A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-09-21 / 38. szám

Deme László sem tarthatta meg tervezett előadását. Ügy vélem, hogy a szaktanárok bizonyos fokú közömbössége húzódik meg a következő eset mögött is: az említett megbeszélésen ajánlatot kaptak, hogy az előkészítés megkönnyítése végett a Galántai Általános Középiskolából minden ellenszolgáltatás nélkül megszerezhetik Fischer Sándor: A beszéd művészete és Gáti József: A versmondás című művének hanglemezmellékletét, csupán egy magnószalagot kell beküldeniük, melyre átmásoljuk a felvételt. A negyedin kívül sajnos, egyetlen iskola sem mutatott érdeklődést. Vagy talán a járás iskoláiban a nyelv- és irodalom tanároknak nem áll rendelkezésére magnókészülék és szalag?!

A szervezés során külön problémát jelentett a versenyzők és kísérőik kiadásainak a fedezése. Reméltük, hogy ezt sikerül egyrészt a jnb, másrészt a kerületi pedagógiai kutatóintézet segítségével megoldanunk. A kerületen szóbeli kérésünket elutasították, mivel ez az akció nem szerepelt név szerint az 1968-as évi munkatervükben és költségvetésükben, sőt a felsőbb hatósághoz intézett kérvényükre a mai napig sem érkezett válasz. -A Kodály-napokon megrendezett verseny lebonyolítására a felsőbb szervek részéről ezekután természetesen nem volt kíváncsi senki. Reméljük azonban, hogy a jövőben semmiféle bürokratikus intézkedés folytán sem marad ki a központi oktatásügyi szervek terveiből a helyes magyar kiejtés fejlesztésének kérdése, de a Népművelési Intézet és a Csemadok sem fogja mostohagyerekként kezelni a Kodály-napok programjában ezt a kérdést, mint ahogy ez ebben az évben történt.

Végül tehát mindenben a helyi pénzügyi forrásokra kellett támaszkodnunk.

Az útiköltségről minden iskolának magának kellett gondoskodnia: hogy a győzteseket némiképp megjutalmazhassuk, előbb a Csemadok járási bizottságán koldulhattunk, de az illetékesek csak a fogukat szívták, mintha a Csemadok utolsó krajcárját kellene elkótyavetyélniük. Végül ismét Krecskó tanfelügyelő segített: elintézte, hogy a győzteseket szerény könyvjutalomban részesíthessük. Az utolsó pillanatban a Csemadok is megemberelte magát. Díjtalanul ebédet adott a verseny résztvevőinek.

Deme László az Oj Szó 1969. június 27-i számában „Helyes magyar kiejtés — Szlovákiában először“ című cikkében pozitívan értékeli a kiejtési verseny eredményeit, kiemeli azt, ami előremutató, de tapintatosan hallgat a tévedésekről, hibákról, baklövésekről, talán nem akart ünneprontó lenni, pedig örömmel vettük volna, ha a szakember éleslátásával részletesen elemezte volna azt is, amitől a jövőben óvakodnunk kell. Szerinte „a legnagyobb tanulság: hogy ezt a kezdeményezést érdemes és kell folytatni, sőt ki is terjeszteni.“ Ahhoz viszont, hogy folytathassuk, rá kell mutatnunk a hibákra is, hogy a jövőben eredményesebb munkát végezhessünk.

Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy okvetlenül szükség lesz a felsőbb oktatásügyi szervek erkölcsi és anyagi támogatására, tekintélyére. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy míg a kerületből "meghívott általános középiskolák közül csak négy képviseltette magát a versenyen, addig a járás úgyszólván minden alapfokú iskolájából megjelentek a versenyzők, hiszen a járási tanfelügyelőség is szorgalmazta az akciót. Az oktatásügyi szerveknek úgy kellene hatniuk a pedagógusokra, hogy minden iskolából legalább egy tanár is hallgassa végig a verseny lefolyását, és a Kodály-napok keretében megrendezett szakszemináriumon is vegyen részt. Természetes, hogy ha ennek a szemináriumnak a megrendezését a Népművelési Intézet és a Csemadok nem képes — vagy nem hajlandó — megszervezni, az oktatásügyi szerveknek kell a kezükbe venniük az ügy irányítását, hiszen a szép magyar beszéd és nyelvünk tisztaságának a védelme legalább annyira az iskolaügyi szervekre is tartozik, mint például a Csemadokra. A felesleges félreértések és az esetleges tévedések elkerülése végett időben érintkezésbe kell lépni az említett szervekkel és a Csehszlovákiai Magyar Nyelvművelő Társasággal, amely magára vállalhatná a szakmai irányítás nem könnyű feladatát. Mindenképpen országos méretűvé kell kiterjesztenünk a helyes magyar kiejtés versenyét. Mérlegelni kell majd, hogy a kiejtési versenyt csak a kétévenként Galántán megrendezendő Kodály-napok keretében tartsuk-e meg, vagy a közbeeső években körzeti, illetve járási versenyeket is rendezzünk-e országszerte. Megfontolandó az is, hogy a jövőben az első galántai versenyhez hasonlóan (amelynek kereteit elsősorban korlátozott lehetőségeink szabták meg) a kiejtési versenyen csak az alapfokú iskolák 6—9. osztályos tanulói és a gimnazista diákok vegyenek-e részt, vagy bevonjuk-e más iskolatípusok, esetleg a dolgozó ifjúság és a felnőtt nemzedék képviselőit is. Véleményem szerint legalább a szakközépiskolák diákjainak ott lenne a helyük ezen a versenyen.

