A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-08-31 / 35. szám

rete és kiterjedt ismeretsége. Besztercebányán a leikelés vezetői közül többekhez régi barátság fűzte, így a többi között Smidke elvtárshoz. Zólyomban a Nova nyomdában a csoport részére szlovák és magyar nyelvű röplapok készültek. Fábry Bablnyecen és Nyustyán Is sok régi szlovák elvtárssal találkozott, olyanokkal, akikkel 1938 előtt együtt dolgozott a mozgalomban, együtt ült a rimaszombati fogházban. Ezek közé tartoztak Ondrej Klokoö, a tiszolcl Stefan Demjan, a poltárl Pavol Kissucki, a klenőci Ján Balázik és mások. A fasiszták erősödő ellentámadásakor a létszámban gyorsan növekedett Petőfi partizánegység Feled— Ajnácskő—Polgár—Rimabánya—Babinyec térségében manőverezett.

Íme, néhány feljegyzés a parancsnok ez ideig kiadatlan naplójából:

„A Rima folyón Cseremcsénytől északra átgázolva értük el Téréit szlovák falut, ahol riadóztattuk az ott lévő határt biztosító szlovák katonai egységet és partizánokat. Telefonon jelentettem Nyustyára az ott székelő partizántörzsnek és Besztercebányára is a németek frontális támadásának Megindulását. Mi is harci alakzatba, tüzelőállásba vonultunk és amíg erősítés nem érkezett NymAváról, felvettük a harcot a németekkel, akik Rimaszombat irányából a Rima völgyén át támadtak észak felé. A Terék község csendőrségén tárolt fegyvereket szétosztottuk a helyi férfilakosok között. Mi, amikor megérkezett az erősítés, parancs szerint visszavonultunk állomáshelyünkre, Babinyecre. A német csapatok nyomása olyan erős volt, hogy három nap múlva már Rimabányát is elfoglalással fenyegették. Ekkor döntöttünk, hogy tovább vonulunk a Nyustya, Kié» nóci hegyeken keresztül északkelet felé. Így jutottunk el Rákos, Vashegy községek határait érintve Jolsva, Nagyröce térségébe, miközben megütköztünk a nyomunkban lévő és Jolsva, Murány irányában támadó német egységekkel és a németekkel együtt harcoló ukrán vlaszovistákkal. Kisröcén töltött néhány napos pihenés után tovább mentünk kelet felé, így jutottunk el a Kakas-hegyen keresztül a csetnekl völgy torkolatában lévő Nagyszlabos és Cserná L eh óta községekbe.

A Kuntapolcától északra lévő Csetnek völgye egész december elejéig a partizánok birtokában maradt. Cserná Lehotán ml is állandóbb jelleggel telepedtünk meg és rendezkedtünk be. Itt csatlakozott hozzánk, illetve egyesültünk a nagyobbrészt magyarokból álló „Otyec“ nevet viselő, Adler Károly lőcsei fogtechnikus parancsnoksága alatt harcoló partizánegységgel. Ezen a területen több szlovák partizánegység működött. így Szecsánszki partizánegysége és még más egységek. Cserná Lehotán tartózkodásunk ideje alatt nyomtattunk ki a nagyszlabosi papírgyár nyomdájában több agitációs anyagot. Végrehajtottunk több sikeres harci feladatot, megtámadtunk felderítő és minket felszámolni készülő német egységeket. így a Rozsnyó felé eső Genes községben és Ochtinán két alkalommal Is. Megszálltuk Rozsnyóbánya Bemádl nevű tárnáját, miután már előbb felderítettük a helyzetet és megbeszéltük az elvtársakkal, így Juhász József és Zobik László általam már régebben ismert földijeimmel, Jövetelünk célját és körülbelüli Idejét.

1944. november végefeié több irányból jelezték felderítőink és Dobsina bányászvárosban lakó elvtársaink, hogy partizán tevékenységünket megsokallták a németek és mind Csetnek, mind Dobsina irányából több hadosztálynyl erővel felgöngyölítő támadást készítenek elő ellenünk.

