A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-05 / 40. szám
A Pozsonyban és környékén élő magyaroknak — közvetlen kapcsolat által — aránylag ritkán van módjuk anyanyelvükön igazi művészi élményt élvezni. E ritka alkalmak egyikére most a közelmúltban került sor Nálunk járt a Magyar Néphadsereg Vöröscsillag Érdemrenddel kitüntetett 180 tagú Művészegyüttese. Tíz napig turnéztak hazánkban. Ezalatt az idő alatt keresztben-hosszában beutazták egész Szlovákiát: Kassán, Eperjesen, Martinban, Zsolnán, Nyltrán, Galántán, Üivárott és végül Pozsonyban léptek közönség elé. A siker az első fellépésüktől kezdve hűséges klsérőtársul melléjük szegődött. Aggályuk, hogy hogyan fogadják majd a műsorukat, fokozatosan feloldódott. Az együttes műsorában új volt és szokatlan a koncepció, a szerkesztés és a formamegoldás, amelyben a ' szövegl poénók nagy szerepet kaptak. Nem tudták, hogy fogadja majd a közönség az így felépített műsort. Mi volt az új, a szokatlan a formamegoldásban? (A könnyebb érthetőség és a félremagyarázhatatlanság kedvéért a kedves olvasó nézze el ezt a kis kitérőt.) Általában minden művészi tevékenységet kifejtő kollektíva, minden művészi alkotást létrehozó egyén élete állandó harc, a „csodálatos Oj“ kereséséért folytatott küzdelem. Ez alól nem kivétel a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese sem. Húsz hosszú évvel ezelőtt (ennyi Ideje működik a társulat) elindult az alexandrovi úton, az Alexandrov-együttes példáját követve, tartalmában magyar nemzeti, formájában magyar népi művészetet tolmácsolva. És a közönség évek múlva örömmel könyvelhette el, hogy az együttes felfejlődött, technikailag magas fokon áll. Ök viszont ezzel nem érték be. Mint általában minden együttes, igyekeztek kialakítani a sajátosan csak reájuk jellemző arculatukat. Szokatlan és új náluk az, hogy próbálkozásaik, az új út keresésének eredményét külföldre is el merték hozni. Voltak olyan bátrak és vállalták a kockázatot. Egy kétórás előadásban összezsúfolták a legtüzesebb magyar népi táncokat (Szatmári csárdás) és — a legvadabb dzsessz-beat táncokat (diákok tánca a Tóbiás, a kiskatona című jelenetből), a színpadi és nem színpadi táncok összes fajtáját. Az egy-egy műfajon belül alkotott művészi kompozíciók szépek, pontosan kidolgozottak, stílus-tiszták voltak, és az előadóművészek olyan magas táncos-technikai fokon mutatták be a számokat, ami igazán ritkán látható. Ez minden körülmények között dicséretet érdemel. Szinte hihetetlen a teljesítmény ilyen foka. Azt már megszoktuk, hogy egy-egy műfaj tökéletesen képzett előadóinak kisebb-nagyobb „hadseregével“ rendelkeznek Magyarországon — de ilyen jellegű, egyformán sokoldalúan magas színvonalon képzett táncosgárda kellemes meglepetés volt a számunkra. És ez Novák Ferencet, a tánckar jelenlegi vezetőjét dicséri. Már fentebb is említettük, hogy az egyes táncszámokra, illetve a műsor egyes számaira a tájjelleg tisztasága volt a jellemző. Állításunk igazolására vegyük például a szünet előtti utolsó számot, a Szatmári csárdást. Viseletében, zenéiében, táncelemeiben csak annak az egy vidéknek, Illetve tájnak az anyagát hozta, és a mester mélységes anyag- és tájismerete biztosítékul szolgált egy kiváló művészi szám megkomponáiásához. Bizonyítva, hogy kiváló művet lehet alkotni akár egy falu vagy tálegvség anyagából — amennyiben annak tökéletes ismerője, Illetve birtokosa vagyunk. (Ezt figyelmébe ajánljuk hazai magyar koreográfusainknak is.) A műsorszerkesztést — a ml szemünkkel nézve — már nem tudjuk ilyen egyértelműen dicsérni. Tudjuk, hogy ez a műsor elsősorban a katonai táborok kaszárnyák lakói számára készült, ezt megértjük, viszont példaként elfogadni ném tudtuk. Csak magas fokon lebet dicsérni az énekkar és a népi zenekar teljesítményét Olyan szépen, mindenkit magával ragadó lendülettel tolmácsolták az egyes műveket, hogy a közönséget Igazában ők hódították meg először. Pedig ez igen ritkán fordul elő. Egv táncos-énekeszenés műsorban a tánc az. amely a legnagyobb sikert aratja (előadásmódja látványos), azt tapsolia a közönség a legtöbbször vissza. A Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének bemutatóján ezt először az énekkar és népi zenekar érte el. Ez maga is olyan foka a dicséretnek, amihez további magyarázat szükségtelen. Húsz hosszú év van mögöttük. Húsz éve fáradhatatlanul ápollák a magyar népművészetet, a nemzeti ének-, zene- és tánckultúrát. Országokat, kontinenseket jártak be. Ott voltak a Magyar Néphadsereg minden jelentősebb megmozdulásán, járták a kaszárnyákat, a nyári kiképzőtáborokat, s derűt, mosolyt, fényt vittek mindenüvé magukkal. És bőkezűen osztották az örömöt. A katona teljesen más jellegű életében ők jelentették az ünnepnapot. Szeretettel vették őket körül, és a tapsorkán volt a hála jele. Húsz év alatt bejárták a fél világot. Nálunk is már többször felléptek Az a művészet, amelynek az „echős szekerét“ ők is húzzák — annak ellenére, hogy nemzeti nyelven beszél —, érthető más népek számára is. Különben az Igazi művészet minden nép számára érthető, mert mindenkor egy nép lelkivilágának a megismertetését szolgálja, így hirdetve a jót, a szépet, az egymás becsülésének gondolatát. 1967-ben a gombaszögi országos dal- és táncünnepélyen a Magyar Állami Népi Együttest állt módunkban vendégül látni. Ök a magyar népi kultúra átfogó gyöngyszemeit hozták el bemutatni. Kelet- és Közép-Szlovákia magyarságának volt miben gyönyörködnie. Most két évre rá a Magyar Állami Népi Együttes testvéregyüttese, a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese főleg a nyugat-szlovákial magyarság élőit hirdethette ugyanazt. Az országnak azt a vidékét látogatták, amely lakóinak kevésbé állt módjában Gombaszögre utazni. Művészetükkel hódítottak — és örömmel állapíthatjuk meg, hogy sikerrel. Több ezer ember lelkivilágát szépítették meg. Amerre jártak, mindenütt barátokat szereztek. Szíveket ejtettek rabul és gyönyörködtettek. Köszönet érte. TAKÁCS ANDRÁS 19
