A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-05 / 40. szám
Azt még az MTK-drukkerek is elismerik, kedves uraim, hogy Ányos Fakírnál nagyobb kapus soha nem állt be a három léc közé. Ma már az örök futballmezőkön véd, de ott fönn a Mennyország F. C.-ben is ő kapta az egyes számú kapusglóriát, kapuja mögött ott állnak és tanulnak mint tartalékok: Zsák, Zamora, Hiden. Igaz, amíg élt, voltak ellenségei, mert Fakir túlságos nyugalmával felingerelte még saját híveit is, a higgadtságáról és mértéktartásáról közismert Ferencváros közönségét. Már az rossz vért szült, hogy mikor kifutott a pályára, magával hozta a bélyeggyűjteményét, és két védés közben elmerülten rendezgette a különböző sorozatokat. Nem volt meccs, mely izgalomba hozta volna, bármilyen tét is forgott kockán. Mikor a Világkupa döntőjében 0:0 állásnál a Penarol tizenegyeshez jutott ellenünk, a mentők ingajáratban közlekedtek a Népstadion és a Rókus kórház idegosztálya között, egyetlen ember maradt csak nyugodt: a Fakir. Rövid türelmet kért, amíg meghallgatja zsebrádióján a „Bélyeggyűjtők ötpercé"-t, csak aztán állt vissza a kapuba. A közönség tombolt, és akkor sem bocsátott meg neki, mikor egy felülmúlhatatlan robinzonáddal végül is szögletre ütötte Hector Goncalvez büntetőjét. A közönség nem tudta, hogy Ányos Fakir a magánéletben Is kissé lassú ős nemtörődöm gondolkodású, ez okozta korai halálát is. Az őszi idény utolsó meccsén az edző elfelejtett szólni neki, hogy véget ért a szezon, egész télen hiába keresték, csak tavasszal találták meg csontvázát a Népstadion egyik kapufájának dőlve. Halálát mégis mindenki megsiratta A nagy jtapus temetésének napján leálltak a gyárak, a földeken nem dolgoztak a parasztok — ők inkább csak megszokásból, mert nem is ismerték Fakírt. Nyolc elnökségi tag vitte a vállán a zöldfehér lepellel borított koporsót, én Branovics Géza ügyvezető főtitkár-helyettes mellé kerültem. Átszóltam a koporsó alatt: — Kit igazoljunk le a Fakfr helyére, főtitkárhelyettes úr? Szentmiklósit? A nagy kapus holtteste megrázkődott a koporsóban. — Sohonyait az MTK-ból? A koporsó majd leugrott a vállunkről. — Baugmartnert, a drégelypalánki Balsors Téesz csapatából? A koporsó végre megnyugodott, jelezve, hogy Fakir egyetért a választásunkkal. Felkerestem a téesz vezetőit, és nem titkolva, hogy Baumgartnerért jöttem, megkérdeztem, mik a feltételeik? — Százezer forint — felelte a sportköri elnök —, egy fillérrel sem kevesebb. Elhűltem: százezer forint egy tehetséges, de mégiscsak ismeretlen nevű kapusért! — Sajnos, ennyi pénz nem áll a rendelkezésünkre. — Nem is maguk adnák ezt a százezer forintot, hanem mi, amiért elviszik tőlünk Baumgartnert. Mérleghiányos téesz vagyunk, de erre nem sajnáljuk a pénzt. Azt hittem, rosszul hallok, huszonöt éve igazolok játékosokat a Ferencvárosnak, de ilyen eset még nem fordult elő a praxisomban. — De hát mi baja van ennek a Baumgartnernek? Iszik, nőzik? — Nem kérem, talán úgy lehetne kifejezni: egy kicsit érzékeny. — És az olyan nagy baj? — Tessék, itt a százezer forint, a többit majd meglátják. II Másnap egy nyergesvontató állt meg Üllői úti klubházunk előtt, négy markos szállítómunkás egy hatalmas sajtburához hasonló üvegkalitkát cipelt fel, alatta könnyűbúvár-felszerelésben ott ült jövendő kapusunk. — Miért