A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-25 / 21. szám
Aloerg Cézár szeptemoerDen szabadult Ki a Dörtóuopi- Válla megroggyant, kicsit megkopaszodott a baia a halántékán, már deresedett, de porceiánszínű arca alig változott. Októberben már együtt lakott a feleségével és hatéves kis fiával, a Nyál-utcában, ahol egy kertrenyilő tiszta hónapos szobát bérelt. Késő délután „jött haza“ Cézár. A felesége — szótian-sápadt asszony, aki mindig feketében járt, — a szobát telerakta tubarózsákkal, melyeknek húsos illata nehezen feküdt a tüdőkre s valami fülledt gyászt és erjedő szomorúságot permetezett szét. A hamiskártyás benyitott. Erre az anya is, a fiú is keservesen sírni kezdett. Cézár lerogyott a nyikorgó díványra. A felesége és a fia ráborult, az arcukat sovány testéhez szorították, mintha halottat siratnának. Órákig alig szóltak pár szót. A férfi mozdulatlan feküdt a díványon, mint a koporsóban. Az örömünnep nedves szomorúságban ázott szét. Egy hétbe telt, amíg valahogy felocsúdtak. A kisfiú még gyakran sírdogált, az anya még sápadtabb és szótlanabb volt, mint addig, de csakhamar folytatták régi életüket. Cézár korán ment haza, minden este maga vitte fel a hideg felvágottat. Együtt ettek. A nap legnagyobb részében otthon yolt. A vidéki város csodálta, mennyi ízléssel és tapintattal bújt el a hamiskártyás az emberek szeme elől. Mikor otthon ült az aranyat szóró petróleumlámpa alatt, el se tudta képzelni, högy másképp is élt valaha. A vaskályha égett, olcsó szivarja jól szeleit s a felesége mindig varrt mellette. Cézár álmodozó kezei boldogan fürödtek a nyugalomban, nyoma se volt rajtuk a múltnak, oly finomak, oly keskenyek, oly tiszták voltak, Kosztolányi Dezső mintha hosszú-hosszú éveken át gyengéd hangszereken vagy csipkéken pihentette volna és nem borgőzös kártyák lapjain. Fütyörészett. Erezte a nyugalmat és testén a frissen mosott ruha cirógatását. Csak zöld szemében égett valami a züllött mámorból. Különösek, üresek, piszokszínűek voltak ezek a szemek, mint régi palackok törmelékdarabjai, amiket a földön, szemétdomb mellett találunk. Este, tíz óra felé, elment az Aranysas kávéházba. Lassanként társaságra is akadt, egy cingár gyógyszerészsegéd, meg egy faarcú, fontoskodó városi díjnok. A pincér hozta a sakkot, eléjük terítette a repedezett viaszosvásznat s a tintapecsétes zöld zsákból lassan szedegette a csempe, szomorú sakkfigurákat. Éjfélig sakkoztak, azután mind a hárman lefeküdtek. Egy este Levinszky, a gyógyszerészsegéd, jókedvében volt, bort hozatott és kurjongatott. — Te Cézár, — mondta neki, — unom a sakkot. Kártyázzunk. Alberg Cézár elsápadt. Nem mert rátekinteni, érezte, hogy a szeme égeti a kezét s ujjait hirtelenül elrántotta a sakkasztalról. — Nem — mondta. — Sohasem kártyázom. Azután sohase beszéltek kártyáról. A kártyát a karácsony hozta vissza. Délután, mikor a fia hazajött, az iskolatáskájából a palavesszők és a könyvek közül kiesett egy csomag vadonatúj, aranyszegélyű kártya és a gyerek lángoló arccal, mámorosán turkált a piros-zöld lapok mennyországában. Cézár sötéten állott meg a fia előtt. — Mi ez? — kérdezte. — Nem szégyened magad? A kártya nem gyerek kezébe való. Cézár zsebredugta a kártyát. Átment a másik szobába. Friss, egészen friss kártya volt, karácsonyi kártya, most került ki a kár tyagyárból, még érezni lehetett rajta a festék szagát. Szédülő fejjel bámulta. A csúnya, gyötrelmes figurák, a szörnyek, a fantómok, akikkel annyit társalgóit, most újra elküldték neki névjegyüket és emlékeztették valamire. Becsukta az asztal fiókjába. Azután újra elővette. Szemrehányást tett a feleségének, hogy a fia kezébe került és föl s alá járkált a sötétedő szobában. Estefelé meglágyult a hangulat. A karácsonyfát meggyújtották, az apa bort ivott és énekelt. Csak kilehc óra volt még, lefeküdni nem lehetett, nem tudtak mit csinálni. Cézár maga vette elő a kártyát: — Nem bánom, játsszatok — szólt a feleségének. Minden arc kiderült, leszedték az asztalt, leültek. Az anya egy kis üvegtányért hozott s a rézfillérek csöröpölni kezdtek. Cézár bámulta az asztalt. — Én