A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-06-15 / 24. szám

Nagyon szerettem volna látni Szilvinát, de az a vadállat zár alatt tartotta, és nem sikerült soha megpillantanom. Egyszer azt gondoltam ki: amikor besötétedik, felmászom a tetőre, elbújok a kémény mögött, és belesek Rufaték ablakán. Parányi kis kerek ablak volt, de belül a szobában lámpa égett, és mindent látni lehetett. Hát éppen nem mindent, de mégis eleget: láttam, hogyan ülnek az asztalnál . .. Azután leszedik az asztalt... Megágyaznak, lefekszenek ... Rufat leveti széles övét... Szilvina szemét nem láttam, de feje úgy hanyatlott hátra, mint egy letört virágé ... Rufat megragadta a fejét, ujjaival feltámasztotta az állát, és vadul harapdálta az arcát...

Míg égett a lámpa, szívem olvadt, mint a gyertya! Miért is nem olvadt el teljesen? Miért állt el a szívverésem, miért kellett a következő estéken is újra látnom

mindezt? Nagyanyám észrevette, hogy a kémény mögött bújok meg, és megmondta nagyapámnak, de az leintette:

— Hadd eméssze magáti Legalább gyűlik benne az indulat! Es megtanulja, hogy ne az orrán át ontsa az asszony vérét!

Igaza volt-e vagy sem, neun ítélem el nagyapámat, de amit az Indulatról mondott, abban igaza volt. Amikor az ember torkig van a keserűséggel, csupán a gonoszság tartja benne a lelket. Láttál már szalmával kitömött madárijesztőt? Nincsen benne semmi! Sem szív, sem csont, csupán a szalma tartja egybe. Az én szalmám az indulat volt! És az tartott meg. Az indulat, a harag, amelyet Rufat iránt éreztem. Egyre a boszszú járt az eszemben. Amikor ágyamban feküdtem és amikor a mezőn dolgoztam. Éjjel-nappal csak arra gondoltam, hogyan vágom agyon a baltával, vagy hogyan szúrom hasba a késemmel, hogy ne halljon meg azonnal, hanem kínlódjék. Mint egy férget fogom vonszolni a földön, még a belét is kitaposom, és a körmeimmel tépem szét. Végül ezt a halálnemet sem tartottam jónak: ha leszúrom, keveset fog kínlódni, ezért új kínokat eszeltem ki számára — lassan fojtom meg, de ' megértettem, hogy ha a torkát egyszer elkapom, nem eresztem el többé, ezért lemondtam a fojtogatásról is, és új kínzásokat agyaltam ki. Háromszázszor is agyonütöttem, és újra életre ráztam. Égett a fejem. Ezerszer leszúrtam, és megnyúztam. Ujjaim görcsbe szorultam, "fogaim csikorogtak, míg végül a madárijesztő szalmája meggyulladt, kirázott a hideg, és megbetegedtem.

Nagyapám megijedt: Nem miattam, hanem a Dervisov utód miatt. Felnyalábolt, és elvitt magával

Trigradba, a kövér Ajsenoz. Ajse megitatott mindenféle keserű teával, bekent sokfajta kenőccsel, és egy hét alatt elmúlt a lázam, és meggyógyultam. Nagyapám azonban nem vitt haza magával a faluba, hanem Trigradban hagyott Deli Ümér kecskéi mellett, és megbízta Ajsét, itasson velem, amit csak jónak lát, de szakáll és bajusz nélkül haza ne engedjen. Így is történt: a keserű teáktól-e avagy az évektől, annyi bizonyos, hogy néhány hónap alatt szakállam és bajuszom nőtt... Nem valami erős, de mégiscsak szakáll! Lelkem is megkönnyebbült — lehet, hogy a gyógyfüvektöl — talán a vágyamat szították fel —, és akkor beállított nagyapám:

— Nos, most megnősülsz! Mert már nagyon szeretném megríkatni Rufat anyját!

— Megnösíthetsz — feleltem nagyapámnak —, tehetsz velem, amit akarsz, akár láncra is verhetsz, de Rufathoz ne nyúlj! Én fogok vele leszámolni!