hozták Így? — Mi megmondtuk: másként nem vállaljuk a fuvart, csak ha légmentesen szigetelve szállíthatjuk, így talán nem sértődik meg útközben. A könnyűbúvár-felszerelés alatt még kényszerzubbony és szájkosár is volt, ezek után a legrosszabbra készültünk fel, kellemes meglepetésünkre egy szerény és jó modorú, göndör hajú fiatalember került elő a burkolatból, udvariasan bemutatkozott: — Baumgartner Sebestyén vagyok, a világ legjobb kapusa. A tréning során Baumgartner viselkedéséről csak a legnagyobb elismeréssel lehetett nyilatkozni, ebben a fiúban megvolt minden képesség, hogy a feledhetetlen Ányos Fakir örökébe lépjen. Branovics úgy határozott, hogy már a tavaszi első fordulóban — melyre a sors szeszélyéből épp az MTK elleni örök rangadó esett — beállítja a csapatba a fiatal kapust. MOLDOVA GYÖRGY BAUMGARTNER, az érzékeny kapus Mikor Baumgartner kifutott a pályára, senki sem lepődött meg azon, hogy egy rozsdás patkót, két tarka macskát és egy háziáldást hoz magával. Már Ányos Fakir leszoktatta a szurkolókat arról, hogy ilyesmin csodálkozzanak. Felszögezte az egyik kapufára a patkót, a másikra a háziáldást, a macskákat egy spárgával a hálóhoz kötötte, utána letérdelt a gólvonalon, magába merülten imádkozott, a felkészülést azzal fejezte be, hogy jobb lábbal belelépett a direkt erre a célra odakészített lócitromba. A gyúrótól máslit kért, hogy a hajába köthesse, mikor a gyúró felvilágosította, hogy ő nem lány, hanem fiú, bocsánatkérően mosolygott, egyébként nyugodtnak és magabiztosnak látszott. A kapus mintha kissé túlzott lendülettel vetette volna magát a küzdelembe, még az első negyedóra sem telt el, már eltörte mind a három saját hátvédjének a lábát. Egymásra néztünk Branoviccsal. — Nem baj — mondta az ügyvezető főtitkárhelyettes —, a tó az, hogy akar a fiú. A megfogyatkozott védelem mögött Baumgartner a bravúrok sorozatát mutatta be. Kígyóként tekeredett körül a kapufán, és ha a helyzet úgy kívánta, felugrott a kapu tetejére, de a félidő közepe táján tehetetlennek bizonyult Borovácz VI. közeli lövésével szemben, a gyilkos erejű bomba elől még a hálóban veszteglő macskák is alig tudtak félreugrani. Játékostársai nem is tettek neki szemrehányást, szótlanul vonultak középkezdéshez, csak a tribün tetején harsam fel egy örökké elégedetlen szurkoló hangja: — Te hülye: Beszedted ezt a leventególt! A feledhetetlen Ányos Fakir, de a világ minden más kapusa is elengedte volna a füle mellett ezt a megjegyzést, Baumgartner azonban nem hagyta ennyiben a dolgot, kiment a salakpályára, és onnan kiáltozott vissza: — Miért? Maga szerint hogyan kellett volna védeni? Jöjjön le, és mutassa meg. — Le is jövök, te nótás kapitány. — Le nyári Mikulás. — Te kolhozjampec. Baumgartner félrelökte a bírót, aki a meccs folytatását' sürgette. — Most nem erről van szó, hanem a becsületemről. Szeretném látni, hogy az a nagypofájú mit csinál egy ilyen erős közeli lövéssel? Közben leért a tribünről a közbekiabáló, megdöbbenve láttam, hogy Lajos bácsi az, az öreg újságárus, aki még az első világháborúban vállból elvesztette mindkét karját. — Hatvanöt éves vagyok — mondta Lajos bácsi —, száztizennyolc százalékos hadirokkant, de, ilyen leventególt nem eszek meg. Gyújtsatok meg egy cigarettát, és tegyétek a számba. Így füstölve állt be a