A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-08-24 / 34. szám

Alkat kérdése, ki mikor éri el érettsége viszonylagos csúcsát. Török Elemér: Fényért perelek című kötete Is egy Ilyen csúcs felé haladó költő műve, amelyre, ha kissé megkésve is, de fel kell figyelni.

Török a költőknek ahhoz a csoportjához tartozik, akit az egyszerűség és az igazságszeretet jellemez. Modern naivitásnak is nevezhetnénk, sőt korszerű őszinteségnek is tudhatnánk be ezt az alkotói folyamatot, ahogyan ő, (az egyén, és az egyéniség) látja a falut, a parasztot, a maga „in situ“ mivoltában. Természeti képeinek friss színei rusztikus erővel hatnak, s éppen ez az, ami mellőzi a hasonlatok erőszakos allegorizálását. Török hazaszeretete, falu-ízű képtermelő fantáziája a jelen valóságát tükrözi.

Ahol az út kétfelé fut, megállók, és némán nézem kicsi falum örök csendjét, s e csendben „magasról“ tud rálátni a „zörgő szárú paszulyt szedő asszonyoknak“ ügyes-bajos dolgaira, de a „falusi emberek“ szociográfiai viszonylataira is.

Arasznyi bajusz leng az orruk alatt gondterhes homlokukat szőrkucsma melengeti álmunkban olykor még fehér ökröket hajtanak tenyerükből zabbal etetik a kiscsikókat túl sok az emlékük jönnek felém elkomorodva minden nappal öregebben jobb kezükkel megemelik a kucsmájukat hangjukat elfojtja a pipa füstje s szemükben még a tegnapi búzaföldek kalásza ring

Micsoda nosztalgia! Micsoda jogos és pozitívan építő sóvárgás van ezekben a sorokban az „elveszett“ hagyományos életmód után. Olyan számonkérés-féle „valami“ vagy egy bizonyos fájdalmas felsajdulás az egykori múlt és a mai jelen egyre erőteljesebb párhuzamában. Ellentmondás és valóság. Igazság és látszat. Pedig milyen jó lenne már végre megtalálni azt a harmóniát, amely dogma-receptek nélkül sugározhatná felénk azt a vox populit, amely egyben az igazság és a jog fényét is jelentené.

Az emlékek még elevenek de elmúlnak lassan mint rossz álmok

napjaim örökös átváltozások.

A képeiben lélegző táj legszemélyesebb érvényű mondanivalóit hordozza. Nincs benne semmi különös „nagyvonalúság“ vagy „kificamodott“ divatos erőltetés. Érdekes az a mód, ahogyan néhány felidézett képzet összefüggéseiből kerekedik ki költői egyéniségének egységes látomása:

... emlékeim elevenek és mégis semmiségnek tűnnek

ha kezembe simulnak a kemény paraszttenyerek ők annyi csikorgó év után is embernek maradva ébrednek naponta kaszás virradatra ősi méltóság él bennük dús kalásszal érő

nyár ígérete.

Micsoda fontos gondolatok, tények és állapotok, amelyek során a költő magával viszi „nyarát, telét“;

nem ifjan bár, de türelmesen.

A negyvenen, igaz, innen még, ám megérint már az öregség,

ha tűnődve ülök magamban céltalanul fogyó nyaramban..

Gondolatom mennyi ablakban

gyanútlanul kiszolgáltattam,

míg végre felismertem én is,

hogy jó néha a bölcsesség is,

s kijózanít a véglegesség,

hogy ki voltam, már nem lehetnék.

Pedig a „szomszéd udvarban“ egy „vén kút gémje, csikordul a méla csendben:

paraszt indul a határba, hogy a barna hantok közé szórja magját lágy kenyérnek.

Lomhán ballag két szép ökre.

Hát én szívem ugarába mit vessek az őszi napon, hogy bánatot, ne teremjen?

És ezért tudatosan igyekszik eljutni a partra. Siet az „emberek közé“, mert „nyugtot a szív csak köztük találhat“. Nyugalmat és őszinteséget, békét és fényt... Milyen egyszerűnek tűnik mindez, pedig Török Elemér sokkal bonyolultabb és árnyaltabb lírikus, hogysem egyszerű szimbolikákra és elkoptatott sztereotípiák állandóan ismétlődő jó-rossz dialektikájára épülő tankölteményekkel álljon elő.

