A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-19 / 3. szám
Az ember: társas lény. Innen van az, hogy társalog. Ez még nem lenne baj, a ba) csak ott kezdődik, hogy a sors keze olyanokkal is megveri, akikhez semmi köze. Valaki bemutat valakit és otthagyja az embert. Két idegen. Nézik egymást. Nem érdeklik egymást. De mégsem bámulhatnak egy- ‘ más arcába az idők végtelenségéig, hát mondanak valamit. Legtöbbször az egyik komoly arccal maga elé mered, legszívesebben sírva fakadna, mint gyerekkorában, ha megverték de ehelyett ezt mondja: — Szép idő van. — Tegnap azonban nem volt olyan szép. Érdekes, hogy minden esztendőben szokatlanul hideg a nyár. — Igen, tavaly Is szokatlanul hideg volt a nyár, és a tél szokatlanul meleg. Az idő mindig szokatlanul ugyanaz. — Igen. Ilyen az élet. Vagyis ilyen az idő. Vagyis ilyen idő volt. Annak idején. Ha a partner unalmas, akkor mindegy, miről beszélünk, mert az unalmas embertársaságot nem ad, de elviszi a magány örömét. Az ilyentől meneküljünk. De hogyan? Ugorjunk fel hirtelen az asztaltól, kapjunk a zsebünkhöz, vagy meredjünk a karóránkra: — Hű, most jut eszembel Bocsásson meg, rohannom kell! — és ezzel a szöveggel elrohanhatsz a világ négy tájára egyszerre, mert ő nem tud követni, hiszen azt sem tudja, mi lehetett az a fontos valami, amitől világgá mentél. Ha nem lehet elrohanni, mert együtt várunk valakit, akkor legjobb, ha őt beszéltetjük, és mi közben nyitott szemmel alszunk. Mindenki imád magáról beszélni. Lehetőleg sokat. Mindenki imád panaszkodni. Senki nem akar senkit meghallgatni, mert a saját bajával van elfoglalva. Ilyen kérdésekre, hogy: — Most mit csinál tulajdonképpen? — néha háromórás választ is kaphatunk. Nem baj, ha nem érdekel minket, de amíg ő beszél, nem kell törni a fejünket, mit mondjunk neki. Példa: Egyszer megkérdeztem egy megrázóan unalmas embertől, hogy van, de őszintén? Erre így kezdte: — 1901 őszén epefájdalmak leptek meg. Orvoshoz mentem. A többit átaludtam, gondolkoztam, tűnődtem, összeadtam, szoroztam, csak a hangját hallottam, ami halkan muzsikált, mire felébredtem álmodozásomból, még csak 1928-nál tartott. Azt hiszem, meggyógyult, de szerencsére megjött az illető, akire vártunk mind a ketten. Az is remek módszer, és nálam már sokszor bevált, hogy azt mondom az illetőnek, akivel nem akarok beszélni, hogy „furcsa dolgokat hallani rólad.“ — Először is ötvenhatban nem is voltam itthon, mert úgy volt, hogy vidékre megyek, de nem mentem. Máskülönben pedig az ellenségeim ostoba rágalmakat szórtak rám. A bíróságon is felemeltem a feiemet. Vagy nem emeltem fel, ha úgy alakult. De én magammal mindent elintéztem, és ez a fontos. De ha te csak a rágalmakra hallgatsz, akkor nincs mit beszélnünk egymással. És megsértődött, és elment. Örökre kisuhant az életemből. Tanulság: Hogyan társalkodjunk, ha nincs semmi mondanivalónk a másik számára? Sehogy. KIRÁLYHEGYI PÄL Röviden A londoni színházi kritikusok szövetsége 'ohn Osborne Szálloda Amszterdamban című drá áját tekinti az 1968-as év legjobb darabjának. A év legjobb színésznője címet Osborne feleségi nek, (ill Bennettnek ítélték. A Csodálatos mandarin magyar tévé-változatát 15 ezer márkáért megvásárolta a müncheni Telepool televíziós társaság. A színes táncfilmet valószínűleg három adásban közvetítik majd Münchenben. Artur Rubinstein művészetének szenteltek egy egész estet betöltő francia filmet. Francois Reichenbach és Bemard Gavóty rendezte, feldolgozva a művész életrajzát is. Egy francia statisztika szerint 1945 óta több könyv jelent meg a világon, mint az elmúlt öt évszázadon keresztül összesen. Ezért az olvasók a legtöbbet ezek közül nem is tudják elolvasni. Hogyan lehetne követni az irodalom eseményeit? Hogyan lehetne meggyorsítani az olvasás módját? Most ezekre a kérdésekre szeretne választ adni az amerikai kutató, Evelyne Wood, aki a francia fővárosban tart előadást „Az olvasás dinamizmusa“ címen. ■ Szerb—horvát—magyar nagyszótárt adnak ki Jugoszláviában a Vajdasági Tartományi Kiadó gondozásában. Most jelent meg az első kötet, amelyet több mint tízesztendős munkával készítettek el. A kötet az m betűig 40 ezer címszót tartalmaz. A francia film nagydíjával Francois Truffaud-t tüntették ki, Lopott csókok című filmjéért. A zsűri tizenkilenc tagja közül tíz szavazott Truffaudra, kilencen Claude Autant Lara A bourgesi ferencesek című filmjét tartották érdemesnek a díjra. ■ Hat szovjet irodalmár és képzőművész kapta meg az 1968. évi Dzsavaharlal Nehru-díjakat. A kitüntetettek között van Jevegenyij Vucsetics, aki több indiai közéleti személyiség szoborportréját