A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-25 / 21. szám
Dusán Hamsík KÖNYVESPOLC a középszerűség géniusza Hosszú évekig csak karikatúrákban jelenítertte meg Hitlert a képzelet. S ezeket a torzképeket nyilván kényszerképzet vetítette elénk annak a fasizmus elleni gyűlöletnek kifejezéseként, amely emberek millióit hatotta át. Hitler, az őrült... Hitler, a vérszomjas fenevad ... Hitler, a kontár, aki valójában semmihez sem ért. .. Hitler, a hisztériás félbolond, aki dührohamaiban a padlóra veti magát és a szőnyeget marcangolja ... Ha Hitler valóban csak egy félművelt, sehonnai és minden aljasságra képes ember volt, akiben a gonosztevőt bármelyik átlagosan értelmes iskolásgyermek is felismerhette, hogyan tudta mégis korlátlan hatalmában tartani a tagadhatatlanul művelt német népet, s hogyan igázhatta le szinte egész Európát? Dusán HamSík Hitler utolsó napjait írja le, de nem azért, hogy ismertesse a már ismert tényeket, vagy hogy még egyszer és erélyesen belerúgjon a kimúlt oroszlánba. Hitler végéráinak hiteles története — ha az események mélyére hatolunk az fró segítségével — a kezdet megismeréséhez vezethet. Hitler mérhetetlenül vágyott rá, hogy a nép jóságos atyjának tartsák. A nemzet megváltójának képzelte magát, akinek egyedül a nép boldogulása és jóléte a célja, s elvárta, hogy ezt lelkesedéssel, egy akarattal kivétel nélkül mindenki elismerje. Az ellene 1944. Július 20- án elkövetett merénylet után ezeket az ábrándokat a szürke valóság szertefoszlatta. A merényletet követőleg Hitler egészen november 20-ig akkori főhadiszállásán, a rastenburgi hírhedt farkasodúban (Wolfschanze) maradt, majd december 10-ig Berlinben tartózkodott. December 11-én a Taunus-hegység egyik meredek lejtőjének alján meghúzódó Bad Nauheimbe költözött, s innen irányította a nyugati szövetségesek ellen megindított ardennes-i offenzívát. A berlini birodalmi kancellári hivatal épületébe 1945. január 16-án tért vissza, ahonnan már többé nem távozott el. Tizenöt méter mélyen a föld alatt volt ekkor már Hitler székhelye — a zsugorodó birodalom miniatűr központja. Tizennyolc szűk és kényelmetlen helyiségben zsúfolták itt össze az egész kancellári hivatalt. Itt helyezték el Hitler dolgozószobáját és hálófülkéjét, Goebbels dolgozószobáját és Éva Braun budoárját is, az őrbődékat, az orvosi rendelőket, a térképszobát, a tábornokok szőkébb körű értekezleteire szolgáló kis helyiséget és a tanácstermet. Itt mondja fegyverkezési miniszterének, Albert Speernek: — Ha elvesztjük a háborút, a nemzetnek is vége. Ez a sors elkerülhetetlen. Egyáltalán nincs szükség arra, hogy holmi létalapról, akár a legszerényebb lehetőségek biztosításáról is beszéljünk. Épp ellenkezőleg: sokkal helyesebb, ha minden megsemmisül, éspedig ha mindent magunk semmisítünk meg. A nemzet gyengének bizonyult, s a jövő egyedül a keletről előretörő erősebb népet illeti meg. Utóvégre azok, akik a háború után életben maradnak, nem sokat érnek, hiszen a legjobbak elhullottak ... Feltétlenül van egy kis igazság abban a sokszor ismételgetett megállapításban, hogy Hitler félrevezette a népet, ám régi tapasztalat szerint ahhoz, hogy valaki valakit félrevezethessen, mindig legalább kettő kell: aki félrevezet és akit félrevezetnek, vagyis aki hagyja, hogy az orránál fogva vezessék. De