Verseiben a hangulatok mozgatnak mindent, szemlélete olyan visszhangok fogalmával gazdagabb, mint például a föld, napfény, virág, kalász, nóta, madár, bor, gyermekkor, rend, becsület, igazság, fény ... Igen, a tiszta fény, amelyért jogosan perel: „Már-már betemetett a rágalom árja / bizakodva tűrtem / jegenyeként állva / Megtanultam, miért, / csaló az ég színe. / Hallgatás a paraszt / ajkát miért szövi be /

Ha beússzék olykor az elmúlt éjjelek nappalaim egét — én fényért perelek.

De pöröl az igazságért, a jogért, az együvé tartozásért és hirdeti a jogos elvegyülést, saját eredetének, korábbi és jelenbéli rétegeivel való természetes együvétartozását.

És amikor Török Elemér verseskönyvében az egyensúlyt keressük, a nyugalmat, a tisztaságot, egyben egy tiszteletre méltó költői rendszer középpontjára is rálelhetünk:

tér idő és kéklő messzeség gyógyírként sebedre nem elég több kell attól: a bizonyosság a megtartó örök biztonság és tiszta mindent feloldó rend ami kint s bent nyugalmat teremt

A gondolatfeszültség, amit verseiben képileg és érzelmi síkon egyaránt megvalósítani törekszik — egy eszme nyílt és bátor megvallását hirdeti, amelynek egyetlen lehetséges formáját a becsületességben látja. „Ö, emberség, tégy szabaddá engem, hogy neved mindig idézni merjem“

Te légy számomra biztató vigasz mint parasztnak a viruló tavasz rendet teremtő hófehér színű anyásán kedves és gyermekszívű virágarcodat mindig meglássam e felkorbácsolt fajsokaságban kísérj engem a halálos ágyig az örök esendő csillagvilágig értsd égjek hogy mindig maradjak nevemhez hűen ember-magyarnak ne nőjön úrrá alázat bennem vértezz fel hittel hűséggel engem újítsam széppé megszakadásig hűségemet mely elkísért máig ne legyen fekély rajtam a szégyen hogy én e korban hűtlenül éltem

Török Elemér költői megnyilatkozásában az összhatást kell keresnünk. A tudatosan vagy akár önkéntelenül megerősödő vonásokra, szándékokra, az olykor ismétlődő motívumokra, a vándorlő súlypontok ritmusára, az igény egyre erősödő szórajára kell felfigyelnünk. Mert ezek a források nem hamis jelzésűek. Az évek tisztára érlelték. Tisztázódtak a fogalmak ős az ihletett szavak Is beleolvadtak költői gondolatvilágába. Erre önvallomásai a legérvényesebb tanújelei, még akkor is, ha olykor kételkedő fel-feljajdulását szkepticizmus is jellemzi. A vívódás, az önmagával folytatott küzdelem kíséri végig gyakran nosztalgikus szakaszait.

Magyarnak s embernek maradtam, ha bántottak, rúgtam, haraptam; még megsértve is nőtt a lelkem, és bűnöm, ha van: hinni mertem.

Hinni a fényben, az emberben, a tisztaságban: pontosan működő érzékenységével, gyermekkori és paraszti öntudatában rögzített lelki erejének erkölcsi tisztaságával.

Etikai témáiban a falu az a művészi hullámhossz, amelynek segítségével megtalálhatjuk azokat a rezonanciákat, amelyek a versek olvasásához szükségesek. Török Elemér fényért perel. Fényért, és ezt nemcsak a Latorca partján teszi, Abarán vagy Leleszen, de mindenüvé sürgeti azt a fényforrást, amely,-egyben magát az Embert jelenti. -Valami furcsa nosztalgiával vettem kezembe ezt a verseskötetet.

Lapozom.

Önkéntelenül magam is a Latorca partját járom és a költővel emlékezem:

este lett végre kicsi falumban ősi békéjű hűs nyugalom van dallá ring bennem ahogy elnézem üsző házait az éj vizében.

Lapozom a kötetet és én is megkérdezem: „Hány törvény s eszme / gyúrta ezt a népet, / sűlytotta ilyen / s olyan anti-véglet. ! Ö állt konokon / súlyos igazával / s vetette földjét / aranyos búzával. /

SZUCHY M. EMIL