A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-07 / 36. szám
Roskovcmyi J. rajza Kassa - Domonkos tér 2. Mihelyt erre alkalom adódik, meg kel! nyitni az állandó magyar galériát Csehszlovákiában. A galéria megnyitása után a tönt vázolt feladatok közül a tudományos igényűek és a maximális kritikai mércét követelők a galériára, a tömegszervezés feladatai pedig a Csemadokra hárulnának, míg az ismeretterjesztő előadásokat, helyi és körzeti kiállításokat, művész-közönség találkozókat a galéria és a Csemadok közösen szerveznék. 3. A Madách Könyvkiadónak évente legalább egy reprezentatív, albumszerű publikáció megjelentetésére kellene törekednie, amelyben évről-évre bemutatná a csehszlovákiai magyar képző- és iparművészet hagyományait és jelenét. Ezeket az albumokat persze fejlett nyomdatechnikával kellene előállítani, megjelentetésük ezért bizonyára csak más, nagyobb kiadókkal karöltve jöhet számításba. A publikációk elsősorban a magyarországi művészettörténeti kutatás hézagait igyekeznének kitölteni és a csehszlovákiai magyar művészet ötvenéves múltját s további fejlődését kísérnék figyelemmel. 4. A csehszlovákiai magyar sajtótermékek állandó képzőművészeti rovataiban rendszeres kritikai tevékenységre kell serkentenünk a hozzáértőket. Arra kell törekednünk, hogy művészeti cikkíróink, kritikusaink széleskörű tudással rendelkezzenek, hogy témakörükben ne legyenek dilettánsok, hanem professzionális fölkészültségűek. Ezért itt nem árt elgondolkodnunk azon, hogyan iskoláztathatnánk ki, vagy hol szerezhetnénk be a csehszlovákiai magyar valósággal intim kapcsolatban élő s emellett szakmailag maximálisan képzett, európai tájékozottságú kritikusokat. 5. A műemlékvédelem terén — bár a fönti pontokba a műemlékvédelem is szorosan beletartozik — az edigi gyakorlatnál sokkal hatékonyabban kellene követelnünk értékes épületeink, objektumaink műemlékké nyilvánítását, tatarozását és gondozását, valamint megfelelő célra való fölhasználását. Egy-egy épület, objektum értékét ugyanis nemcsak annak művészettörténeti helye, hanem a hozzá fűződő hagyomány, az épületnek, objektumnak különböző történeti, tudományos, művészeti személyiségekhez, eseményekhez való viszonya, tehát a köztudatban, a tágabb kulturális, politikai vagy egyéb vonatkozásokban betöltött szerepe is meghatározza. Ez^ ami a szlovákok vagy a csehek szemében nem jelent értéket, az a mi számunkra lehet értékes, és fordítva. Nem ártana tellát Csehszlovákiában egy külön magyar műemlékvédő bizottságot alakítani, amely az országos műemlékvédő bizottságnak javaslatokat terjesztene elő. Néhány ellenérv ellen Gyakran halljuk, kivált íróemberek szájából, az az érvet is, hogy amint íróink és újságíróink maguk harcolták ki maguknak, amijük van, harcolják ki a magukét képzőművészeink is. S ezzel vissza is jutottunk arra a pontra, amelyről ez az egész gondolatsor elindult: hogy a csehszlovákiai magyarság közéletében a fő szerepet pedagógusok, írók és publicisták játsszák,, hogy miért van ez így stb. Tény, hogy a csehszlovákiai írók és újságírók sok,mindent kiverekedtek maguknak. Tették ezt mesterségük eszközeivel, a nyelvükkel és a tollúkkal. S tették ezt azért, mert a szlovák nyelven író magyar író már nem nevezhető teljes joggal magyar írónak. Aki pedig szlovákul nem is tudott jól és író akart lenni, kénytelen volt magyarul kiverekedni magának az elismerést. S ha már elismerték, természetes, hogy magyar íróként ismerték el, hisz magyarul írt. A képzőművészekkel azonban nem ilyen egyszerű a dolog. A képzőművészet eszköze nem a nyelv, sem a mondatokat papírra vető toll. Nagy képző- vagy iparművész olyan ember is lehet, aki egy értelmes, hibátlan mondatot sem képes papírra vetni. Ne várjuk hát képző- és iparművészeinktől,, hogy művészi alkotómunkájuk helyett követeléseik fogalmazványán törjék a fejüket. Az ilyen fejtörés a publicistához, de még a költőhöz is sokkal közelebb áll. (Nem beszélve arról, hogy a csehszlovákiai magyar költőknek és íróknak csaknem mindegyike a publicisztikából is aktívan kivette a részét.) A csehszlovákiai magyar képző-, illetve iparművész megmaradhat magyarnak anélkül, hogy életében bármit is leírna. Nem eleme a nyelv, semmi nem kényszeríti rá, hogy különösképpen ragaszkodjék ehhez vagy ahhoz a nyelvhez. A nyelvi és a nyelvin keresztül a nemzeti hovatartozás nála tehát nem olyan egzisztenciális kérdés, mint a tollforgató embernél. Származása, környezete, valamely nemzethez tartozása természetesen őt is befolyásolja, hisz nem lényegtelen, milyen anyagból építi föl belső világát, de belső világából ott is képes műveket létrehozni, s mi több, műveivel ott is képes fölfigyeltetni magára, magának elismerést kivívni, ahol egy magyar szót sem hall maga körül. Csakhogy kérdés, a közönsége metgudja-e róla valaha, hogy magyar. Márpedig ez a szempont számunkra, csehszlovákiai magyarok számára nem elhanyagolható. Nem mindegy, hogy a szlovákok vagy a csehek — vagy akár a Csehszlovákián kívül élő magyarok — tudnak-e rólunk, vagy sem. Művészeinknek szükségük van éltető közegre, táptalajra, s legtermészetesebb éltető közegük, táptalajuk az itt élő magyarság; a csehszlovákiai magyarságnak pedig minél magasabb kulturális színvonalra, minél sokrétűbb és pezsgőbb kulturális életre és minél több olyan reprezentánsra van szüksége, akire fölnézhet s akit mások is megbecsülnek. Ezért úgy vélem, a csehszlovákiai magyar képző- és iparművészettel való törődés nem képző- s iparművészeink belügye, nem is csupán mankó, amit művészeink hóna alá nyújtunk, hanem sokkal több annál: egy nemzetiség önmagára ezsmélésének szerves tartozéka, fejlődésének elmaradhaüeitan fejezete. MIKÖTS I. RÓBERT