kétségtelenül akad egy kis igazság abban is, ha megfordítjuk a sorrendet, és megállapítjuk, hogy ezúttal a csábító a legjobbkor érkezett, hőn óhajtották és várták az érkezését. Vonzóereje a középszerűség tökéletes és sikerült megtestesítésében rejlett, amely benne, általa érvényesült és valósult meg, márpedig az így feltálalt középszerűség már önmagában is csábít. Hitler — s ez csupán látszólagos ellentmondás — a középszerűség géniusza volt. Hiába szólítják fel a tábornokai, hogy meneküljön Berlinből. Ügy dönt, hogy Berlinben marad, és szilárd, megmásíthatatlan elhatározásának megvannak a maga okai. Döntése megérlelődött benne, tántoríthatatlanul biztos a dolgában, nincs az a hatalom, amely döntésének megváltoztatására kényszerítheti. Még egyszer tündökölni akar, érvényesíteni akarja tehetségét; igen, még mindig tudja, mikor és hogyan kell dönteni, mert ez művészeit, s nem az a lényeges, hogy az ember éppen azt teszi, ami az adott pillanatban a legelőnyösebbnek látszik, és amit a józan ész, a gyakorlati érvek is támogatnak. — Ittmaradásom egyik oka — mondja —, hogy több erkölcsi jogot szerezzek a gyengék eltávolítására. Máskülönben erre nem lenne erkölcsi jogom. Nem léphetnék fel másokkal szemben, ha a válságos órákban elmenekülnék a Birodalom fővárosából... Ebben a városban kaptam meg a parancsnoki hatalmat, s most itt kell magam alárendelnem a sors parancsainak. Még ha meg is menekülhetnék, akkor sem cselekszem másként. A kapitány is utolsóként hagyja el a süllyedő hajótl Weidling tábornok, Berlin védelmi körzetének parancsnoka 1945. április 29-én este jelentette Hitlernek, hogy Berlin már csak egy napig tarthatja magát. Fogytán van a lőszer. A föld alatti betonbunkerben Hitler már nemcsak a bombák és a tüzérségi gránátok robbanását hallotta, hanem a golyószórókból és géppisztolyokból leadott sorozatok kattogásának hangját is tisztán kivehette ... Másnap délután Hitler elbúcsúzott legszűkebb környezetétől, majd Éva Braunnal visszatért szobájába. Pár pillanat múlva lövés dördült... Hitler szájba lőtte magát. Dusán Hamsík könyve érdekfeszítö olvasmány, összefoglalja a legkitűnőbb, hasonló tárgyú forrásmunkák eredményeit. NLE Kittenberger Kálmán; Utolsó afrikai vadászatom A „titokzatos41 és „sötét“ Afrika fogalmát lassanként száműzzük gondolatvilágunkból, s helyét a „megváltozott“ Afrika képe foglalja el. A mintegy 25 évvel ezelőtti kiadásban ez a könyv már „A megváltozott Afrika“ címet viselte. Pedig amikor jeles afrikavadászunk, Kittenberger Kálmán az utolsó afrikai elefántját meglőtte, akkor még éppen csak megkezdődött Afrika megváltozása. Sőt, épp az teszi a könyvet igazán érdekessé, — mi több: értékessé — számunkra, hogy a mai értelemben vett Afrikának azt az átmeneti időszakát tárja elénk, amikor a régi arculata már kezdett eltünedezni, de az áj még nem alakult ki. Kittenberger nemcsak kiváló vadász, hanem nagyszerű megfigyelő is volt, s könyvéből nemcsak Afrika vadjairól kapunk érdekes ismereteket, hanem a vele kapcsolatban állt emberekről is. A könyvet korabeli, eredeti felvételek illusztrálják. Szabó Magda : Katalin utca Az író mondja könyvéről: Szigorú könyveket írok, írták rólam egy tanulmányban, minden regényem megvívja a maga Szent György-küzdelmét a sárkánnyal. A Katalin utca is szigorú könyv, az is sárkánnyal