A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-10 / 32. szám
ONDREJ REPKA ^ Fanatizmus 1 és hazafiság ( Ha a hazafias érzelmeknek a nemzetek belső fejlődése szempontjából igen nagy jelentőséget tulajdonítunk, ez még nem jelenti azt, hogy ezen érzések értéke mindig és minden körülmények kőzöt pozitív. A hazafiság jelentősége abban van, hogy a nemzetben belső feszültséget hoz létre, hogy mozgásra, szellemi és alkotó aktivitásra ösztönöz, a nemzet mozgató elemének a szerepét tölti be. De a mozgató elem szerepét csak azért töltheti be, mivel belső ellentmondásokat tartalmazó egységként nyilvánul meg, pozitív és negatív pólusokkal. Az érzelmi ösztönzést a társadalmi szubjektum, emberi csoportosulás, közösség számára az határozza meg, hogy ezek fiziológiai alapját a társadalom szervezete és nem az egyén szervezete képezi. Az egyének élettani szerveit ebben az esetben a társadalmi alany „élettani“ szervei helyettesítik. Ugyanakkor nem létezik olyan egyéni érzelmi megnyilvánulás, amely a társadalmi szubjektum életében — némileg módosulva — ne tükröződne vissza. Például az öröm: másképp éli át az egyén és másképp ogy-egy emberi csoport. Ugyanez érvényes a szeretet, a harag, a büszkeség, a gyűlölet stb. esetében. S nem csupán mennyiségbeli különbségről van szó. Egy-egy közösség öröme nem csak a közösség tagjai örömének az összessége, hanem az öröm új minősébe is. Éppen ezért a kollektív öröm aktivizáló hatása is más, nagyobb (esetleg kisebb) értékkel bír majd. A modern lélektan az ember érzelmi benyomásainak élettani okait az agykéreg és a kéreg alatti agyközpontok együttműködéséből vezeti le. „Az ember egyebek között, abban is különbözik az állattól, hogy nagy mértékben képes szabályozni érzelmeit, indulatait: képes előidézni, megfékezni, részben vagy teljesen elfojtani azokat. Ez az idegrendszer egyes területei és a különféle lelki élmények szoros kapcsolatának köszönhető. A megismerési folyamatok, az élmények és gondolatok érzelmekkel kapcsolódnak össze s az agykéreg közös élettani alapja következtében hatással vannak egymásra, kölcsönösen módosítják egymást.“ (Stanislaw Garstmann) Egy nemzet hazafias érzelmeinek fiziológiai alapját a nemzeti közösség „idegrendszerében“ kell keresnünk. Amiként az egyén aktivitásának forrása érzelmi és értelmi életének eszével Irányított együttműködése, ugyanígy egy nemzet aktivitását is ennek „agya“, a kollektív értetem határozza meg, amely az érzelmi ösztönzéseket racionális meggondolásokkal koordinálja. Minél fejlettebb a nemzet értelme, annál termékenyebb lehet az érzelmek és értelem együttműködéséből fakadó aktivitás. A hazafiság, mint felismert szellemi érték, akkor hat majd a nemzet életében pozitív irányba, ha a nemzet kollektív értelme képes lesz egyre tökéletesebb összhangba hozni emocionális és racionális területeit. Minden elhajlás az érzelmek, illetve a racionalizmus felé negativ hatást gyakorol a hazafias érzelmekre. A racionalizmus felé való eltérésnek tekinthető valamennyi filozófiai irányzat. A pozitivisták, Comteval kezdve, a mai neopozitivistákig, tagadják az ember emocionális megnyilvánulásainak pozitív jelentőségét. Az érzelmeket a metafizika körébe utalják, akárcsak minden következtetést, „ ... amelyek ismereteket akarnak kifejezni valamiről, ami mindennemű tapasztalat fölött, vagy a tapasztalaton túl van.“ (Rudolf Carnap). Ide sorolják az erkölcstant is, amely nem nyújt igazi ismeretet. „A veszélyt a metafizika pozitív jellege jelenti: a megismerés illúzióját kelti bennünk, de a valóságban semmiféle megismerést nem nyújt.