Megeskettem, és még ott, Trigradban, megnősültem. Ezúttal elmaradt a búgócsiga-játék: minden úgy történt, ahogy kellett, és a gyermek kilenc hónap helyett hét hónapra született meg. Tudta, úgy látszik, hogy a nagyapja siet, és két hónappal megrövidítette a várakozás idejét.

Már évek óta nem láttam nagyapámat nevetni — de most nevetett I.. Ágynak dőlt, és várta a halálát! A gyermek születését követő harmadik napon lefeküdt! Vigyorogva belépett, ráheveredett a faágyra, a bal szemöldökét felfelvonta, behívott, és így szólt hozzám:

— Ramadan, unokám, láttam a Dervisov Ivadékot, és most elmegyek, hogy az apádnak megvigyem a jó hírt! Rufatot pedig rád bízom!

Ezekkel a szavakkal búcsúzott el nagyapám, és rám hagyta a gyereket, az asszonyt és Rufatot. Nos, Ramadan, nézzük, hogyan birkózol meg egy kézzel mind a hárommal. Az ellenséggel, az asszonnyal és a gyerekekkel! Te szalma, tartsd a madárijesztőt! Hogy egyenesen járjon! Legeltesse a kecskéket, szántson, vessen és arasson! A zsigereid meg a szíved azonban Rufat kezében vannak, úgy facsarja őket, ahogyan akarja!

Eleinte azt mondogattam magamnak, hogy csak nőjön meg a gyerek, válassza csak el az anyja, akkor majd beleszúrok Rufat hasába. Végül azt mondtam magamban — tanuljon meg előbb járni! Addigra talán már Szilvina Is kikilép a házból, és ő is gyermeket tart a karjában! Lassan lépked az udvaron, mintha hosszú utat tett volna meg. Feredzse takarja az arcát, nem láthatom, de a szeme gyakran felénk téved, mert engem akair látni.

Lyukat vágtam a pajta falában, ős onnan lestem utána. Miközben én a pajtából néztem, Rufat az ablakból figyelte minden lépését, engem meg a feleségem tartott szemmel. Még jó, hogy szelíd asszonyt hoztam haza, mert nem kiabált és nem veszekedett. Csak titokban könnyezett, és egy szót sem szólt.

És így múltak a napok: ha szántottam, ha kapáltam, ha kecskét őriztem, mindig siettem alkonyat előtt hazatérni. Odasímultam a falhoz, a lyuk mellé, és vártam Szilvlnára. Amikor megpillantottam, elmúlt a mérgem, a fáradságom, de ha nem láttam, egész éjjel fogaimat vicsorgattam Rufatra, nyúztam, fojtogattam, méreggel itattam, de nem leltem meg lelkem nyugalmát. Sokszor elhatároztam, hogy megölöm, de amikor eszembe 'jutott, hogy a börtön falán nincs lyuk, amelyen át Szilvinát láthatom — elcsüggedtem, és lemondtam szándékomról ... Így töltöttem az életemet, nap nap után, egyik évet a másik után. Ha nem nőnek fel a gyermekeim, ha nem nősülnek meg, és nem születnek meg az unokáim, magam sem tudtam volna, hány év telt el közben. A kerítés, amely Rufat házától elválasztott, elkorhadt, bár tölgyfából készült, de gyűlöletünk nem korhadt el. Rufatnak sem volt könnyű minden este jég mellett feküdni és dérrel ébredni, s részeges létére egyre többet ivott. Vége lett a hét bő esztendőnek — elvették a mészárszékét, és ez még jobban öszszetörte. Mivel mással nem bírta kínját enyhíteni, a pálinkával próbált szabadulni tőle. S egyszer a pálinka annyira levette a lábáról, hogy ágynak dőlt. A leánya férjhez ment a szomszéd faluba, és Rufat egyedül maradt Szilviáéval. Vagy egy hónappal ezelőtt belöktem a korhadt kerítést, és átmentem Rufat udvarába — úgy léptem be oda, mint a sajátomba. Az udvarról bementem Rufat szobájába, és odabent leültem. Negyven esztendő telt el azóta, először voltunk hármasban, és először néztünk Rufattal farkasszemet — Szilvina közöttünk ült. Meg kell mondanom neked, az a bűnös gondolatom támadt, hogy megölelem ott Rufat szeme előtt Szilvinát, hadd lássa a karjaimban, ahogyan én láttam őket egész életemben. De Szilvina nem engedte.

