt a feleségével. A másvilágról is kinevette, kicsúfolta a hűtlen aszszony. Mert hiszen éppen azért vétette fejét az asszonynak, mert véghetetlenül szerette. Későbben elmúlott a Krucsayné szépséges szép feje is, és csupán szelleme maradott meg. Kísértet lett belőle, mint a nevezetes halottakból szokott. Zakolyban, ahol a Krucsayak ősi kúriája állott, csakhamar mindenki tudott a fejetlen asszonykísértetről. Zivataros éjjeleken, midőn a szélvihar száguldozott a zakolyi pusztaságon, vagy a néma holdfényben a százesztendős nyírfák alatt, amelyek csemete korukban még látták szépnek és fiatalnak a kísértő asszonyt: gyakran megjelent a fejetlen kísértet. Csöndesen suhant tova a nagy fák alatt, szürke halotti köntöse nyomán nem zörrent az avar. És a Krucsayak — mert hiszen nem pusztultak el valamennyien a tébolyodott öreggel — családi legendáik közé fölvették, hogy a fejetlen kísértet néha meg szokta kopogtatni a hálószobák ablakait. Ez a kopogtatás, a legenda szerint, mindig bajt és veszedelmet jelentett. Ingadozó asszonyokra, bolond álmokat álmodozó hitvesekre, a hűtlenség felé lépegető feleségekre kopogtat rá a fejetlen asszony a Krucsayak régi kúriájában. Mondják, hogy az ebédlőben függő arckép, amely aranyhímes díszben, tollas föveggel ábrázolta a néhai Krucsayt, amint keselyűarcával, vékonyra csavart fekete bajuszával és hófehér szakállával vizsga szemmel figyelte, az egymás után következő Krucsaynékat, nagy nyugtalanságot mutatott nyugodalmas helyén, amikor a kúriában fölhangzottak a titokzatos kopogtatások. Jobbra-balra ingott helyén az embernagyságú kép, sőt mintha keselyűtekintetében is valami változás történt volna. Mintha megnövekedtek vol-Ina a festett szembogarak, mintha figyelőbb és gonoszabb lett volna a szúrós pillantás. Egyszer, éppen Krucsay nagymama fiatal korában, anyira nyugtalanná lett a kopogtatásokra, hogy lezuhant helyéről. Ogy találták meg reggel az ebédlő medvebőrjén. mikor a menyecske még fiatal volt, keserves haraggal nyög fel a bundában: — Azt hiszem, hogy a másvilágon keményen megbüntetnek ... Tűzbe vetnek, megpörkölnek és a szakállamnál fogva húzogatnak majd az ördögök: mert nem engedelmeskedtem a dédapám parancsának. Mikor ő leesett a szögről, azzal jelentette, hogy itt az idő, megértél reá, hogy a fejed leüttessem, te hűtlen aszszony. A nagymama szelíden, mosolyog a kötőtűkre: — Ugyan kivel is hűtlenkedtem volna, apó? Hisz eleven férfit sohasem engedtél a közelembe? A nagyapó keservesen káromkodik: — Azt hányod a szememre, hogy nem én gondoskodtam az udvarlókról? Hiszen akkor megérdemelném, hogy elevenen vigyenek el az ördögök. — Csillapulj, apó. Nekem sohasem udvarolt senki, senki... Az a bolond vén ember mindig nyugtalankodik a helyén, ha odakünn a szél fúj... Az öregember éktelen dühvei kiáltozott: — De a fejetlen asszony is kopogottl Hát ehhez mit szólsz, te hűtlen kígyó? {Nagyapó egész életében éktelen dühös ember volt. De igazában akkor lett csak dühössé, amikor vénségében egy napon reá adták a meleg farkasbundát, hogy ezentúl abban töltse éjjelét, nappalát. A bundában sehogy sem tudott mozogni, és ez elkeserítette.) — A fejetlen asszonyról beszéltél, apó? — kérdezte csöndesen és megfontoltan a nagymama. — Nos, hát ebben igazad van. A fejetlen asszony kopogtatott abban az időben. Mert ő mindig kopogtat, ha a Krucsayék valami bolondot álmodnak. — Nemcsak álmodnak! — zörrent föl az öreg ember —, hanem cselekednek is... Megállj csak! Most emlékszem csak... Milyen bolond is az emlékezet. Harminc év előtti dolgokra jobban