Ekkor döntöttünk úgy, hogy működési területünket áttesszük Rozsnyó, Szomolnok, Kassa és Torna-Eperjes térségébe. Csapatunk útba indult a rozsnyól Ivágyó-hegyen keresztül a fenti irányba. A Ivágyó-hegyen levő nagy vadásztanya környékén csendőrök és határvadászok támadtak meg bennünket. Ekkor egységünk már kb. 270 főt számlált. A támadás visszaverése után, mivel az élelmezésünk is nehézségekbe ütközött és a mozgásunk is nehézkéssé vált ilyen nagy létszámú csapattal, úgy döntöttünk, hogy kétfelé válunk. Önkéntességi alapon a szlovákok és a magyarok kisebb része Adler Károly parancsnoksága alatt északi irányba, a Sajó völgye mentén indult el. Mi, a Kijevből jött ejtőernyősök és a hozzánk csatlakozott magyarok, s kisebb számú szlovák partizán, az én parancsnokságom alatt Rozsnyó és Betlér között átkelve a Sajón — a Pozsálő-hegy déli lejtőjén folytattuk tovább utunkat..

A Nógrádi Sándor és a Fábry József parancsnoksága alatt álló nagyobb partlzánkötelékeken kívül több kisebb, a Szovjetunióban szervezett és ejtőernyővel szlovák területre dobott,

és szlovák területeken katonaszökevényekből spontánul létrejött magyar ellenállási csoport működött. Külön kell megemlíteni azokat az erőket, amelyek a szovjet hadsereg támadása elől a frontról visszavonuló I. magyar hadsereg kötelékeivel kerültek szlovák területre. A hadsereg vezérkara, élén Dálnoki Miklós Béla vezérőrnaggyal, mint ismeretes, átállt a Vörös Hadsereg, oldalára. A hadsereg szlovákiai területen állomásozó egységei, a köztük folyó felvilágosító munka és az események következtében jórészt felbomlottak, demoralizálódtak és tartózkodtak attól, hogy a németek utasítására részt vegyenek a szlovák nemzeti felkelés elleni hadműveletekben. Azok a magyar katonák, akik a Kárpátok gerincén az úgynevezett Árpád-vonalon a német fasiszták visszavonulását fedezték, s lényegében prédái lettek a kíméletlen náci hadviselésnek, szervezetlenül özönlöttek szlovák területre. Kezdetben csupán a megbújás lehetőségeit keresték. A katonák eladták fegyvereiket és lőszereiket, később ingyen is átadták azokat a szlovák helységek lakóinak. Néhol kisebb kötelékekben, szlovák helységekben állomásoztak magyar alakulatok. Ezek olykor a szlovák partizánok tudtával, sőt velük állandó kapcsolatot tartva töltötték be a „helyőrség“ szerepét. A partizánok a magyar katonák segítségével sok értékes hírhez jutottak a német alakulatok harci mozdulatairól, szándékairól, erejéről.

Mindez összefüggésben volt azzal a nem lebecsülhető körülménnyel, hogy a szlovák nemzeti felkelés időszakában Magyarországot már olyan országok vették körül, amelyek aktív, fegyveres harcban álltak Németországgal. Augusztus 23-án Románia népe rázta le a fasiszta igát, a jugoszláv partizánok sikert sikerre aratták az országukat megszálló fasiszták ellen.