kapuba, és nyugodtan várta, míg Borovácz VI. leállítja a labdát az előbbi helyzetbe, nekifut, és újból rárúgja. A hatalmas lövést Lajos bácsi a cigarettaszipkájával szögletre ütötte, utána meghajolva fogadta a szurkolók dübörgő tapsát. Baumgartner kirohant a Stadionból, a nyomába vetettem magam, a revolverkölcsönzőben értem utol, alig tudtam kicsavarni a kezéből a fegyvert. Vigasztaltam őt, de a lelkem mélyén már kezdtem érteni, mi is lehet az a bizonyos érzékenység, melyért a drégelypalánki Balsors Téesz, mérleghiánya ellenére sem sokallta a százezer forintos megváltást. Hiába intettük nyugalomra, Baumgartner az egyik botrányt a másik után rendezte. Meccs közben táskarádióján figyelte hogy a szpíker mit mond róla, ha valamilyen megjegyzést sérelmesnek talált, negyedórákra otthagyta a kaput, és odament a mikrofonhoz vitatkozni. Betiltatta a pálya környékén a napraforgó- és tökmagárusltást, mert a ropogás zavarta őt az összpontosításban, ugyanezen okból a Stadionba lépő nézőknek nemezpapucsot kellett húzni a cipőjükre. Hónapokig pereskedett a vasút ellen, mert a szél a Keleti pályaudvar felől füstöt sodort a Stadion felé, és az csípte a szemét. Mikor a pert elvesztette, Baumgartner egy pokolgépet adott be megőrzésre a pályaudvar ruhatárába. Viszont meg kell hagyni: csodalatosán védett. Meccsek közben egy bárányfelhő lebegett mozdulatlanul a kapuja fölött, Ányos Fakir ült rajta, fehér angyali karingben-glóriában, egy-egy öklözés vagy kifutás után elismerően összeütötte a szárnyait. A csapat semmiképpen sem mondhatott le a kivételes képességű kapuvédőről, kétségbeesetten kértük ki az idegorvos véleményét. — Maguk nagyon jól tudják, kedves uraim — mondta doktor Schön Ubul —, hogy minden kapus bolond. Én kezeltem a nagy Safraneket, azt képzelté magáról, hogy tűzoltó főhadnagy, otthon állandóan vizet öntött a sparhertre, a felesége évekig nem főzhetett meleg ételt. Vetéiytársa, Mezőfi, a Szőke Párduc pedig egy hizlalt hangyát tartott a cigarettatárcájában, órák hosszat énekelt neki, mert meg akarta tanítani táncolni. Baumgartner viszont csak egy kissé idegesebb az átlagnál, és talán még ezen is lehetne javítani valamennyit. — Hogy? — Nézzék: a fiú már huszonkét éves, és még nem akadt dolga növel. — Baumgartner még szűz? — Hát hogyne lenne az? Tizenhárom éves korában fedezték fel a kapustehetségét, akkor rögtön edzőtáborba vitték, és azóta kétszer engedték ki egy-egy félórára. Most a legsürgősebben meg kell nősíteni őt. Másnap a főváros legkülönbözőbb pontjain kis alakú zöld-fehér plakátok jelentek meg a következő szöveggel: „Szurkolőtársnők! A csapat vitális érdekei úgy kívánják, hogy nagy tehetségű kapusunkat, Baumgartner Sebestyént megnősítsük. Bár természetesen százszámra akadnának jelöltek, de mi csak egy igazi Fradi-szurkolónő mellett látjuk biztosítva kapusunk családi tűzhelyének melegét. Lányoki Most bebizonyíthatjátok, hogy tudtok annyi áldozatot hozni a csapatért, mint a férfiak. Folyó hó huszonharmadikán déli %1-kor jelentkezzen a Rákosmezőn Branovics Géza ügyvezető helyettes-főtitkárnál minden olyan 18— 25 év közti lány, aki megfelel a következő feltételeknek: 1. Legyen szilárd és megigathatatlan híve rendszerünknek! (4—2—4, az egyik fedezet beékelődik a hátvédek vonalába, balösszekötő kissé hátravonva.)