Lényeges kérdés az is — amivel Galántán nem számoltunk eléggé —, hogy pontosan meg kell határozni a döntőben résztvevők számát, mert a feleslegesen nagy tömeg idegességet, türelmetlenséget eredményezhet. Természetesen ide tartozik a kötelező és a szabadon választott szöveg terjedelmének meghatározása is. A galántai tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a jól megválasztott szövegből untig elég egy gépelt oldalnyi (3 perc).

Probléma a további munka folyamán természetesen akad még ezer. A lényeges azonban az, hogy a helyes magyar kiejtés ügyében eddig megtett kezdeti lépéseket tovább folytassuk; mindenki, akit ez a kérdés valamilyen formában érint, tegye meg a tőle telhetőt a következő hónapokban, években.

Befejezésül hadd idézzem Deme Lászlónak a Kodály-napokon elhangzott szavait, azért a Deme Lászlóét, aki néhány éves szlovákiai tartózkodása alatt nevelői, nyelvművelő és közéleti tevékenységével a szélesebb körű szlovákiai magyar nyelvművelő munka megalapozójának tekinthető:

„Reméljük, hogy az első helyes kiejtési verseny nem szalmaláng fellobbanása volt itt, hanem olyan őrtűzé, amely tovább és tovább terjed, s egyre világítóbb fényt fog majd adni... A magyar zene tükrözője, a magyar nyelv pedig hordozója magyarságunknak; de egyben európaiságunknak is. Mindkettő átörökítője múltunknak, építője jövőnknek, és eszköze a világba kapcsolódásunknak.“

Azt- mondják: a nyelv a lélek tükre. Járuljunk hozzá, hogy ez a tükör olyan tiszta és fényes legyen, hogy évszázadok múlva is büszke öntudattal vallhassuk a magunkénak. MÖROCZ KÁROLY

Hol tart

Idestova lassan egy éve lesz annak, hogy tavaly ősszel Ötátrafüreden összehívták a csehszlovákiai magyar kultúra és tudomány képviselőinek országos értekezletét. 1945 után első ízben került sor ilyen értekezlet megtartására, ahol orvosok, mérnökök, pedagógusok, a kultúra és a tudomány egyéb területeinek a dolgozói országos szinten találkozhattak. Hogy miért nem korábban, miért csak akkor, okát, előzményeit ne keressük most.

Tényként megállapíthatjuk azonban, hogy az összejövetelt határozott lelkesedés és tenniakarás jellemezte, amiről csak elismerőleg leheti szólni, bár a zárőnyilatkozat felolvasása után akadtak kételkedő és meg nem elégedett hangok is. Ezek ellenére a résztvevőket éltette az a tudat, hogy ott és akkor valami nagyon fontos folyamat indult el, vette kezdetét a csehszlovákiai magyarság életében.

Kulturális életünket tudományos alapokon akartuk tovább szervezni, megalapozott, tervszerű munkával. Érdemes az értekezlet zárónyilatkozatát ebből a szempontból most, idestova egy év után újra átolvasni. Többek között ezt olvassuk benne: „Elértük azt a szintet, amikor szükségessé válik nemzetiségi múltunk és jelenünk tudományos szintű vizsgálata, feltérképezése ... Szükségesnek látjuk olyan központi szintű magyar intézmények és értelmiségi szakmai csoportok létrehozását, amelyek egyrészt hatékonyabban bekapcsolódnak a csehszlovákiai magyarság szellemi életébe, másrészt a

csehszlovákiai magyarság helyr zetének s problémáinak tudományos, adatszerű feldolgozásán és minősítésén túl hozzájárulnának gazdasági, jogi, politikai és kulturális problémák megoldásához ... Szükségesnek látjuk, hogy a Csemadok Központi Bizottságának titkársága mellett megalakuljon egy hivatásos tudományos szakcsoport, amely kidolgozná létesítendő nemzetiségi tudományos intézetünk koncepcionális kutatási programját, és megkezd dené a tudományos (történelmi, néprajzi, szociológiai, irodalom- és nyelvtudományi) szaktanácsok kiépítését.“ Sűrítve tehát ezek jelentették akkor a legfontosabb teendőket. De ezek között is talán a legfontosabb egy hivatásos tudor mányos szakcsoport létrehozása lett volna, ami a fentiek értelmében kidolgozta, megalapozta és elindította volna kulturális életünkben a tudományos megalapozottságú munkát. Ez pedig tudomásom szerint mindeddig" nem jött létre, és így a tervezett szaktanácsok is jórészt elmaradtak. Azon a bizonyos ótátrafüredi értekezleten tehát sokkal többről volt szó, mint amennyit eddig tettünkl (A nemrégen alakult nyelvtudományi szakbizottság sem kizárólagosan a tátrai értekezlet szüleménye. Az oktatásügyi és művelődésügyi tanácsadó szervek is inkább politikai, mint tudományos szerepet töltenek be.)

De nemcsak ezekről volt és van szó. A tudományos kutatómunka bázisainak a megteremtésén túl mozgósítani akartuk

Z. Minácová felvétele