A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-05 / 40. szám
LOVICSEK BÉLA Tizenkét óra múlott néhány perctel. Az utca lármás, forgalmas. A presszó kicsi, hangulatos. Halk zsongás. A zenegép előtt két huligán böngészget. Az emelőkar két korong közé löki a lemezt: „Egy Hú a házból...“ A sarki asztalka mellett hosszúhajú nő ül. Fiatal. Keresztbevetett lábán egészen felcsúszik a szoknya. Kívánatos a két egymásra simuló combja. Csokoládébarna. Három asztallal távolabb jó ötvenes férfi konyakozik. Egyedül. Négyet, ötöt ihatott meg. Ujjún vastag gyűrű, kezében cigaretta. A halántéka deres. Szeme a hoszszúhajú nőre tapad. Nyílik az ajtó. A belépti férfi vékony, középtermetű, s félénk. Vele együtt egy pillanatra betolakszik az utca lármája. Rábólint a hosszúhajú nőre. Visszabólint. Apró mosoly a szája sarkában. Csak úgy átleng rajta, mint szellő a víz tükrén. Alig észlelhető. A belépő férfi észreveszi a deres halántékát. Meghökken. Tétovázik: maradjon, vagy forduljon vissza? Késő: hosszú mutatóujj lökődik a levegőbe, s mozog hivogatón. — Lázár elvtárs, maga itt, ilyenkor! ? A fiatalember mentegetőzik. — Elfogyott a cigarettám, mondom, leugrom ... Valóban csak egy pillanatra jöttem, igazgató elvtárs ... — Igent? Csak egy pillanatra!? Ismerjük mi már ezeket a pillanatokat: üljön lel A fiatalember leül. Fél üleppel. — Mit akart inni: konyakot, gint? — Semmit, igazgató elvtárs, valóban csak .. . — Mit iszik? — Legfeljebb egy kávécskát .. — Föúr, egy kávét és egy konyakot kísérővel! — Igenis! — Enyhén meghajlik, s elcsoszog a főúr. A mixernö fehér köténye szinte vakít. Szőke hajában fekete szalagból pillangó. Keze alatt gőzt sziszeg a presszógép. — Egy idő óta figyelem magát, Lázári — Cigarettával kínálja, maga is rágyújt. — Ne, ne mentegetőddzék. Ma is holtbiztosra vettem, hogy idejön. Azért ülök itt — Mindig idejár ... Munkaidő alatti Ejnye, Lázári — Bo ... bocsánatot kérek, de .. — Ne szakítson félbe, idejár és punktumI Engem nem vezethet félre. Az utóbbi időben sokat iszik, Lázár! — Igazgató elvtárs, kérem, én igazán ... — Es én azt is tudom, hogy miért jár ide, és miért iszik, s főleg, hogy kivel iszik! — Szemével a hosszúhajú nő felé csap. — Pedig magának van csinos felesége, két szép gyereke ... — Csak egy gyerekem van, igazgató elvtárs, kérem ... — Mondtam már, hogy ne szakítson félbe! Egyébként az mindegy, hogy egy vagy kettő, érti, Lázári? — Nagyot szív a cigarettából, a menyezet felé fújja a füstöt. — És most már azt is tudom, hogy miért hanyagolja el a munkáját. — Kérem, én igazán, egyszóval nyolc éve dolgozom, de eddig semmi kifogás nem volt a munkám ellen. Nem értem ... — Hm, hogy még semmi kifogási Elég baj az, kedves barátom. Gyenge az ellenőrzés, de én nyitva tartom■ a szemem, hál Istennek, s észreveszek mindent. Lázár félénken felállna, de az igazgató rádörren. — Maradjon!... Hányszor elmondtam a hivatalban: elvtársaim, ahhoz, hogy valaki jó munkát végezzen, éljen kiegyensúlyozott családi életet, szeresse a feleségét, nevelje a gyerekeit, züllött társaságba ne keveredjék, szeszes italt ne fogyasszon, nők után ne futkározzon, barátait tisztelje és becsülje meg!... Elmondtam vagy nem mondtam?l — Igen... el tetszett mondani néhányszor ... — Es azt mondtam-e, hogy itt vagyok én, elvtársaim, rólam vegyenek példát?! — Azt is tetszett mondani... — S az eredmény? Nulla!... Kibeszélhetem a lelkemet: falrahúnyt borsó ... De miért, Lázár? ... Túl humánus vagyok, elnéző, ahelyett, hogy kemény kézzel maguk közé csapnák! — Igen ... túl humánusnak tetszik lenni... Az igazgató felemeli a poharát. — E gészségérel Lázár tétovázik. — Igyék, Lázár! Az én parancsomra/ Rövid szünet után az igazgató rásunyít Lázárra. — Nagyon szereti azt a nőt? — A hosszúhajút? Dehogyis, kérem, a házban lakik, fölöttünk, onnan ismerem. — Ne hazudjék! — Becsület szavamraI Az igazgató elmélázik, Lázárra néz, aki lapul a pillantása alatt. — Valóban csak a házból ismer II? — Becsület szavamra! — Lány, asszony? — Lány. Az apja vegyészmérnök. — Milyen lány? — Hogy tetszik érteni? ■v, — Mit tudom én ... Nem értek annyira a kifejezésekhez: könnyűvérű, kicsapongó, amolyan pillangó, aki virágról virágra száll? — Azt nem tudom, kérem szépen ... Bár a mai, fiatal lányok előszeretettel rápillangóznak az idősebb pókokra ... — Micsoda züllött világI — mondja az igazgató. — Hát igen, igazgató elvtárs, ez már így van__ A két huligán ismét a zenegép előtt böngészget. Az emelőkar két korong közé löki a lemezt: „Nem vagyok teljesen örült...“ Lázár feláll, bamba vlgyor az arcán. — Bo .. .bocsánatot kérek, mennem kell... — Jó, jó, menjen csak! Zsongás. Ojabb vendégek jönnek, néhányon elmennek. Az igazgató nézi a nőt, majd int a pincérnek. — A hosszúhajú nőnek vigyen egy konyakot kísérővel! — Ahogy parancsolja az úr ... — Pillanat!... Ha kérdi, hogy ki küldte, ne mondja meg ... szóval ne mondja meg! — Igenis ... nem mondom meg... — Apropó!... A harmadik után megmondhatja! — Igenis, a harmadik után — hunyorított cinkos szemmel a főpincér, s elkacsázott a bárpult felé ... N. LÁSZLÓ ENDRE hallgatnak A kövek, a kövek nem beszélnek, de vállukon viszik az ntcát, a házat. Várják, hogy a város mocskát tavaszi záporok lemossák. Kitartanak, hallgatnak és kitartanak. ☆ ZALABAI ZSIGMOND fölötte vadkanfog kedd szerda között vacog a vaságy asszonyt a melle búbeskemence asszonyt a karja . tüzleveles ág valakit valakit oly fonnyadt az ég kedd szerda között póknyom a pecsét a falon amely a magány okirata — kedd szerda között lapos árnyék billeg fölöte vadkanfog s bozontos éj ☆ TÖRÖK ELEMÉR reggel Moccan a zöldet ásító természet szorongva csillog a harmat az égre megzendül az ég aranyhegedűje s kígyóinak a pipacs-szeniafórok fény felé tolja bársony rengőjét a sóska a dombra aggatott csipkebokrok virágot rajzanak s szirmukba hajtja arany üstökét a Nap 14