készítette el. A díjat 1967-ben alapította az indiai kormány olyan szovjet irodalmárok és művészek kitüntetésére, akik müveikkel elősegítik a két nép barátságának megszilárdítását. Fiatal koromban sokat kóboroltam különböző kis városokban, hová céltalanul, terv nélkül, szinte véletlenül érkeztem, anélkül, hogy számot adni tudnék arról, hogy miért utaztam. A vasüti menetrend elrongyosodott a kezemben; szerettem azokat a városokat, ahová déltájban érkezett a vonat, és a pályaháztól hosszú sétával lehetett megközelíteni a várost, frissen csapolt sörnek a szenzációja a sörház környékén, végigbandukolni a korzón, és ismeretlen nők szemébe nézni, megállni tavasszal nyitott, virágcserepes ablakok alatt, valaki zongorázik, vagy énekel... De kedveltem az alkonyati órát is, késő délután érkezve kisvárosokba, midőn furcsa mantillokban, fedetlen fővel vagy vállra vetett kendőben egymáshoz látogatóba járnak a városka hölgyei, az utcán furcsán kopognak a lépések, halk, különös zenéjű női hangok hallatszanak a homályból, a kis boltokból szinte rejtelmesen jön ki a petróleumlámpások fénye, és valahol. már javában kugliznak a pénzügyi hivatalnokok. Szerettem ismeretlen kis fogadókban üldögélni, amely a Vaddisznónak, vagy a Fehérlónak volt nevezve, a fogadóssal elbeszélgetni a helybeli dolgokról, meglesni a leereszkedő éjszakát egy régi bástya alól, vagy az elhagyott kis sétatérről, ahol a közelgő ősz illata lengett a falevelek alatt. És hányszor hallgattam idegen, sohasem látott emberek élettörténetét éjjel a váróteremben, vagy álmatlan útban a vasúti kupéban! Egyszer egy fiatal férfi mesélte valahol, valamerre, talán egy útszéli fogadóban a következő történetet Még húsz esztendős sem volt, amikor megismerkedett egy nővel, aki tíz esztendővel idősebb volt nála. Számító, tapasztalt, próbált hölgy volt, aki már egypár férfiú sírhantját ápolta; se szép, se kedves, se gazdag. Borostyán (így hívták) őrült módjára beleszeretett, amint a tapasztalatlan, jószívű fiatal férfiak beleesnek valamely számító hölgy tenyerébe. A hölgy, miután a városban már eléggé ismerték, férjhez óhajtott menni. Borostyán minden Krúdy Gyula férfi követ megmozgatott, futott, szaladgált, könyörgött, amíg az engedély megérkezett, hogy a hölgyet nőül veheti szülei akarata ellenére. A hosszú harcban elfáradt, elfásult Borostyán keserűséget érzett magában, mikor elkövetkezett a nap, hölgyét oltár elé vezetni. Sápadt volt, betegnek érezte magát, ijedten tapogatta kongó zsebeit — mennyi borravalót szokás adni a sekrestyésnek, hol ebédelnek délben és mit csinálnak holnhp? De behunyta a szemét, mert igen jószívű és tapasztalatlan fickó volt, kissé ijedten, de bizonyos elszántsággal követte menyasszonyát az oltárhoz. „Milyen szamár, mily rettenetes szamár vagyok!“ — gondolta magában a szertartás alatt egyfolytában, és egyéb nem jutott eszébe. , Egy hét leforgása alatt Borostyán megismerkedett hitvese lelki tulajdonaival, boszorkány anyjával, gonosz tulajdonságokkal, amelyek felforralták a vérét, Indulatos szó röppent el ajkáról, mire hitvese anyja segítségével kidobta a házból. Borostyán Félix télikabát, pénz, lelki nyugalom nélkül a havas utcán találta magát. Megfenyegette öklével az ablakot, aztán elindult céltalanul a világnak, mint a népmesék hősei. — Nehezen ment eleinte a dolog — mondta Borostyán —, sokszor sírtam dühömben, ke-mese serűségemben, mikor egyedül voltam. Bujkáltam az emberek elől, kiskocsmákban üldögéltem a város végein, és mindig valamely csodára vártam, amely megszabadít kínzó szenvedéseimtől. Nyitott szemmel, világosan láttam, hogy megcsaltak, mint egy vidéki parasztot a régi Kerepesi úti boltosok. És nem tudtam belenyugodni megcsalásomba. Éjjelenként, midőn a város elcsendesedett, elsétáltam a jól ismert ablakok alatt. A kezem ökölbe volt szorulva, de a szívem mondhatatlanul sajgott. A falhoz ütögettem a fejem. „Te ostoba, te bárgyú, te lágyszívű, te jellemtelen gazember!“ — mondogattam fogcsikorgatva a havas utcán, ahol gondosan elsimítottam lábam nyomát a hóban, nehogy meglássa valaki. Majd megálltam, és forró könnyek folytak végig arcomon, tán a szívem kellős közepéből jöttek e könnyek, úgy égettek. Olykor, nagyon meszsziről megfordult bennem a gondolat, mint egy csillapító orvosság, hogy nem kell végleg kétségbeesni; még mindig nyitva áll előttem egy út, amelyre lépve megszabadulok testileg is fájdalmas gyötrődéseimtől. Igaz, hogy erre az útra csak egyszer lehet menni, és visszatérés nincs. Az öngyilkosság gondolata haloványan, szinte egy messziről hangzó ének ritmusával kelt életre a szívemben. Fáradtan, fél-