emlékezem, mint akkor, midőn azok a dolgok történtekl Hopp, megvan már, hogy miért, kiért hagyta el helyét a legbölcsebb Krucsey az ebédlőben! A lengyel lovag miatt hagyta el__ Rövid kis botjával, amelyet a macskák után szokott hajigálni, nagyot ütött a földre: — A táncmester miatt! Ojabb koppantás a bottal: — A földkerekség legutolsó embere miatt esett le az én dédapám a falról, akit akkoriban házunknál tartottunk. O, én ostoba vak ember, 6, én szerencsétlen megcsalt szamár! Hogy miért is nem üttettem le a fejedet akkor nyomban, te kígyó! De hát hogyan is gyanakodhattam volna egy táncmesterre, egy kóborló lengyelre, egy senkiházira! Ma már bölcs ember vagyok, az élet sok mindenre megtanított, amit könyvekből megtanulni nem lehet, akkor még nem tudtam, hogy az asszonyok a léha gazfickókat többre becsülik a gavallér úriembernél. Csak az Alfonzoknak van szerencséjük... Te kígyó, te! A nagymama a kötőtűkre bús és panasszal teli pillantást vetett: — Ha jól emlékszem, az ápolódról beszélsz, apó, akit azért vettünk a házhoz, mert akkoriban attól félt, hogy megbolondulsz, mint a dédapád, a gonosz Krucsay? A sárgaruhás lengyelről beszélsz, apó? Az öregember nem felelt, csak a rövidke botjával ütögette a bunda szárnyát és aprón, gyorsan káromkodott magában. — Mért nem vallód be? — kérdezte nemsokára tompa gyűlölettel. — Harminc év nagy idő, azóta megbocsáthattam... — Harminc éve! — sóhajtott a nagymama, és egy pillanatra abbahagyta a kötést. — Milyen bolondok a férfiak! Harmincesztendős dolgokra emlékeznek, holott mi asszonyok alig szoktunk emlékezni arra, hogy tegnap mi történt. — Mért nem vallód be? — kérdezte elfojtott dühvei a nagyapó. — Megbocsátok, nem haragszom, habár csak egy lengyel volt, egy ápoló volt... A nagymama csendesei! megcsóválta a fejét, aztán vidoran felkiáltott: — Hidd el, apó, hogy már arra sem emlékezem, hogy milyen színe volt a bajuszának. És közben csöndesen bealkonyodott. ■ A szél sóhajtott, a nagy fák a ház körül nagyokat hallgattak, hogy néha-néha egyszerre megszólaljanak valamennyien a szélben. A régi házra rátelepedett az éjszaka. Nagyapó az ebédlődben ült, előtte a csillogó óbor, mellette az okuláré s a biblia. De ezen az estén nem tudta megnyugtatni a bibliai Jób szenvedése, a tekintete nyugtalanul kalandozott szerte a félhomályos szobában és meg-megálapodott annak a régi gonosz Krucsaynak az embernagyságú képén. — Hej, öreg, öreg!... — mondta a keselyűképű, régi embernek és sóhajtott. Egyszerre, talán éjfél is lehetett már, a nagyapó fölébredett szundikálásából. Szemben a falon azt látja, hogy rejtélyes módon ingadozik a hajdani Krucsay képe. Jobbról-balra, aztán balról-jobbra. A nagyapó megdörzsölte a szemét és fölemelkedett a vén karosszékből... ugyanakkor gyors kopogtatás hallatszott az ablakon, mintha valamely vergődő madár csapkodna szárnyaival. — Megőrültem! — kérdezte félhangon nagyapó. — A fejetlen asszony is kopogtat? Megroggyant lábait kiegyenesítette, és a nagy bundában, vastag papucsában csöndesen megindult a nagymama háló szobája felé. Halkan, nesztelenül tolta be az ajtót és szívdobogva tapasztalta, hogy odabenn világosság van. A gyertya lángja hosszan elnyúlt, és nagymama fehér főkötőben az ágyán feküdt, kezében egy régi fotográfia... A szeme könnyes, merengő és öreg keze csöndesen megremeg. Nagyapó már az ágy mellett áll és csöndesen kiveszi a régi fotográfiát az öregasszony kezéből. Egy bosszús pillantást vet a képre: — Igen, én vagyok ... vőlegénykoromban —• dünnyögte minden meglepetés nélkül. — Jó éjszakát, mama. I