nem játszom — szólt és a feleségére nézett. Az asszony azonban már osztott. Cézár vállat vont, megívott egy pohár bort és kezébe vette a kártyát. — Kezdjük. A kisfiú pirosra gyulladt füllel várta, mi történik. — Látod, — mondta neki Cézár — ez a sok pénz mind a tied lesz, nyerd el tőlem. Mindnyájan a kártyájukat nézték. Ideges csend dobogott a szobán. — nyertem — szóit halkan Cézár és maga elé söpörte a tilléreket. Erre a fiú feltérdelt a székére. Üjra osztottak és most az anya nyert, a nyereséget megfelezte vele. De azután megint az apa nyert. Cézár már bosszankodott, hogy mindig hozzászegődnek a súlyos, szédítő, komoly kártyák s szeretett volna szabadulni a nyereségtől. A kártyák azonban nem tágítottak. Megostromolták, jöttek félelemesen követelőzve éjszakai különös Ismerősei, a zöld és piros színek, a koronás kártyakirályok, az elkényszeredett arcú legények, akikkel annyit nézett farkasszemet lihegve, verejtékezve, szívdobogva. Már meg se nézte a lapjait, hanyagul hajigálta, a homloka verejtékezett. Mindhiába. A kártyaalakok bosszúálló arccal meredeztek rá, mint a betörők és a gyilkosok s a torkát szorítgatták. Halomban feküdtek előtte a fillérek. — Mit tegyek? — dörmögte bosszúsan a feleségének. Elővette az összes kártyababonát. Felkelt a székről, megforgatta — balkézzel — a levegőben, leült és osztott. Űjra ő nyert. Fia pedig leste a szerencsét. Okos arcocskája lángolt az izgalomtól s a szája görbületében már ott settenkedett a pityergés. Nagyokat nyelt. Az apa köhintett, megigazította a szemüvegét, és hozzá fordult: — Vigyázz, most te nyersz. Puha ravaszsággal hajolt előre a gyerek, mint egy leső pumamacska, nézte, hogy keveri apja a kártyát. A pénztárt már harmadszor nem ürítették ki, színültig volt vörös rézfillérekkel. Most jó kártyát kapott. Mélyet lélegzett. Jött azonban a másik és a harmadik kártya s szegény kis arcán elsötétedett az öröm. Cézár szótlanul nézett maga elé. Már éjfélre járt az idő. A felesége és a gyermeke minden pénze előtte volt és nem tudott szabadulni tőle. Szíttá foga közt a levegőt, a száját elpittyesztette, megvető mosollyal fogadta komikus helyzetét, azután egyszerre átvillant valami az agyán. Hosszú, hajlékony ujjaival végigtapogatta a kártyát és a finom ujjakban újra felébredt a látnoki művészet, a boszorkányos varázs, amivel évekig nyitogatta mások erszényét. A gyalázatos, a piszkos kártya, hogy megalázta őt, a kártya urát, az ezresek urát, egy filléres hajsza. Hirtelenül dolgozni kezdett. Behúnyt szemmel, a tapintó szemölcsei rezgésével érezte ki a jő kártyákat, s egy villámgyors mozdulattal fogta egybe, hogy a fiának csempéssze oda. Mindent látott és tudott. A leheletével is operált. Akarata hipnotikus erejével uralkodott a társaságon, az egyik kártya iderepült, a másik a kézelőjében sunyított, egyszerre hadvezére lett a terepnek, mint régen s a szerencsét máris a fia javára billentette. A bankot még egyszer megduplázták. Még csak egy apró mozdulatot kellett volna tennie. De már késő volt. A gyerek felugrott az asztalra, a tekintete végigcikázott rajta és szélesre meredt szemekkel, irtózatosan szétfeszülő szájjal ordított rá: — Csalszl Cézár felpattant a székről, három lépést hőkölt vissza és ki ejtette kezéből a kártyát.-— Csalsz! Ügy állott, mint a tettenért gyerek. A fia bőgte, ordította, zokogva: — Csalsz, csalsz, csalszl Nevetni próbált, de az ereiben megfagyott a vér, a halántéka hideg volt, csak hebegni tudott. A gyerek pedig nem tágított. Még mindig az asztalon tombolt, arca ragyogott a diadaltól, megvetően nézte az apját, a bánkot kifordította az asztalra, az apró kis pénzeket dühösen söpörte le, azután egy marokra valót odadobott az ablaküvegre. — Csalsz! Cézár a szoba közepén állott. A gyereket sietve lefektették, csitítgatták, sokáig tartott, míg — durcásan és sötéten — álomba sírta magát. Az apa pedig nem feküdt le. Megitta az összes bort, a részegségtől bódultán járkált le-föl, hajnalig álldogált az ablak előtt és nézte a havas, kopár kertet. A tavalyi karácsonyra gondolt. Akkor épp így bámult ki a börtöne ablakából.