A magyarországi sajtó nagyon szűkszavúan számolt be a szlovákiai eseményekről, Horthy és csoportjai hatalma utolsó napjaiban tisztában volt a szlovákiai partizánharcok és a nemzeti felkelés jelentőségével. A magyar belügyminisztérium kassai rendőrkapitánysága, az ottani csendőrparancsnokság, valamint a pozsonyi magyar követség és konzulátus bizalmas jelentések sorozatát küldte Budapestre a szlovákiai harcokról. Horthyék mégsem merték a nácikkal szembeforduló kormányok példáját követhi. Nacionalista, soviniszta megszállottságuktól elvakultan, az utolsó percig arra számítottak, hogy amilyen mértékben Hitlerrel szembefordulnak a közép-európai volt szövetségesei, olyan mértékben szorul rá Hitler az ő támogatásukra és ez lehetőséget nyójt további területszerző igényeik kielégítésére. A realitások nem voltak összhangban ezekkel az elképzelésekkel. A fronthelyzet alakulása végül mégis arra kényszerítette Horthyt, hogy ha bizonytalankodva, elkésetten is, de megtegye az előkészületeket a nácikkal való szembefordulásra. Jóllehet ehhez a szlovák nemzeti felkelés jó alkalmat teremtett, a fronthelyzet általános alakulása következtében a budapesti kormánykörök továbbra is túlzottan óvatosak voltak a szlovákiai eseményeket illetően. De a nyíltan hitlerista, Szálasi-féle nyilas kormány hatalomra kerülése előtti napokban — Lakatos tábornok rövidéiért kormánya Idején, a magyar katonák passzivitása Szlovákiában, objektíve mégis segítségre volt a nemzeti felkelés fegyveres erői megerősödésének és stabilizálódásának.

Mint köztudott, Horthyék még akkor is az antifasiszta koalíció nyugati hatalmaival való különbéke lehetőségei után tapogatóztak. Csak amikor a nyugati hatalmak Magyarország fegyverszüneti kérését és különbéke ajánlatát viszszautasították és azt válaszolták, hógy a magyar kormány kizárólag a Szovjetunióval tárgyalhat fegyverszünetről, akkor szánták rá magukat, hogy szlovák közvetítéssel összeköttetést teremtsenek a szovjet kormánnyal. De akkor már késő volt.

Nem tudom, hogy a szlovákiai partizánharcosok és a nemzeti felkelés összes résztvevőjének hány százaléka volt az a mintegy nyolcszáz magyar, aki részben mint régi csehszlovákiai kommunista, Szlovák elvtársai oldalán, emberi, lelkiismereti kötelességének tartotta, hogy a proletár internacionalizmus szellemében fegyvert ragadjon a fasizmussal való végső leszámolásra, részben csupán mint tisztességes ember vállalta a harcot az igazságért, a szabadságért küzdő nép soraiban. Akár így, akár úgy lett valaki partizán a magyarok közül, tetteivel mindenképpen hozzájárult a népeinek közötti megértés és tartás történelmi együttműködés megalapozásához, S ha közben a nagy történelmi változások során adódtak is olyan körülmények, melyek e törekvés sikerét veszélyeztették, most a negyedszázados évfordulón mégis érdemes elgodolkodni a-történteken. Ahogy a felkelők soraiban hősiesen küzdő 2000 cseh, az A. SZ. Jegorov vezette 3000 szovjet partizán, a kétszáz német, a mintegy 400 jugoszláv, a csaknem anynyi lengyel, román, bolgár és más hazafi ténylegesen ezreket képviselt tetteivel, tízezrek érzéseit juttatta kifejezésre, ügy a nyolcszáz magyar mögött is sokezren álltunk együttérzésünkkel, szolidaritásunkkal, olyanok, akik az antifasiszta küzdelem más arcvonalain igyekeztünk helytállni, velük azonos célokért, s olyanok is, akik cselekvési lehetőség hiányában csak aggodalommal és rokonszénvvel kísérték e küzdelmet. A magyar fegyveres hozzájárulás — távol áll tőlünk, hogy katonai súlyát, jelentőségét túlozzuk — így is internacionalista, antifasiszta tett volt, annak kifejeződése, hogy a közös ideálokért, a közös ellenséggel szemben, minden időben együtt kell és sikeresen csak együtt lehet harcolni.

Nekünk magyaroknak a szlovák nemzeti felkelés tapasztalatai — ezt a meggyőződésünket erősítik. Hisszük, hogy a szövetséges antifasiszta erők negyedszázad előtti közreműködésé és áldozata a szabadság szlovákiai frontszakaszán, szlovák elvtársainkat is ugyanilyen következtetések levonására késztette.

IC