A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-25 / 21. szám

hogy a medencékben csak elvétve, a kontinenseken azonban annál nagyobb számban találhatók kráterek. A gyűrűshegyek, sánc-síkságok, kráterek a holdfelsztn legjellegzetesebb képződményei. Eredetüket Illetően több, mint kétszáz év óta folyik a vita a tudósok között. A sok különféle elmélet két fő csoportba sorolható. Az . egyik elmélet-csoport hívei szerint a holdkráterek többsége a Holdra zuhant kozmikus testek (őriásmeteorok, kisbolygók, üstökös-magok) által okozott „sebhely“. Ezzel szemben a másik csoportba sorolt elméletek a krátereket belső okokra: vulkáni jelenségekre vezetik vissza.

Mai ismereteink szerint kétségtelen, hogy a Holdra a múltban számos kozmikus test zuhanhatott (sőt: ennek valószínűsége napjainkban sem csökkent), s így valóban létezhetnek a Holdon meteorlt-vájta kráterek is; azonban az ottani gyűrűshegységek túlnyomó része mégis belső eredetű. Ezt a felfogást igazolja többek között az a tény is, hogy egyes földi vulkáni vidékeken (így Afrika bizonyos részein, a Galapagos-szigeteken, Izlandon és főként Kamcsatkában) számos olyan robbanásos eredetű óriási vulkáni kráter (úgynevezett kaldera) Ismeretes, amely a magtévesztésig hasonlít a Hold gyűrűshegységeire. Az ilyen nagyfokú hasonlóság korántsem lehűt a puszta véletlen műve; ellenkezőleg: arra utal, hogy a vulkánosság mind a két égitesten azonos törvényszerűségek között játszódott lel Igaz ugyan, hogy a Hold kráterei általában jóval nagyobbak, mint a földi kalderák. Ez azzal magyarázható, hogy a Holdnak hatszorta kisebb a vonzóereje, mint a Földnek.

Az utóbbi években nyilvánvalóvá vált, hogy a Holdon napjainkban is lejátszódnak bizonyos változások, amelyeket tűzhányókitörésekkel magyarázhatunk. Egyes területek időnként elszíneződnek, szokatlanul erősen felfénylenek vagy éppenséggel elhomályosodnak. Mindezt a kiömlő lávák és izzó gázok, illetőleg a kiáradó finom vulkáni törmelék (úgynevezett hamu) hatására vezethetjük vissza. Többszáz ilyen jelenség megfigyeléséről van tudomásunk. Ha tehát a Holdon jelenleg is végbemegy a vulkanizmus egy bizonyos válfaja, akkor teljesen jogos az a feltevés, hogy tűzhányók a múltban is működhettek és a kráterek ezek (robbanásos, kaldera-képző) tevékenységének eredményei.

Űrhajónk ablakából jól láthatnánk a Hold hegyláncait is. Ezeket földi lánchegységek után nevezték el, így megtaláljuk közöttük a Kárpátokat, az Alpokat, az Appennlneket. stb. Az elnevezésbeli hasonlóság azonban nem jelent szerkezeti hasonlóságot isi A Holdon lévő lánchegységek ugyanis rendszertelenül egymásra torlódott óriási sziklatömbökből épülnek fel és nem rendeződnek olyan egymáshoz csatlakozó vonulatokba, mint a földi hegyláncok.

Némelyik hegyláncot hatalmas völgyek vágnak ketté. A leghíresebb ezek közül az ún. Alpesi-völgy, amelynek hossza mintegy 130, mélysége 4 kilométer, szélessége pedig 8—16 kilométer között váltakozik. Az Alpesi-völgy alakja meglepően emlékeztet a földi Vörös-tengerre. Belsejében, a hossztengelye mentén nagy repedést figyelhetünk meg —' ennek párja is megtalálható a Vörös-tengerben.

Az utóbbi évek szovjet és amerikai űrkutatásai során nagyon érdekes képződmény-típust fedeztek fel. Erősen kanyargó, ún. meanderezö völgyekről van szó, amelyek a legtöbb tudós véleménye szerint valóban folyóvölgyek voltak valamikori Ezek szerint volt idő, amikor a Holdat a jelenleginél összehasonlíthatatlanul sűrűbb és vastagabb légkör vette körül, hiszen levegő nélkül víz sem létezhetett volna a felszínén.

A mondottak értelmében tehát valamikor létezhettek kisebb patakok, folyók és talán tavak is a Holdon. Azt azonban biztosan állíthatjuk, hogy nagy kiterjedésű, valódi tengerek és óceánok sohasem voltak a Holdon.

Már a szabad szemmel történő megfigyelések során is megállapíthatjuk, hogy a Hold látható félgömbjén világosabb és sötétebb területek különböztethetők meg egymástól. A világosabb részeket „kontinensek“-niek nevezzük. Ezek viszonylag kisebb sűrűségű, gránitszerű kőzetekből épülnek fel és — a földi világrészekhez hasonlóan — magasabbra emelkednek, mint a medencék. Ez utóbbiakat sötét, bazaltszerű, sűrű kőzetek borítják. Ha a földi óceánokból eltávolítanénk a vizet, kitűnne, hogy az óceáni medencék aljazata Is bazaltból épül fel.

