A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-01 / 22. szám
Mark Sand aa órájára nézeti. Fontosán 17,45 volt. A bosszú asztalon fehér abrosz, vúzákban friss rOzsák és ibolyák. Az asztal másik végén két pincér boros- és pálinkáspobarakat türülgctett. pálinkásiivegekel szedeti elé egy látlábél és pezsgőt hűtött. Most egy pincér lépett oda Markhoz. — Meg akarja nézni a tortát? — kérdezte. Mark a terem sarkában álló asztalhoz ment. A rúzsokkal és menyegzős csengőkkel díszített torta tetején a következő feliratot olvasta: SOK BOLDOGSÁGOT KÍVÁNUNK RA1NNAK ÉS GORDONNAK Mark elismerően bólintott, mire a pincér meghajolt és elment. Valaki csengetett. 17,47. Gordon tépett a szobába. — Jó estét, géniusz! — köszöntötte Markot. — Hogy hogy ilyen korán? — kérdezte Mark. — 0. te boldog vőlegényt Gordon nevetett. Gordon és Mark egyforma magasak voltak. Mark volt a kenyéradó gazda, és Gordon neki köszönhette, hogy a „Sand“ divatházban jó fizetésű férfimanöken lett. — Hol van Rain? — kérdezte Mark a körmeit nézegetve. — Azt mondta, telefonál ide, ha elkészül — válaszolta Gordon. — Azután majd érte megyek ... Mark, szeretném neked megköszönni... — Mit? — Mindent, amit értein és Káinért tettél... Csengetett a telefon. Mark felemelte a kagylót. — Halló! Mark? Itt Rain beszél... — Hallgatlak, ilannét telefonálsz? — A fényképésztől. Ma kissé tovább tartott a munka. Félek, hogy elkések. Gordon mit csinál? — Éppen most érkezett. — Mondd meg neki, hogy hétre jöjjön értem. Viszontlátásra! — Rain telefonált? kérdezte Gordon. — Igen — bólintott Mark. — Azt mondta, hogy ne aggódj miatta. Még a fényképésznél van. Majd tazit fogad. 18.BU . . . Amikor megjöttek az első vendégek, Mark kihasználta az alkalmat és észrevétlenül besurrant a hálószobájába. Felemelte a kagylót ás gyorsan tárcsázott. Sokáig hallotta a jelzést. Végre valami kattant a kagylóban: — Igen. — Clancy? Itt Mark Sand. Ma este munkám lenne a számodra. — Ma? Hánykor? — Egy óra múlva. — De hogyan... Olyan sürgős? Harry J. Preston ■Ml— IliiII»■ III III II——I Ne nyiss ajtót ! — Ahogy hallod. Ma este hétkor. Érted? Egye« dili van otthon. Tudod mit kell csinálnod? — Ügy nagyjából. — Nagyjából? Pontosan kell tudnod! — Becsengetek hozzá, azt mondom, hogy sürgönyt hoztam és araikor . . . — Mit csinálsz? — suttogta Mark. — Azzal a folyadékkal leöntöm az arcát — válaszolta suttogva Clancy. — Az arcát, Clancy, az arcát. Ne felejtsd el, hogy csak az arcát. Azt akarom, hogy a világ egyetlen orvossága se segíthessen rajta, és plasztikai műtét sem ... Mark letette a kagylót. Végigsimította a haját, elmosolyodott és visszatért a terembe, ahol már gyülekeztek a meghívott vendégek. 10,07 ... A terem már csaknem megtelt. Mark tudta, hogy aki csak teheti, eljön, ugyanis a legbefolyásosabb emberek egyike volt a divatvilágban. És Rain valamikor hozzá tartozott, az ft kreációja volt, erejének, tehetségének és művészetének az eredménye. — Mark — lépett hozzá Andrea Salwyn —, be szeretném mutatni a barátnőmet. Andrea Salwyn annak a női folyóiratnak volt a kiadója, amelyikben Mark reklámozta divatalkotásait. Egy fiatal leány állt mellette, Susan Madison. — Ah, Mr. Sand — csicseregte Susan —, már oyan régen szerettein volna megismerni. — fgazáu? — csodálkozott Mark. Arany tárcájából egy cigarettát vett elő. Valaki gyorsan tüzet adott neki. — Mondja csak, szívesen lenne manöken és elfoglalná Rain Wallis helyét? Ha ez a célja, akkor ne vesztegesse az idejét. Susan nem tudta titkolni az izgalmát: — igen, éppen erről van szó. — Szép, hogy beismeri. Értékelem a nagyravágyását. — Én pedig az ön kegyetlenségét. — Minden zseni kegyetlen. Ezt ue felejtse el. És ón zseni vagyok. Nagy az erőm, az Alkotó ereje ... De a Pusztító ereje is. Meg tudom semmisí-' feni a saját alkotásaimat . . . mint da Vinci, aki széthasogathatta volna Muna Lisát, ha akarja... Michelangelo is megsemmisíthette volna Dávidját. És ... Mark hirtelen észbekapott, az órájára nézett. 18,39. A pincértől dupla whiskyt kért. Pohárral a kezében az ablakhoz ment és lenézett a Central Parkra. Félrehúzta a függönyt. Esett az eső. Sötét éjszaka volt. Mint egy évvel ezelőtt. Akkor is fogadást rendezett és először látta Raint... És egy év alatt híres manökent csinált belőle. 