A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-06-08 / 23. szám

Tolva] Bertalan: van menekvés!

A harmincas évek legelején szinte egyidőben hangzott el Erdélyben és az akkor szlovenszkóinak nevezett magyar sajtóban: „Van menekvés.“ Amott Makkay Sándor, itt Szalatnai Rezső tollából. Itt is, ott is egy olyan, minőségileg új társadalmi és politikai helyzet kialakulását jelzi az idézett cím, amely újult reményekkel telítette a nemzeti kisebbségeket.

Ügy érzem, az elmúlt közel másfél esztendő sok-sok nyugtalansága, felfokozott türelmetlensége, érzelmi hullámzása és politikai bizonytalansága után — aminek törvényszerű velejárója volt a nemzetiségi lét labilitása —, társadalmi-politikai fejlődésünk olyan szakaszába jutottunk, amikor a csehszlovákiai magyarság újból magabiztosan vallhatja: van menekvés. Közel másfél esztendő bel- és külpolitikai vihara, forgószele, nemzeti és nemzetiségi viszálykodása, jobb- és baloldali erők összecsapása, nemzedékek harca, eszmék szembenézése, nekilendülés és zuhanás, lázálom és hidegrázás, lelkesültség és letargia után ma már határozottsággal mondhatjuk: van menekvés, van nemzetiségi kibontakozás.

Okkal állfthatom-e ezt?

Okkal és joggal. Ha az elmúlt fél év alatt magam is nem letem volna ott, ahol a politika konyhájában főzik a jelent és jövőt, aligha merném ezt ilyen határozottan kijelenteni. Lent ugyanis kevesebbet hallani és látni, mert á felső politikai berkekben lezajló folyamatoknak lent csak egyes vetületeit, esetleg már kész eredményeit lehet észlelni vagy érzékelni. Amíg lent voltam, jóval kétkedőbb voltam. A lenti gyakori elégedetlenség és nem ritkán jogos türelmetlenség hatása alól nehéz volt az embernek magát kivonni, s a közhangulat bizonyos negatív áramlatai olykor még azóta is kísértettek. (Pozitív hatásai természetesek, hiszen enélkül minden politikus talaját veszítheti.) Éppen a fent szerzett tapasztalatok, az összefüggések alaposabb ismerete, az állampolitikai mozgásirányok pontosabb felismerése, a tervek és szándékok korábbi és sokoldalú összefüggésekben való értelmezése s az elmúlt fél év kézzelfogható eredményeinek értékelése tölt el jogos optimizmussal és bizakodással. Ezért merőm — okkal és joggal — állítani: van menekvés, van nemzetiségi kibontakozás.

Államjogi téren erre a pozitív megnyilatkozásra először a nemzetiségi alkotmánytörvény létrejötte jogosít fel bennünket, illetve a bizakodás magasabb fokát ettől az eseménytől keltezhetjük, mert bár a nemzetiségi alkotmánytörvény nem az, amit a nemzetiségek vártak, mégis olyan államjogi dokumentum, amelyre alapozni lehet. Igaz, magán viseli az augusztus utáni időszak minden sietettségét, időzavarát és sok oldalról érkező társadalmi-politikai nyomását, emiatt alapvető fogyatékosságai vannak a törvénynek —.filozófiai és jogi ellentmondásokat is beleértve —, mégsem vitathatjuk olyan pozitívumait, mint pl. hogy a más nyelven beszélőknek nemcsak egyedi

A Hét társadalompolitikai melléklete 23

Felelős szerkesztő: Mács József

(polgári, állampolgári) jogait ismeri el, hanem a nemzetiségeket mint kollektívákat, mint etnikai közösségeket is (a németeket is beleértve),

ezzel elismerve a nemzetiségeket államalkotó elemeknek, így vitathatatlanná válik egyenrangú társadalmi szubjektumuk; vagy a nemzetiségi szabad nyelvhasználatra, saját oktatós- és művelődésügyre, sajtószervekre való jog, a nemzetiségi társulási jog, a képviseleti szervekre való jog stb. Mindezek új elemei az elmúlt évtizedek jogrendjének s kétségtelen pozitívumai a nemzetiségi alkotmánytörvénynek. Az 1968/69. fordulóján ennek alapján megvalósult intézkedések (magyar nemzetiségű miniszter, néhány magyar és ukrán nemzetiségű miniszterhelyettes, magyar SZNT-alelnök, ukrán és magyar elnökségi tag, arányos képviselet a föderatív szervekben, nemzetiségi titkárság és tanács a szlovák kormány mellett stb.) további pozitív vonásai az elmúlt fél év fejlődésének, ami annak a véleménynek az igazát bizonyítja, miszerint a nemzetiségi alkotmánytörvényt nem a betűje szerint, hanem a belőle adódó optimális lehetőségek szempontjából kell elbírálni s élni az általa nyújtott lehetőségekkel.