“ (Rudolf Carnap). A lélektannak is csupán mint empirikus tudományágnak van értelme. Az érzelmek a pozitivista filozófiai rendszerben sehol sem kapnak helyet, mivel nem nyújtanak valódi ismereteket. Érthető, hogy az így felfogott racionális filozófiában nincs helye a hazafiság érzésének. Az ember érzései egyáltalán nem vesznek részt a társadalmi értékek létrehozásában. Létezhetnek, sőt, a kutatás tárgyául is szolgálhatnak, de semmiféle teremtő értékkel nem rendelkeznek. Egyetlen pozitív érték az emberi ész, annak helyes, következetesen logikus gondolkodása, amely a fejlődést előreviszi. Ilyen tisztán racionális és prakticisztikus áramlatok bizonyos korszakban a marxista gondolkozásban is felbukkantak. Az éles osztályharc, a munkásosztály forradalmi harcainak, továbbá a személyi kultusz rendszerének egész ideje alatt az egyén életének érzelmi oldalait tagadták, vagy a legjobb esetben annak fejlődésére és jelentőségére nem fordítottak figyelmet, mellékvágányra terelték. Meghirdették a követelményt, hogy az egyént érdeket a közérdeknek kell alárendelni, mégpedig nem csupán az etnikai szempontból negatív érdeket, önzést, élősdiséget stb., hanem a pozitív érdeket is („előbb ki kell vívni a munkásosztály hatalmát, csak azután lesz idő a magasabb műveltség megszerzésére“). Elterjedt az elmélet, amely szerint az egyén boldogsága az egész társadalom jólététől és boldogságától függ, s ezért „a társadalom a minden, az egyén nem jelent semmit“. Az egyéni fejlődésre való törekvést társadalomellenes megnyilvánulásnak, polgári csökevénynek tartották. Társadalmi vonatkozásban, ilyen szempontból, a nemzeti érdekeket alá kellett vetni a munkásosztály internacionális érdekeinek, s minden törekvést, amely a nemzeti fejlődést szolgálta volna (mégha ezzel párhuzamosan a nemzetköziséget is) burzsoá nacionalizmusnak bélyegeztek. A szocialista hazafiságról való elképzelések ebben az időben nagyon homályosak voltak. Vagyis az érzelmi és racionális rétegek harmonikus kölcsönhatásának megbomlása, a racionális javára, a hazafiság szempontjából nem eredményez semmi pozitívumot sem a haza, sem a hazát alkotó nemzet számára. Hasonló lesz a helyzet a hazafisággal akkor is, ha annak érzelmi oldala válik ki a racionálissal való összhangból. Ez a kiválás azonban még pusztítóbb hatású lesz, mivel ez a jelenség az ember érzelmi rendszerében jön létre, amelynek élettani alapját az agykéreg alatti idegközpontok képezik s melyekben az ember tudatalatti ösztönei és vágyai keletkeznek. A hazafiság konstruktív, emocionális ereje így, elválasztva racionális pólusától, romboló erővé változik, amelyet sem ellenőrizni, sem UTalni nem lehet. Anton Jurovsky a társadalmi csoportról, mint tömegről elmélkedve, azt mondja, hogy „...a tömegbe verődött emberek lelki életének változásai szinte kivétel nélkül negatív jellegűek, „ámbár lélektani szempontból a szervezett tömeget néha i>ozitívan értékelik. „Az ember külső érvényesülési vágyait elégíti .ki bennük. Ám a tömegadta feltételek között ez meggondolatlanul, önuralom híján s olyan robbanásszerűen történik, hogy közben az ember, nemegyszer teljesen irracionális, irreális, a valódi életet eltorzító szférákba kerül. A legveszélyesebb ezek közül a vad fanatizmus állapota, amely ©gy-égy jó gondolatot Is bizonyos, nagy lélekszámú, embercsoport feletti kritikátlan és méltatlan uralom eszközévé degradál...