18,55. Öt perc. Már csak öt perc. Azután Clancy, a felbérelt gazfickó sóssavvai leönti Rain arcát. A folyékony láng megteszi a magáét. Rain Whllis sírva, jajvészkelve letűnik a színről. Örök időkre letűnik ... Mark Sand a fürdőszobában a tükörbe nézett, látta gyűlölettől eltorzult arcát. — És Gordon meg feleségül veheti azt, ami Rain ból megmarad neki. — Mark, te vagy bent? — hallotta az ajtó mögül Gordon hangját. — Telefonod van. — Már megyek. Clancy hívta. — Na? — förniedt rá türelmetlenül Mark. — Mi történt? — Sand, valamit kérdezni szeretnék. Három perc múlva hét óra és még nincs otthon. — Mindjárt otthon lesz. De igazán nincs otthon? — Do hiszen a második emeleten lakik nem? — Igen. — Sötét van nála . . . Várj, várj, már jön. Igen, abba a házba megy be . . . Már világos az ablaka. Ő azl Mark megmerevedett. Görcsösen megszorította a kagylót. — Ide figyelj, Clancy, talán mégse . .. De már késő volt. A vonal túlsó végén valami kattant. Hirtelen csend lett. 19,00! Mint egy őrült tette le Mark a kagylót, azután felemelte és újra tárcsázott. Végre meghallotta a leány hangját. — Halló, itt Mark Sand. — Te vagy az? Örvendek. Már hívni akartalak benneteket. De várj csak, valaki csenget. .. — Ne! — ordította Mark a telefonba. — Nel Maradj! De Rain ezt már nem hallotta. Az ajtó felé szaladt, tűsarkú cipője kopogott a padlón — Rain! - ordítozott Mark. — Rain, ne nyiss ajtót... I Ne nyisd kit A kiáltozása elfojtott zokogásba fulladt. Pontosan 19,01 et mutatott az óra... Ford.: NLK Gál Sándor Nagy hideg A lány feljebb húzta a lábát. — így jó? Fejét oldalra fordította. Látta az ablak tompa-fehér négyszögét, a függöny áttetsző csipkéit, a csontszínüre mázolt ablakkeretet; mindent pontosan és tisztán érzékelt. Távol az egymásba futó hegyek lihegtek tompa, fojtott, párás Ithegéssel. A kemény fenyőtörzsek szétrepesztették a felhőket, s lábuknál fehér tajtékot verő patak emelgette a lekopott élű köveket. Mindezt látta az ablakon túl, s érezte a szelet, a szél tompa csattanásait, ahogy a magasban a felhővásznak szétszakadt darabjait tépi. Pedig az ablak mögött nem volt semmi, csak az asztalsík, ez egy egyszerű irkalaphoz hasonlított, amelyre még semmit sem írtak. De az is valószínűnek látszott, hogy ezen a hófehér lapon szanaszét emberi testrészek hevernek, pőrén és magányosan. Kereste salát testét közöttük, de nem találta. Minden nagyon régi, távoli és idegen volt. Utakat keresett a nagy fehérségben, de nem talált. Ha valaha volt is út, valaki irtózatos közönnyel letörölte. Az égtájakat sem tudta meghatározni. Nem állt felette az Orion mozdulatlan csillagképe, sem a Striusz, sem a többi égi kép. Mindenből csak a nyirkos hidegség volt bizonyos. Az a nyirkos hidegség, amely testének hajlataiban gyűlt össze. A kulcscsont feletti mélyedésben, a melle között átszökő árokban, a has redöin s a térdhajlatok alatt. Szerette volna mezítelen testét végigfektetni azon a fehérségen, hogy távolról láthassa magát, ahogy a magányos, múltból ide tévedt szelek átsuhanfanak rajta. Szerette volna, ha testében tartós emlékek maradnak. Igyekezett, hogy rábírja combját, ágyékát, mellét mindannak megőrzésére, amit a pillanatok és percek egyre gyorsuló hullámzása adott. De teste olyan volt, mint a szita: átcsogott rafia az idő, s szálain nem akadt fel semmi. Egy csecsemő, aki világrajötte után a második órában meqhal, több emléket őriz a világból, mint 0. Hirtelen besötétedett. A délutánból átmenet nélkül lett élszaka. Szeretett volna megkapaszkodni az előbbi fehérségben, de minden kicsúszott tétova ujjal közül. Felnyúlt az ég felé, keze, mint két faág csonkfa, tartotta a semmit. Sima bőre alatt az izmok merev csomókba ugrottak össze. Remegett, s hideg patakokban csörgött róla a veríték. Erezte, hogy haja ragacsos, fekete folyammá változik. A pillanatok lihegve vonultak tovább. Semmi se változott meg. Csupán az éjszaka sötét tömbjét váltotta fel újra a délután fehérsége. Izmaiban a merevség nem oldódott fel, nem érzett jóleső kimerültséget, nem érzett semmi feloldódást. Később összerakta az ágyat és megmosakodott. Sokáig ültek egymás mellett, mint a némák. Aztán a fiú felállt, az asztalról felvett egy őszibarackot, kettévágta, és az egyik felét neki adta. Az őszibarack gazdag, édes nedve végigfolyt a kezefején. — Nagyszerű volt — mondta a fiú mikor megette az őszibarackot — Az egészből ez volt a legnagyszerűbb.