viaskodik, mint írója tette, míg azt bogozta, ki voltaképpen a bűnös, az-e, aki — még magának se merve raegvallani, mit szeretne, — a bűnt elkövetni vágyik, vagy az, aki végrehajtja helyette, s míg rögzítette meggyőződését (ezúttal a szereplők közül egyetlenegynek, a semmit soha meg nem oldó, steril rációt képviselő Irénnek engedélyezve monológot), hogy nincs visszaút a Katalin utcába senkinek, ha csak nem a holtnak, de az is olyan, ha van, ha volna, amilyen álmot egy holt álmodik, s hogy minden embernek csak egyvalaki jut életében, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában. Jókai Mór: Szegény gazdagok Arany jános 1861-ben a Szépirodalmi Figyelőben így ír a Szegény gazdagok ról: Annyi benne „... az erő, kellem és varázs, amennyit csak a legjelesebb elbeszélők műveiben találunk. Egyszerűség, fiatal kedv és erő, az úgynevezett „verve“, merészség, könnyű haladás s végre az eredeti gondolatmenet oly igéző hatalmat gyakorolnak az olvasóra, mint a nép kedves regéi ...“ A Szegény gazdagok 1860-ban jelent meg először. A szabadságharc bukását közvetlenül követő esztendőkben Jókai Erdély történelmi múltját választotta regényei és novellái témájául, Bach bukása után már ő is szabadabban nyúl a nemzetiségi kérdéshez, bátrabban beszél a román és a magyar nép megbékélésének szükségességéről s lehetőségéről. A regény megírásához a közvetlen indítékot 1858-as második erdélyi útja szolgáltatta. Ez az út nemcsak a legendás Fatia Negrára vonatkozó történetek egész sorával s a havasok életével ismertette meg, hanem megerősítette meggyőződését, hogy az 1849 i tragikus román-magyar testvérharcot el lehet és el is kell felejteni. Paliasz Athéné, a tudományok és művészetek istennője senkit sem tüntetett ki annyira kegyeivel, mint Periklészt, aki sem művész, sem tudós nem volt, mégis többet tett a művészetekért és tudományokért bárkinél. Az istennő szent városának, Athénnak Periklész a legnagyobb államférfia. Az ő korszaka nemcsak Athénnak, nemcsak az •: * a virágkora, hanem máig is az egész emberiségnek egyik kimagasló időszaka. Befelé az ókor legtökéletesebb demokráciáját, kifelé egy óriási birodalom hatalmát építi ki Periklész Athénból, mindezen felül mintaképet állít az egész hellén világ elé, hogy megtanítsa az élet szépségeire és e szépségek élvezetére. Periklész csak anynyit kért az istennőtől, hogy városa, Athén, a maga korában Hellász tanítómestere legyen. Hogyan lett azzá, milyen volt az élet ebben az ókori világvárosban és az ókori világbirodalomban — erről szól Száva István új könyve. Egy fiatal kis csillag látja a zöld mezőt, a tarka virágokat, s az ég magasából oda vágyik a földi rétre, maga is virág akar lenni. Csiilagvirág. Balázs Éva meséit, melynek kis gyűjteményét tartja kezében az olvasó, mindig egyegy ilyesfajta lírai képzeletmozdulás ihleti. Gondos, szép stílusban nemcsak azt mondja el nekünk, hogyan keletkezett a csillagvirág, hanem sorra meséli a fűszál, a fenyőfa, a kis tojás történetét vagy a rongybaba születését. A gyerekek által ismert kisvilágot színesíti, gazdagítja hangulatos, finom meséivel* Dr. Kovács Lajos — Dr. Verő Tibor: Nők zsebkönyve Meséskönyvek Weöres Sándor: Zimzizim Varga Katalin: Kisbence Fazekas Anna: Fényes telehald van... 14 Balázs Éva: A megszökött csillag Száva István: Az istennő kegyeltje
