A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-17 / 33. szám
VERES JANOS mese a két vándorról Túl az Úpercncián, de a Sajón innen élt két legény, akik nem tudták inegnevettetni az üveghegy szeszélyes királyát, és nem akartak mások vétkeiért bűnhődni, és úgy vélték: az ember nem azért kel fel reggel, hogy este hullafoltoktól rútitott lélekkel roskadjon az ágyba. Ezért görcsös botot ragadtak, s nekivágtak a sűrű rengetegnek. A csoda-palotát keresték, melyről a vének pásztortüzei beszéltek. A homály-pókhálós erdőben némaság terpeszkedett, az ő fülükben mégis összeláncoit rabok szomorú kórusa zümmögött megsokszorozódva, mint barlangban a visszhang. Azután már csak a baglyok huhogtak, s gyenge rigófütty szivárgott lefelé a bozontos, bölényhátú dombokról. Mentek, csak mentek. Százéves fák tövében szétszórt, megsárgult emberi csontokra bukkantak, s eszükbe jutott egy véres fejsze s a viperák méregfoga. Leszállt az éj is, de ők folytatták útjukat. S egy tisztáson váratlanul vakító világosság csapott a szemükbe; közvetlen előttük magasodott és szikrázott a kastély, jókedvű társaság mlulatozott odabent, citerák, sípok és rézkürtök szóltak; káprázott a szemük, de már érezték: vége a kimerítő gyaloglásnak, egy életük, egy haláluk, Célhoz értek A teremben szívélyes arcok ragyogtak, s a vándorok redős homlokára a mennyezeten keresztül lehullt egy-egy zenélő kék csillag. Letelepedtek a dúsan megrakott asztalhoz, ök is arany villával ettek, arany pohárból ittak, arany tóiból szedték az ételt. (Evekkel ezelőtt egy öreg palóe nénitől rövid mesét hallottam. Az ö szavai sugallták ezt a verset. — Gyurcsó Istvánnak ajánlom). ) S mindenfelől jöttek a biztató hangok — a cirádás falakból, a vendéglátók szeméből, a sok-sok viaszgyertyából —: „Vigyetek magatokkal egy villát és egy kanalat." „Varázserő lakozik bennük.“ „Gondoljatok a soha vissza-nem-térő alkalomra.“ „Megmenthetitek a gabonát az aszálytól és a jégveréstől." „Gondoljatok az ember halandóságára.“ „Szolgátok lesz az üveghegy vérengző királya.“ Zsebükben az áhított ajándékkal sebbel-lobbal szedelőzküdtek. S vissza sem néztek a kivilágított palotára... Hazafelé menet a szellő emelgette lábukat, a vaksötétben is kikerülték a kígyóként tekergőző györekereket, csak a kakukkfű szagát érezték, sípok szóltak, poharak csengtek szívükben. Mikor kiértek a sűrűből, éppen pitymallott, várakozóan elébük sietett a széles völgy, a játékházakból összerakott falvak és városok, sebesen vert a szívük s pihegve megálltak. Abban a percben szentül hitték: holnap már nem kell megsüvegelniök a tángoló-szarvú bikát, a kislányok kötényébe télen is édes gyümölcs hull majd az ágról, elég elővenni és felmutatni az aranyvillát és az aranykanalat. A szürke derengésben egyszerre nyúltak a zsebükbe. Szemükhöz emelték kezüket, s izzadt arcukból kifutott a vér: aranykanál és aranyvilla helyett lókörmöt tartottak a kezükben ... Nem szóltak semmit. Leültek egy juharfa alá, | hajuk hamuszínű mohává változott, megmerevedett karjuk, lábuk, s borzas holló képében előttük-termett a Fekete Torony kérlelhetetlen szelleme. A távoli harangszót már nem hallották. Pásztorok táskarádiós kiránduló gyerekek! ha két emberformájú mohos követ láttok az erdőszélen, biztosra vehetitek: ők azok, a két legény, összekuporodva, lehajtott fejjel bámulják markukat, mintha még most se hinnének saját szemüknek ... harag között. Nekem nincs lányom, jól tudja, hogy meghalt a fiam ... Már akkora volna, mint maga. Ö, Daniel, nem is tudja, mennyit gondolok rá. Elképzelem, ahogy növekszik ... Most majd a maga arca szerint képzelem el az övét. Most nagy szükségem volna rá. De a halála tette lehetővé, hogy másodszor