— Elég nekem — mondta —, hogy itt vagyunk. Ha ő vadállat, ne légy te is az!

És most kérdezed, hogy mi lesz?

Most így folyik az életem: ha Rufat fázik, én hozok fát nekik, mivel Szilvinának nincs szamara, és nem engedhetem, hogy ő hordja a hátán haza a fát, és ő gyújtson be Rufat kályhájába. Minden nap egy rakomány fát hozok, de sokszor ez sem elég. Már az erdészek fel Is jelentettek, és újabb feljelentéssel fenyegetnek, ezért inkább éjjel járok. ki fáért. Az ágak majd kiszúrják a szemem, a kezem sem látom a sötétben, s mégis, amíg az erdészek alszanak hazaszállítom a fát a házunk mögötti völgyön át, és a derekamat nyomorítom azért, aki a lelkemet elemésztette! Melegítem és gondozom azt, aki negyven évig hol tűzben, hol jégen tartott! És nem hagyhatom abba. Ha abbahagynám, Szilvinának kellene fát vágnia. De mindez még semmi: néha más munka is akad, segítenem kell Rufatot etetni, és mert nehéz, nekem kell őt emelgetnem, kiráznom az ágyát, és a vizeletét is ki kell öntenem. Egy gyenge asszony hogy végezhetné el mindezt, és ugyan ki más végezné el —, gyerünk, Ramadan, szolgáld ki Rufatot! És szolgálom, mert különben minden Szilvinát

NYIKOLAJ HAJLOV:

0

Dervisov

ivadéka

Máté Ida két verse

gyáva ellenség

Igazi arcát, takarta mindig aznapi álarca, ^

de letéptem és elé álltam, hogy lássa; nem térdelek s nem csúszkálok —a sárban.

Hiába húzta később is körém ravaszságának drótakadályát, átléptem,

gyáva közkatonáit

könnyedén

félrevezettem.

Most itt áll fegyvertelenül megrettenve, bamba mosollyal előttem, fedezék nélkül.

reménységaltató

Szunnyadj el reménység, sötét este járja, Szitakötő-zöld ruhádat zárd el a ládába.

A holnapot ne kérdezd.

Légy álombogárka ... Nem! ne lobogtasd már szárnyadat hiába.

terhelné ... Hallom, hogy az alvégen azt beszélik: „Nézzétek meg, micsoda szomszéd, micsoda emberi“ De nem látják, hogy mi van bennem ... A szívemben pokol ég, testvér, forr, fortyog! Várom, hogy Rufat meghaljon, hogy elvehessem Szilvinát feleségül, de ez a rabló csak nem pusztul el. Igen, ez kínoz a legjobban. Egy takaró alatt akarok feküdni Szilvinával, mint férfi az asszonnyal, és utána nem bánom, történjék bármi... A feleségemet, a gyermekeimet, unokáimat otthagyom, és átállok hozzá, de hiába, mert köztem és közte ott fekszik a béna Rufat, ott fekszik, meg se moccan! Az idő pedig testvér, gyorsan tovaszáll. És ki tudja, amikor végre Szilvina mellé fekszem, mint férfi az asszony mellé, nem úgy ébredünk-e fel mint báty a húgával. Néha arra gondolok: kínlódik Rufat is, kínlódunk mi is, miért nem nyitom én ki előtte a pokol kapuját, hiszen már két éve kopogtat rajta? Nem fojtom meg, nem ütöm agyon: csak hagyom fagyoskodni két-három éjszaka, és vége lesz. így gondolkozom magamban, de nem teszem meg, mert látom Szilvina szemét, rám mered — hagyom békében, és újra nekivágok az erdőnek, hozom a száraz fát Rufatnak, hadd melegedjék...

Itt topogok ezen a keresztúton, és nem tudom, merre menjek. Ha te meg tudod nekem mondani, mondd meg, ha nem, hát segíts, hogy feltegyem a fát a szamár hátára, és elinduljak, mert az a gazember már vacog a hidegben, és vár rám.

Juhász Péter fordítása