A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-15 / 24. szám
TÖZSÉR ÁRPÁD Költői utánpótlásunkról és nemcsak arról Meghalok ha mákszemként nem lelem meg magam Tudnom kell ki vagyok — írja a mai lengyel költészet egyik legmarkánsabb tehetsége, Jerzy Harasymowicz, háta mögött néhány kötettel. A költő útja: út egyszeri önmagához, s ez az út azért olyan hosszú, mert közben a költőnek a lehetetlent kell megvalósítania: a természeténél fogva általánosító nyelv segítségével kell kifejeznie egyszeri önmagát. Gál Sándor a Költő utánpótlás arctalansága (sic!) c. írásában maximalista: kezdő, az út elején álló költőktől az út végének eredményét, a stílust, az egyéniség adekvát nyelvi kifejezését (Le styleo’ est Ehomme) követeli. „Neip érzem az egyes versek mögött az egyéniséget, mintha a megjelenő verseket egy költő írta volna, mintha közösen csinálták, szerkesztették volna, azzal a jelszóval, hogy: „Legyünk egyforSzitás! Ferenc tavaszi naplemente A nap nyomában ballagok, szemem összenőtt az éggel, a táj kék koporsójában halott virágok szirma ég el. Haladok befelé a földbe, hamu és füst virágzik mellemen, ébredő csillagok játéka föd be, s a születő szerelem. Homlokomra szállnak a fények, kedvemet mohón isszák, piros testükbe kések teremnek és ébredő szilfák. mák!“ És sorolja is mindjárt az ellenpéldákat: „Már a kezdet kezdetén, indulásukkor másként, más hangon mondták a magukét Bábi, Ozsvald és Dénes György, másként írt Tőzsér,yCselényi és Simkó Tibor“ stb. Amilyen fukarén bánik Gál Sándor az elismeréssel, ha a fiatalokról van szó, olyan bőkezű, ha az idősebbekről beszél. Szerény véleményem szerint még a felsorolt idősebbek közül sem „lelte meg“ egyik sem magát, a legtehetségesebbeket közülük éppen az teszi érdekessé, hogy újra fel tudják maguknak tenni a kérdést: „Ki vagyok?“ S az,-hogy „már a kezdet kezdetén“ meg lehetett különböztetni őket egymástól, nem annyira a megtalált stílussal, hanem költészetünknek egy „eredendő bűnével“ magyarázható: a csehszlovákiai magyar költészet (talán Forbáth s esetleg Mihályi Ödön kivételével) „beszélő“ költészet. A „beszélő“ költészet alatt az önmagát kommentáló költő költészetét értem. Ahelyett, hogy megteremtené magát, elmondja: ilyen vagyok, ez vagyok. Elvégzi a kritikus feladatát: értékeli magát. De vajon tudhatja-e valaki magáról teljes bizonysággal, hogy milyen. Közhely, hogy az emberre sokkal inkább az jellemző, amiről hallgat s nem az, amiről beszél. Az émber beszédében inkább vágyai, szándékai nyilvánulnak meg, s nem az egyszeri léte. S ezek után nyugodtan nevén nevezhetjük a gyermeket: a csehszlovákiai magyar költészet elsősorban a vágyak, 'szándékok költészete, s nem a megvalósulásoké. S ha a felsorolt idősebb költők már az indulásuk idején is különböztek egymástól, akkor — sajnos — legtöbbször szándékaikban s vágyaikban, s nem az egyéniség és a nyelv transzcenzusában, a stílusban különböztek. De hogyan lehet a költészetben hallgatni? — kérdezheti az olvasó s joggal. Sokféleképpen. A modern költészet minden nagy alakja a „hallgatás“ egy-egy lehetősége. A közöst bennük Eliot fogalmazta meg: „ ... a személyes és magánszenvedést .. . átváltoztatják valami univerzálissá és személytelenné.“ A (jobb szó híján) Vetés-csoport tagjai általában jóval nagyobb irodalomelméleti tudással indulnak, mint az ösztönösségükre nem egyszer büszke előttük járók. (Lásd a nemrég megtartott szemináriumuk anyagát az Irodalmi Szemle ez évi 4. számában!) Jól ismerik a modern esztétika fenti parancsát, s verseikben a „személytelenséggel“ kísérletednek. S meggyőződésem, hogy nem a „tőzséri mérce“ (Gál Sándor kifejezése), hanem ez a tudatosság teszi őket egyformává. S ez engem különösebben nem is nyugtalanít, hisz az igazi egyéniség ebből a kezdeti egyformaságból előbb-utóbb úgyis kitör, valami azonban mégsem tetszik a kísérleteikben: a „hallgatásnak“ túlontúl csak egyfajtájával próbálkoznak. Leginkább a jugoszláviai Tolnai Ottót sejtem mögöttük. A Tolnai-versek sajátja az a laza, alogikus építkezés, amelynek a fő motorja az' asszociáció, a képek közötti „csend“, a terek kitöltetiensége s ezzel az olvasó emolív bekapcsolása a versbe. S itt kérdezem meg magamtól meghökkenve: ezek a fiatalok nem ismerik Eliot, Eluard, Satnt-John Perse, Holan vagy akár Nemes Nagy Ágnes „hallgató“ költészetét, vagy csak nem hat rájuk? A kísérletezés akkor kísérletezés, ha sok irányú, de a Gál által idézett fiatal költők (talán az egy Aichot kivéve) valóban mintha egyetlen ősre (s ráadásul távolról sem problémátlan ősre) esküdnének. Más szóval: mintha a fiatalok megnyugtató elméleti tájékozottsága nem párosulna kellőképpen gazdag és változatos versélménnyel. Gál Sándor írását azonban követeléseinek és állításainak vitathatósága ellenére is csak üdvözölni tudom. Hosszú-hosszú ideig, politikusok híján, nálunk az írók voltak kénytelenek politizálni. Most úgy tűnik, hogy lassan kinőjük ezt a már kétszáz évvel» ezelőtt is anarchronizmusnak számító állapotot. A szlovákiai magyar társadalom részbeni polarizálódásával elérkezett az ideje irodalmunk „irodalmiasításának“. De ehhez az szükséges, hogy minél többet beszéljünk irodalomról s nyilvánosan. "Fiataljaink már egy ilyen majdani „irodalmibb“ irodalom jegyében indulnak. Varga Imre Gilányi Sándor j tájkép nyírfák ujjhegyén billeg az ég. hajad hajad lobog a kürtők kezében. hangulat oda sem érek oda sem érhetek megvakulok kitántorog számbél az első csillag viharszünet Örültünk, hogy végre itt van a nyár. Aztán jött az első meglepetés: reggel hó esett. Beborított mindent — örömet, vágyat, célt és a társtalálás reményét. Már sokszor meghiúsult tervem, de csak egyszer csalódtam. Most. Önmagámban. És benned is. Ha itt lennél, megkérdezném, mikor lesz ismét nyár. Nem segít senki — egyedül kell megbirkóz nőm a hópelyhekkel. 10