A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-28 / 39. szám
Arina, a szállodai szolgáló ott lakott közel a főbejárathoz, Szerjoga, a szolgaiegény pedig a hátsólépcső táján. A dolog szégyenszemre megesett közöttük. Arina farsangvásárnapján Ikreket szült Szerjogának. A víz folydogál, a csillag ragyog, az ember meg fenegyerekeskedik. Így hát Arina újra csak áldott állapotba került, már a hatodik hónapot pergeti, gyorsan pergők az asszonyt hónapok. Szerjoga katonasorba cseperedett, be kell vonulnia, ez itt a bökkenő. Hát fogja magát Arina, előáll és kereken megmondja: — Szerjoga, nincs értelme, hogy várjak rád. Négy esztendőn át te jobbra, én balra, s négy esztendő alatt, akárhogy is, de legalább hármat szülök. Ha szállodában szolgálsz: emelgesd a szoknyád. Or, mindahány, aki betér — akár zsidó, akár pecér. Mire megjössz a katonaságtól — a belsőm már kiszikkadt, elfonyadt asszony leszek, kellek is én akkor neked. — Ügy btz’a — bólogatott Szerjoga. — Most még legyeskednek körülöttem a kérők: Trofimics, a boltossegéd: goromba, mint a pokróc, no meg az öreg Iszaj Abramics, a Szent Nyikola templom elöljárója, erejefogytán levő ember — de hát nekem úgyis a lelkem kavarja fel a ti gonosz, bika erőtök, hiába beszélek, még a szuszt is kiszorítják belőlem... Letelik a három hónap, megjön a poronty, beadom a lelencbe, aztán férjhez megyek hozzájuk. Szerjoga csak hallgatja, hallgatja, lecsatolja nadrágszíját, s nagy virtussal méregeti vele Arina hasát. — A hasamat ne bántsd — szól rá az asszony —, a te porontyod mocorog benne, nem idegen ... Volt ott mégis haddelhadd, potyogtuk a legénykönnyek, csurgóit az asszonyvér, de semmire sem jutottak. Erre az asszony ment, és jézus Krisztus elé járult, mondván: — így és igy, Uram Jézus. Arina vagyok a Tver utcai Madrid és Louvre szolgálója. Ha szállodában szolgálsz: emelgesd a szoknyád, úr, mindahány, aki betér — akár a zsidó, akár pecér. De ott jár lenn az árnyékvilágban a te rabod, Szerjoga szolgalegény. A múlt év farsangvasárnapján ikreket szültem neki... Aztán szép sorjában, töviről hegyire elmondta a dolgot. — Hát ha nem állna be katonának? — hümmögött a Megváltó. — Akkor jön a csendőr és nyakoncsípi... — A csendőr — az Űr Jézus lehorgasztotta fejét —, erre nem is gondoltam ... Mi lenne, ha netalán te élnél feddhetetlen életet? — Négy álló esztendőn át? — ámuldozott Arina. — De különben is, ha rád hallgatnánk, mindenkinek meg kellene hasasodnia, hiszen réges-rég óta csak ez a módi járja nálad, no meg aztán honnan jönne a szaporulat? Valami okosabbal könnyíts rajtam ... Elfutotta a pír az Or Jézus arcát, az asszony az elevenére tapintott, de hallgatott. Ahol nincs, ott ne keress, ezt még az Isten is tudja. — ide figyelj, Isten teremtménye, te kedves, bűnös Arina leányzó — zengett végül is az Űr Jézus dicsőséges hangja —, lábatlankodik itt a mennyekben egy jóképű angyal. Alfréd a neve, már nem bírok vele, egyre csak siránkozik: Uram Jézus, miért tettél engem alig húszéves koromban angyallá, hiszen igen használható fiatalember lehetnék. Hát, kedves leányom, ezt az Alfréd angyalt kerek négy esztendőre férjül adom neked. Vigaszod lesz ő, védelmeződ és szerető hitvesed. Szülni tőle nemcsak hogy gyereket, de kacsacsibét is képtelenség, mert hancurozónak ugyan hancurozó, de amti tesz, nem komoly... — Éppen ez kell nekem! — ragyogott fel Arina. — Hisz ez az a komolyság, amitől kétévenként háromszor halálomon vagyok ... — Édes legyen a pihenésed, Isten teremtménye, Arina, könnyű legyen a fohászod, akár a nótaszó, ámen. Ebben maradtak. Odahívatták Alfrédot. Vézna legónyke, gyengéd, égszínkék válla mögött két rózsaszín fényben játszó szárnyacska lebeg, mint két galamb a niagasságos égben. Tapogatja Arina, tapogatja, mígnem bugyborékoló zokogásban tör ki belőle a meghatódottság, az asszonyi ellágyulás. — Alfrédocskám, egyetlen vigaszom, boldogságom... Az Űr Jézus még meghagyta, hogy ágybafekvés előtt levegyék ám a szárnyakat, az angyalszárny zsanérra jár, akár az ajtó — levegyék és tiszta lepedőbe csavarják, mert hát a nagy hajcihőben a szárny eltörhet, pedig az nem akármiből, hanem újszülöttek sóhajából készül. Legvégül az Űr Jézus megszentelte a frigyet: meginvitálta az egész püspöki kórust. Szép hangosan énekeltek, de harapnivaló, az már nem volt egy fikarcnyi se, arrafelé