A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-18 / 20. szám

Daniéi Beiaíonte őrmester hazaérkezett. — Eutalial — kiáltotta. — Micsoda kutya élet, az istenfáját! A konyhából kilépett Eulalia, a felesége. — No, csakhogy itt vagy — mondta. — Most érkeztél? — Most. És megint el kell mennem. A tej­fölösszájú diákok miatt. — Ne menjl Mondd, hogy megbetegedtél. — Katona vagyok, és teljesítem a parancsot — felelte Daniel. — Adj gyorsan valami ha­­rapnivalót. Daniel evett, és közben idegesen nézett órá­jára. — Átkozott szolgálat! — szitkozódott. — jó volna egy kicsit pihenni, de menni kell. Rá­adásul ebben a pokoli hőségben! Daniel kiment a házból, és beült a dzsipbe. Beindította a motort, de hirtelen leállította: a ház sarka mögül felbukkant a lánya. Lídia, az őrmester tizennyolc éves leánya, a helyi líceum növendéke volt. Belafonténak volt még egy idősebb fia, Luis; öt New Yorkba küldte tanulni. — Hogy vagy, Lídia? — kérdezte az apa. — Jól. Hát te megint elmész? — Igen. Csak reggel jövök haza. — Valami sürgős dolog? — Ej, hát a szokásos ügy. A Countryba me­gyünk, a rendőröket kísérjük. Kiszaglászták a tejfölösszájű diákokat. — Bosszúsan megrázta a fejét. — Itt az ideje, hogy móresre tanítsuk a „szakállasokat“. — A Countryban? — csodálkozott Lídia. — A Countryban... — ismételte. — Papa, nem vinnél el a gyógyszertárig? Valamit még ven­nem kell... A gépkocsi sebesen suhant az úton, és meg­állt a kis vidéki város egyetlen gyógyszertára előtt. — Isten veled, Lídia! — Szervusz, papa! A gépkocsi elrobogott. Belafonte őrmester sietett, hogy teljesítse feljebbvalói parancsát, Lídia lánya pedig nyomban telefonált a Coun­tryba, hogy értesítse barátait a veszélyről. A gyógyszertárból Lídia a kertész leányához, Marinához szaladt. Ott laktak a városka szélén. — A rendőrség elindult a Countryba a ka­tonákkal. Kiszagolták a mieinket. Telefonáltam, de nem tudtam velük beszélni. — Most már késő figyelmeztetni őket — felelte Marina. — Elmegyek, megkeresem Jü­ant. Egy óra múlva találkozunk. ... Amikor Lídia ismét elment Marinához, már ott volt Marina bátyja, Jüan és a barátja, a mulatt Almus. Ültek és hallgattak. A rádió­ban rendkívüli közleményt olvastak föl. „Egy rendőrosztag megtámadta a felkelőket. A lövöldözés során két diák életét vesztette: Carlos Riomar és Eliser Dióm.“ — Lehetetlen! Hiszen az előbb telefonálni akartam nekik, de senki sem vette fel a kagy­lót. Tehát senki sem volt ott — mondta Lídia. — Ezt a rendőrök agyalták ki. Nem először adnak ki hamis közleményt. Megint megszólalt a rádió. Közölte az eleset­tek személyleírását. — Carlitos vakmerő fiú volt! — mondta Ma­rina. — Nem félt a tüztől sem! — Egyik sem ijedt meg a maga árnyékától! — jegyezte meg juan. — Hányszor figyelmez­tették őket, hogy legyenek óvatosabbak! Almus fölállt. — Azonnal el kell vinnünk a röpcédulákat és a töltényeket, amelyeket a countrybeliek számára őriztünk. — Azt hiszed, figyelnek minket? — Lídia lassan beszélt. Sehogy se tudott szabadulni a gondolattól, hogy apja is Carlos és Eliser gyil­kosai között van. Almus félbeszakította: — Figyelj ide, Juan. Most elmegyek az első telefonfülkéig, és felhívlak benneteket. Pálmát rendelek a líceumnak. Diego eljön a kocsival. Ti fölrakjátok a pálmákkal együtt a tölténye­ket is. Mi pedig, Lídia és én, hazavlsszük a röpcédulákat. Az ajtóban Almus összeütközött az öreg La­­góval, Juan és Marina apjával. Virágokat hoz­tak. — No, hogy megy a tanulás? — kérdezte Lago. S választ se várva, szokása szerint me­sélni kezdett ifjúságáról. Az öreg szerette em­legetni, hogy különböző országokban kóborolt, harcolt az elnyomottakért, részt vett sztráj­kokban, gyűléseken. Hirtelen felcsengett a telefon. Juan odalépett a készülékhez. — Öreg — fordult Juan az apjához. — Tíz darab pálmát kérnek a líceum díszítésére. Mindjárt itt lesz a teherautó. — No, ez nagyszerű! A líceum elöljárói érte­nek a pálmákhoz. — Lago fölkelt, hogy ki­menjen a színbe. — Maradj csak, apa — tartotta vissza Ma­rina. — Majd mi elintézzük. 