is férjhez menjek. Első férjemnek ugyanis igen gyakran mondogattam, hogy csak a gyerek köt össze bennünket. Nem vagyok babonás;nem hiszem, hogy a káromló szavaimért ért ez a büntetés. Ma is élhetne a fiam, és talán sokkal több gondom volna. Persze az áh lásom és a fizetésem .mindig az áldozathozásról való elképzeléssel kötöm össze: ha a fiam élne, nem fejeztem volna be a tanulmányaimat, nem csináltam volna meg az aspirantúrát sem ... — Nem tudom, asszonyom. — Az ember fiának vagy lányának a halála hálás téma a metafizikához, igaz? — Nevezzük metafizikának a gyerekekre vonatkozó gondolatokat. Az összes rendszernek, amelyek az ilyen metafizikát mellőzni akarják, közös az alkotójuk — az ember, akinek nincs öröme a gyermekben, és nem is lesz soha. Mivel nagyon erős alkotóról van szó, bebizonyította önönmagának, hogy gondolkozása helyes és reális. És- nem szívesen beszél a gyerekekről. — Még nem tudja, nem lesz-e egyszer Ilyen. — Minden erőmmel azon leszek, hogy legyenek gyermekeim. Ogy érzem, ez sikerülni Is fog. — Ha szabad kérdeznem, hányadik hónapban van a felesége? — A hatodikban. Egy hete még ötödikben volt. — Ideges? — Hogy őszinte legyek, csak terhesen ismerem. Nem ideges. Azt mondják, megszépült. A termete megtelt, és ez illik neki, mert erős csontozató — irigylem néha a széles vállait. Inkább mondanám, hogy merengő, különösen reggel, amikor felébred. Az álmairól mereng, meg arról, amit este mondott nekem. Ügy szólván mindennap mentegetőzik az előző udvariassága mitt: mármint az ő értelmezése szerinti durvasága miatt. Én azt hiszem, nem vagyok durva, és ő, ha ügy tűnik fel neki, hogy azt tette, amit én, önmaga előtt durvának tetszik. Elfeledkezik a reggelijéről, aztán sokat eszik ebédre, és várja a rosszullétét. Este megélénkül, nem akar elaludni, házsártos, civakodó, olyan hibákat ró fel az anyjának, amelyeket soha el nem követett, a gyerekkorára emlékszik, és az apját hibáztatja, hogy helytelenül következetlenül nevelte; egyszer szigorú volt, másszor meg engedékeny. Sajnálja, hogy a tanulmányainak annyi figyelmet szentelt, és így nem tudott mikor megtanulni főzni, terveket sző, hogy egyszer majd megtanul. Nagy tervei vannak. Bújja a szülésről szóló könyveket, és tornázik. A szüléstől nem fél, és ha igen, akkor sem magát, a gyermeket félti, azt akarja, hogy egészségesen jöjjön a világra. Sokat beszél a névadásról is. Szép, modern nevet szeretne adni á gyermekének. Ivicának, de lehet, nem Is IVicának, Ivetának vagy Zőrának szeretné nevezni. — Sétálni járnak? — Igen. Nemrégen egész nap a Kis-Kárpátokat jártuk. Merészség volt, hogy annyit kóboroltunk a sűrű bükkösben, de eszembe se jutott, hogy valami baja történhetik. Hol veszekedtünk, hol jól összefértünk. Nyolc körül érkeztüuk haza éhesen és egy fillér nélkül. Tévedésből ugyanis gyorsra szálltunk fel, és annyi pénzem már nem volt, hogy megfizessem mindkettőnkért a bírságot. Húsz koronát fizettem, a többit elengedte a kalauz. — Egyszer el kell hoznia őt ide, nagyon kíváncsi vagyok rá. .Mit szól a kóborlásaihoz? Nem kérdezi, hol volt ma? Mit mond neki? — Az én kóborlásom ártatlan, és így tiszta a lelkíismeretem. Anna mosolygott. És az órájára pillantott. Egyidejűleg székek zörgése hallattszott, az ajtó kinyílt, a hivatalnokok egymás után jöttek búcsúzni a főnöknőtől. Anna férje volt az utolsó: kalapban, kabátban és esernyővel. Anna búcsút intett neki, kikísérte az ajtóig, ráfordította a kulcsot, és visszatért a fotelbe Dánielhez. Daniel elpirult. Gyenge remegés és a bizalmatlanság hulláma futott át rajtá. A szoba valósága ködbe borult. Az ablak meg?! nagyobbodott, az ajtó te mintha életre kelt volna. Daniel elment. Mács József fordítása