ez nem járja... Átölelte Arina Alfrédot, s a selyemhágcsón szaladt is vele lefelé a földre. Oda is értek a Petrovka utcába — lám, hova akart az asszony kilyukadni —, Alfrédnak, akin nemhogy gatya, de az égvilágon semmi sem volt, vásárolt is tüstént lakk félcipőt, kockás gyapjúnadrágot, vadászkabátot meg piros bársonymellényt. — Egyéb majd otthon is akad — mondta. Arina aznap nem dolgozott, kimenőt kért, Szerjoga eljött, botrányt is csapott, de az asszony ajtót sem nyitott, csak kiszólt: — Szergej Nyifantics, most épp a lábamat áztatom, kérem távozzon innét, botrány nélkül... Mire a legény sző nélkül sarkon fordult és elment. Ezt már az angyali erő hatására tette. Arina olyan vacsorát csapott, hogy még egy kupec is megnyalta volna tőle a tíz ujját, mert hát ki akarta vágni a rezet. Egy palack vodka, óbor, al-dunai hering krumplival, no meg tea szamovárból. Alfréd falatozta is ezeket a földi javakat, csakhogy nagyhamar levették a lábáról. Arina egy szempillantás alatt kiemelte a szárnyakat a zsanérból, begöngyölte, Alfrédot meg az ágyra fektette. Ott fekszik csodás fehéren a pehelydunyhán, a rozoga, sok uum látott nyoszolyán, földöntúli ragyogás sugárzik belőle, holdezüst meg vörös sugarak kergetőznek egymást váltva a szobában, fénykévés lábon imbolyogva. Arina nevet és sír, dalol és fohászkodik. Hallatlan boldogság jutott osztályrészedül ezen a megsanyargatott földön, Arina, boldog vagy te az asszonyok közötti A palackot fenékig kiitták. Meg is volt a hatása. Alighogy elszenderedtek, Arina Alfrédra huppant izzó, hathónapos, Ssergejtől viselős hasával. Nem volt neki elég, hogy angyallal hálhatott, nem volt neki elég, hogy senki sem köpköd a falra, senki sem krákog, senki sem hortyog, se nem szipákol, mindez nem volt elég a megveszekedett, telhetetlen asszonyának, nem, még a kidülledt forró hasát is melengetni kellett neki. S agyonnyomta Isten angyalát, agyonnyomta részeg mámorában, örömében, agyonnyomta, mint egy egyhetes csecsemőt, maga alá gyűrte, mígnem az halálos véget ért. A szárnyak pedig, a fehér lepedőbe bugyalált szárnyak, sápadt könnyeket csorgattak. S feljött a hajnal — a fák lombja lekonyult. A távoli északi erdők mindmegannyi fenyőfája pópasüveget öltött, mindmegannyi fenyőfa térdre borult. Megint csak ott áll Arína az Űr trónusa előtt, testesen, súlyosnehezen, vörös kezén meg ott nyugszik az ifjú holttest... — Tekints le rám, Uram... Ezt már Jézus szelíd szíve sem bírta el, s megátkozta az asszonyt, felgerjedt haragjában. — Ahogy a földön viselkedtél, úgy viselkednek majd veled, Arina .., — De hát, Uram Jézus — szólalt meg Arina alig hallható hangon —, vajon én teremtettem-e nehéznek a testem, vajon én pároltam-e kisüstön a vodkát, vajon én találtam-e ki a magányos, együgyű asszonyleiket... — Nem akarok többé veled bajlódni — kiáltott fel az Űr Jézus —, agyonnyomtad az angyalom, te vacak ... S gerjedelmes szélvésszel lependeritette Arinát a földre, a Tver utcába, a Madrid és Louvre szállodába, le a kis kamrájába, ami az ő földi osztályrésze. Ott pedig már meggyűlt a tenger baj. Szerjoga duhajkodik, ahogy ez a regrutákhoz illik. Trofimics, a boltossegéd is megjött Kolomnából — s meglátta Arinát kigömbölydve, kicsattanó képpel. — A hasas mindeneden — kezdte, s csak mondta az ehhez hasonlókat. Az öreg Iszaj Abramovics hírét hallva a gömbölyödő hasnak, szintén zsörtölődik: — A történtek után — mondja — nem vihetlek oltár elé, de azért szívesen elhálogatok veled ... Az ilyen vénembernek inkább a nyirkos anyaföldben kellene már hálni, nem egyebütt, de azért mégiscsak leköpi az ember lelkét. Mintha mindenki megveszekedett volna — a kukták, a kupecek, a vendégek. A kereskedőember: játékos kedvű. S ezzel vége a mesének. De mivelhogy a három hónap is lejárt, s Arina szülni készült, kívánszorgott hát a hátsó urvarra, a selymes ég felé emelte szörnyű nagy hasát, és hangtalanul fohászkodott: — Látod, Uram, látod ezt a hasat, úgy dobol benne, mintha borsót rázna. Hogy mitől van ez — nem tudom. Még egy ilyet, Uram Jézus, nem kívánok ... ) Válaszul az Űr Jézus könnyeivel öntözte Arinát, aztán letérdelt: — Bocsáss meg nekem, Arína, hocsásd meg nekem, bűnös Istennek', amit veled műveltem ... — Nem bocsátók meg neked, Jézus Krisztus — válaszolt Arina —, nem én. Wessely László fordítása Dudor: Metszet