Amíg államhatalmi ill. kormányszinten a szlovák kormány nemzetiségi tanácsának és szakbizottságainak a jóváhagyása zárja le azt a közel fél esztendős folyamatot, amely a nemzetiségi alkotmánytörvény jóváhagyását követte, addig politikai téren a CSKP áprilisi központi bizottsági Ülése volt az a határkő, amely határozott politikai irányvonalat, konszolidáltabb viszonyokat és stabilabb társadalmi feltételeket teremtett a nemzetiségek életének sokoldalú kibontakoztatásához, az alkotmánytörvényben kimondott elvek és jogok gyakorlati érvényrejuttatásához s az ehhez szükséges konkrét lépések megtételéhez. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy azóta megszűnt a lapok hasábjain az esztelen nemzetiségi torzsalkodás, a gyűlölködés, a konkolyhintés, a kölcsönös méregadagolás, az acsarkodás és izgatás. Szóban és írásban — s talán az emberek gondolkodásában is — szűnőben vannak az ostoba előítéletek, kevesebb energia pazarlódik a rágalmak kiagyalására, egymás becsmérlésére. Ehelyett kialakulóban van egy egészségesebb atmoszféra, amelyben egyre inkább a józan ész és hang érvényesül, „a tagadás szelleme“, az örökös luciferkedés helyett a teremtő szellemiség kap teret, az a szellemiség, amely a CSKP akcióprogramjára és a szlovák kormány-Élénk érdeklődés kísérte az idei Júkai nauok lefolyását

programra támaszkodva' hittel hiszi, hogy ez a köztársaság képes olyan jogrendet teremteni, amelyben a nemzetek szuverenitását nem sértve és egyenjogúságukat nem csorbítva a nemzetiségek is önigazgatással és önállóan intézhetik sorsukat, saját nemzetiségi reprezentációjukon keresztül dönthetnek sajátos nemzetiségi ügyeikről, elérvén ezzel egyenjogúságuknak azt az optimális fokát, amelyre a humanizmus és a demokrácia jegyében működő szocialista állam nemzeteit és nemzetiségeit juttathatja.

Ez a nemzetiségi kibontakozás útja, amely a legutóbbi néhány hét alatt megnyílt előttünk. Egy újfajta nemzetiségi politika megalapozásának az útja ez, amelyen igazi marxista szemlélet vezet bennünket. Ez a szemlélet biztosítja, hogy nem nagyítjuk fel és nem hajtjuk túl a nemzetiségi szempontokat, a nemzeti öntudatot és büszkeséget nem helyezzük mindenek fölé, nem vagyunk türelmetlenek a más nemzetiségűekkel szemben, hanem azt valljuk, hogy a nemzeti-nemzetiségi szempontoknak összhangban kell lenniük és összhangban is lehetnek a társadalmi és állami érdekekkel, hogy a nemzetek és nemzetiségek legteljesebb egyenjogúsága és kölcsönös megbecsülése állíthat csupán gátat a nemzetiségi türelmetlenségnek, csak a leghumánusabb alkotmányosság veheti elejét a 46—47-es, majd az ötvenes évek szubjektív, önkényes nemzetiségi ítéletei megismétlődésének, s biztosíthatja helyette az objektív döntéseket és határozatokat.

Bízhatunk a nemzetiségi kibontakozás lehetőségében. Ez a bizakodás azonban írott malaszt marad, ha az előbb körvonalazott elveket és jogigényeket csupán hangoztatni fogjuk frázisként anélkül, hogy a most következő időszakban — a második fordulóban — a szlovákiai nemzetiségi törvényekben nem konkretizálnánk, 111. a törvények végső megfogalmazása előtt minden vonatkozásában nem tisztáznánk azokat. Vegyük például a* egyenjogúság elvét. A múltban minél gyakrabban deklarálták, annál többször sértették meg. Márpedig a nemzetiségek számára az egyenjogúság telítheti meg a demokráciát tartalommal. Csak így beszélhetünk nemzetiségi demokráciáról. Nemzetiségi demokrácia nélkül ugyanis a demokrácia nem lehet teljes, következetes és oszthatatlan. Éneikül aligha beszélhetünk a nemzetiségek önrealizálási lehetőségéről, merthisz ezt csak a legteljesebb demokratikus egyenjogúság biztosíthatja. Ugyanígy tartalmatlan és üres marad a nemzetiségi önigazgatási jog is, s ennek folytán a nemzetiségek nem lehetnek a társadalmi élet egyenrangú szubjektumai, ha állami, társadalmi-politikai reprezentáció nélkül maradnak. (Olyan reprezentációról, képviseleti szervekről van szó, amelyek tagjait a nemzetiségek saját maguk választanák; ez a nemzetiségi képviselet döntene a nemzetiségek életét érintő minden kérdésben, s a többség általi leszavazásuk — majorizálásuk — meggátlását a törvény biztosítaná.)

Ezek a problémák foglalkoztatják napjainkban nemcsak a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó hazai cseh, szlovák, magyar, lengyel, német és ukrán szakembereket, a nemzetiségek életével foglalkozó szerveket és intézményeket, hanem a környező szocialista országok illetékeseit is. Nem véletlen, hogy ezek a kérdések alkotó vita tárgyát képezték mind a Somorja melletti Körtvélyesen rendezett törvényelőkészítő összpontosításon, mind pedig a Pöstyén közeli Moravanyban nemzetközi részvétellel megtartott országos konferencián, amelyen a csehszlovákiai nemzetiségek ügye képezte négy napon át a fő témát. Mindezeken az összejöveteleken, valamint a Szovjetunióban nemrég lezajlott országos szemináriumon s a magyarországi négy nemzetiségi szövetség áprilisban megtartott országos kongresszusain egyre pozitívabb hangvétellel tárgyaltak a nemzetiségek további sorsáról, ami nyilvánvalóan kedvező kihatással lesz a hazai nemzetiségek jövőjének alakulására is.

Van tehát menekvés, van nemzetiségi kibontakozás.