'Lídia is segít ne­künk. Az öreg rágyújtott, és a szobában maradt. A fiatalok kisiettek. Néhány perc múlva a Ház elé érkezett egy kis -tehergépkocsi. A vezetőfülkéből kiugrott Diego. Az öreg Lago figyelmesen nézte az ablakból, hogy rakják föl a pálmákat. Bizonyára volt valami szokatlan ebben a rakodásban, mert Lago kisietett az utcára. Diego azonban már beindította a motort. — Várjatok, én is veletek megyek. Hajts, ahogy a motor bírja. Hallod, Diego? — Apa, te maradj itt — mondta Marina. —­­Nagy hőség van, és a naptól megfájdul a fejed. — Hát azt hiszed, kevésbé fájdul meg a fe­jem, hu letartóztat benneteket a rendőrség? A ti utatok messzebbre vezet, mint a líceum. Ott pedig, ahová ti mentek, engem ismernek a katonák. — Ügy látszik, mindent tud rólunk — mondta barátainak Juan. Lám, a kisöreg! — gondolta Lídia. — Milyen más, mint az én apám. ■ Belafonte őrmester megállt a ház előtt. A kü­szöbön állt Eulalia. Amióta a rádió bemondta a közleményt, egyre várta férjét. — Végre megjöttem! Kétnapi szabadsagot kaptam. — Jó, hogy itthon vagy. Minden rendben van? — Hogy is mondjam?... Két diák meghalt.. — Szűzanyám! Két halott! És az ott történt, ahol te voltál? — Nem egészen. — Belafonte lehalkította a hangját. — A Countryban senkit sem fogtunk el. Ezeket a diákokat másutt ölték meg, és elhozták a Cuontryba. Aztán tüzet nyitottak... — És te... Te is lőttél? — Én? Nem, senki nem lőtt közülünk. Eulalia fölsőhajtott: — Hála istennek! El se képzeled, hogy ér­zem magam, ha szolgálatba mész. — Én csak a parancsot teljesítem. —. Daniel cigarettára gyújtott. — Huszonöt évi szolgá­latom alatt nem tettem egyetlen megjegyzést se. — Huszonöt év — ismételte a felesége. — Már kérhetnéd a nyugdíjazásodat. — Ugyan, mit fecsegsz. Ha most kérném, azt hinnék, hogy félek. Eulalia a férjére nézett. Hátha szólnék neki a levélről? — gondolta. — Daniel... — kezdte. — Majd ha lekaszabolnak minden felkelőt — folytatta Daniel —, akkor nyugdíjba megyek. Mit akartál mondani? — Azt, hogy mit kérsz vacsorára? — Mindegy. Hol van Lídia? — A szobájában. Tanul. Eulalia kiment a konyhába. A televízión egy csomóban feküdtek Lídia tankönyvei. Belafonte kezébe vett egy könyvet, és belelapozott. Hirtelen az egyik könyvből kihullott néhány papírdarab. Fölvette. Forra­dalmi röpiratok voltak. Ö, nagyon jól ismerte ezeket! Gyakran látta a házfalakon. Belafonte néhány percig dermedten állt. Ki gondolta volna: az ő lánya, az őrmesternek, Hatista tábornok hű katonájának a lánya meg a felkelőknek ezek a röplapjai! ... — Eulalia, Eulalia, gyere gyorsan! — üvöl­tötte. — Ki hozta a házamba ezt a törteimet? — Biztosan Lídia. Ki más? Most mindenki ezeket a cédulákat olvassa. — Mindenki? De nem én! Belafonte házában sosem lesznek ilyen átkozott papírrongyokt Tudod te, hogy ezért Lídiát börtönbe vetik, engem pedig elbocsátanak a hadseregből? — Ne kiabálj. Meghallják az utcán. De az őrmestert már nem lehetett lecsen­desíteni. — Milyen alávalóság! Lídia! Az ördög vigye el, Lídia, hol vagy? — Mi történt, pápa? Miért kiabálsz? Belafonte felmutatta a röpcédulákat: — A tied? — Igen. A leány határozottan ment apja felé, hogy elvegye tőle a papírokat. — Szóval így? Még csak nem is tagadod? No hát, nézd csak! — És darabokra tépdeste a röpiratokat. — Nesze, nesze, nesze! így vég­zünk majd a forradalmáraitokkal. — Tudom, hogy megölhettek. De ez nem rémít meg bennünket. Csupán röpcédulákkal nem lehet megdönteni a rendszert. De nekünk van más erőnk is. Dühtől fuldokolva, az őrmester a lányának rohant. Lídia nem mozdult a helyéről. Az apa és a lánya közé, karját széttárva, odaugrott az anya. Belafonte megállt, zsebébe süllyesztette ök­lét, és határozottan azt mondta: — Jó. Tudom, mit csinálok veled. Holnap reg­gel hozom az útleveled, és elutazol New York­ba a bátyádhoz. Holnap! Érted? Eulalia némán kiment a szobából, és egy le­véllel a kezében tért vissza. — Olvasd, Daniel — szőtt, átnyújtva férjé­nek a borítékot. — Ideje, hogy tudomást sze­rezz róla. Belafonte átfutotta a levelet. Azt olvasta ben­ne, hogy Louis Kubában van, a hegyekben, a felkelők seregében. — És te ezt eltitkoltad előlem? — Belafon­te összegyűrte a levelet. — Egész életemet gyermekeimnek áldoztam, és most ellenem for­dulnak! — Nem, Daniel! — Eulalia hangja határozot­tan csengett. —- Gyermekeid a néppel tartanak, . . te fordultál ellenük... Belafonte őrmester gyermekei MARCELO SAUNAS /

Next

/
Oldalképek
Tartalom