Valamikor úgy hitték, a Hold medencéit is víz tölti ki. Innen származnak az „óceán“, „tenger“, „tó“, stb. elnevezések. Ma már tudjuk, hogy a Holdon szabad állapotban víz nem fordul elő; a medencék voltaképpen óriási mérotü, kopár kősivatagok.

Ha űrhajón mind közelebb és közelebb jutunk a Holdhoz, egyre világosabban láthatjuk,

Ilyennek látták az Apollo 8 űrhajó utasai a Holdat. Az 1 jelzésű terlllet az Innenső oldalon levfi Maré Grisium („Válságok tengere“) nevű medence, a 2- vel jelzett képződmény egy nagy sugérsáv-központ, a Hold tűlsé telén. A vékony fekete vonal az innenső oldal peremének szélét jelzi, (Az Apollo-8. felvétele)

Ezt a fényképet az egyik amerikai holdrakéta készítette a Tycho kráter közvetlen környékéről. Jól látható, hogy a „talajt“ számtalan kisebb-nagyobb kődarab borija. A nyíllal jelölt képződmény egy krátergődör

A holdfelszlnre jellemző kráterek és mély szakadékok (rianások) kitűnően láthatók ezen a felvételen, amely a világ egyik legnagyobb távcsövének segítségével készült

Ismeretes, hogy a Hold mindig ugyanazt a félgömbjét fordítja a Föld felé. Ezért túlsó oldalát a Földről nézve sohasem figyelhetjük meg. A tudomány azonban „nem nyugodott bele“ ebbe a ténybe és megtalálta a módját, hogy a Holdat megkerülő műbolygók segítségével lefényképezze a túlsó félgömböt. Először a szovjet Lunyik-3, majd a Szonda-3, később az amerikai Lunar Orbiter-tlpusú holdszputnyíkok, legutóbb pedig az ApoIló-8 amerikai űrhajó utasai készítettek felvételeket a Hold túlsó feléről.

Ha ezeket a fényképeket összehasonlítjuk az innenső oldalról készített felvételekkel és térképekkel, néhány érdekes különbséget állapíthatunk meg. így kitűnik, hogy a Hold túlsó oldalán úgyszólván egyáltalán nincsenek nagy medencék és nagy lánchegységek sem. Az első képeken ugyan észleltek olyasmit, ami hegyláncnak tűnt, de csakhamar megállapították, hogy valójában nem hegységről van szó, hanem kráterek és fénylő sávok szövevényes rendszréről. Ugyanakkor azonban sikerült felfedezni olyan képződményeket Is, amelyek az innenső oldalon Ismeretlenek. Ezeket talasszoidoknak nevezték el. A talasszoidok átmenetet képeznek a többszáz kilométer átmérőjű óriást gyűrüshegységek és a kisebb, kőralakú medencék között. Aljazatuk azonban világos, tehát eltér a valódi medencékétől.

Hogy miért olyan eltérő a Hold innenső és túlsó fele, bizony ma még nem tudjuk. Erre a kérdésre csak a későbbi vizsgálatok deríthetnek fényt.

Ha űrhajónk már egészen közel jár a Holdhoz, felfedezhetjük, hogy a „talajon“ milliónyi apróbb-nagyobb kráter található. Ezek azonban más típusú képződmények, mint a nagy kráterek. Ezért helyesebb is, ha megkülönböztetésül krátergödröknek nevezzük őket. A krátergödrök átmérője néhány métertől néhány száz méterig terjed. Mélységük fél méter és 50—60 méter között ingadozik. Valójában csupán afféle bemélyedések a Hold felszínébe, de sáncfaluk nincs. Hiányzik belőlük a nagy kráterek egy részére olyannyira Jellemző központi csúcs is. Mindem jel arra mutat, hogy a szóban forgó krátergödrök valóban különböző méretű testek becsapódásékor keletkeztek (bár néhány közülük gejzírkráter Is lehet).

Néhány nagyobb kráter (például az amatőrcsillagászok által jól ismert Kopernikus, Kepler, Tycho kráterek) környezetében csillagszerűen szétágazó, fénylő vonalakból álló képződményeket láthatunk. Ezek az úgynevezett sugársávok. Néhány sugársáv átnyúlik a Hold túlsó oldalára és mint az Apollo-8 utasai felfedezték, a túlsó félgömbön is akadnak ilyen sugársáv-központként szereplő kráterek.

A következő hónapokban új tudományos kísérleteknek leszünk tanúi. A Hold meghódítására vonatkozó program soron következő pontjainál már a Holdra leszálló egység kipróbálása is szerepel, először Föld-, azután pedig Holdkörüli pályán. Ha ezek a kísérletek sikerrel járnak, akkor — talán még ebben az évben — sor kerülhet arra, hogy az első emberek leszállhassanak a Hold felszínére, és néhány órát ott töltsenek. Lapunk olvasóit a kísérletekről tudósítani fogjuk majd.

HÉDERVARI PÉTER a Holdkutatók

Nemzetközi Társaságának alelnöke