“ Tömegnek a véletlenül, alkalomszerűen kialakult embercsoportot nevezzük. Ezzel szemben a nemzet megállapodott, tartós emberi közösség. De a „vad fanatizmus“ talán egyetlen közösségben sem jut akkora szerephez, mint a nemzetben, a hazafias érzelmek közvetítése révén. A tömegszenvedélyek a tömeggel együtt születnek s a tömeg széthullásával megszűnnek. Rövid életűek tehát. A hazafias vakbuzgóság ezzel szemben tartósabb s romboló hatása is nagyobb. Helytelen volna, ha minden olyan buzgalmat, ami a nemzet ügyéért száll síkra, ártalmas fanatizmusnak tartanánk. Annak az embernek az esetében, aki — képletesen szólva — a szívével érez és az esze szerint cselekszik, a hazaszeretet, a nemzete iránti szeretet gyümölcsöző és hasznos aktivitás forrása lehet. A vakbuzgó ember azonban a szívével érez s a szívével cselekszik is. A fanatizmus szenvedély, amelyet kizárólag érzelmek és ösztönök irányítanak s az általa létrejött aktivitás elemi jellegű és ösztönös. „Az emberi együttélés alapelveinek szempontjából — állapítja meg H. Jankowski — kevés olyan ártalmas jelenség van, mint a fanatizmus és a türelmetlenség, amely fölösleges súrlódásokat okoz, sok embernek árt, s egyik oka, hogy az emberek igazi meggyőződésüket és véleményüket rejtegetni kezdik.“ „A fanatizmus veszélye — mondja más helyen ugyanez a szerző — abban a tényben rejlik, hogy az emberek, akik ezt a nézetet vallják, jobbára tisztességesek, elkötelezettek valamilyen ügy iránt s a legjobb szándékból cselekszenek. Ebben rejlik a fanatizmus legnagyobb veszélye. A karrieristának, a megvesztegethetőnek, szélhámosnak, vagy a közönséges cinikusnak még akadnak emberi megnyilvánulásai. A fanatikus, érzelmei ellenére s meggyőződésből, az ügy érdekében, képes romlásba dönteni akár egész családját. Ha a nacionalizmusnak ártalmas vonásokat tulajdonítunk, azt csupán a fanatizmus elemei miatt tesszük, amelyeket tartalmaz. A nacionalizmus, más szóval a nemzeti buzgalom, a nemzeti büszkeség és méltóság érzése, amely az érzések és az értelem összhangján nyugszik, nem ártalmas, ellenkezőleg: ebben a formájában a nacionalizmus hasznos és erkölcsi szempontból is gyümölcsöző. A hazafiság, azaz a patriotizmus, épp úgy magában hordozza a fanatizmus lehetőségeit* mint a nacionalizmus. Elvégre mindegy, hogy a nemzeti kizárólagosságot és türelmetlenséget más nemzetekkel szemben mint hazafi, vagy mint nacionalista fogom érvényesíteni. Mindkét esetben fanatikus követelményekről van szó, amely nemzetem iránti vélt „nagy“ szeretetemet pusztító gyűlöletté változtatja. Ott, ahoi a hazafias fanatizmus az egész nemzetet magával8 ragadja, ez a természetes és a nemzeti szubjektum számára nélkülözhetetlen társadalmi érzés, elemi csapássá, a nemzet sírásójává válik. Szemléletes példája ennek, újkori történelmünkben, a német fasizmus. A hazafiság eredeti, természetes formájában nem ismeri a vakbuzgóságot, f öldünkön különféle nemzetek, etnikai csoportok fiai élnek vegyesen, egymás mellett, s mig együttélésükbe nem avatkoznak be nemzeten kívüli társadalmi tényezők, békében élnek és nem civakodnak. Azzal, hogy a hazafiság felismert szellemi értékké vált, annak is megnyílt a lehetősége, hogy az objektív világ eszközeihez hasonlóan bánjanak vele. A társadalom intézőinek kezében ez az objektum — a hazafiság — mint uralmi eszköz igen alkalmasnak bizonyult, fegyverré vált. Egy kis fanatizmus hozzáadásával a hazafiság új minőségre tett szert, melynek segítségével a társadalom uralkodó rétege megoldotta saját problémáit. Ám nem a nemzetét. A fanatizmus, mint pótlék, alkalmasnak bizonyult nem csupán a nemzeti hazafiság, hanem ennek valamennyi származékos formái minőségének a megváltoztatására. Ford.: Zs. N. L. 10
