A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-11 / 19. szám
Irodalmunkban a prózai utánpótlás állandó hiánya mellett jó volt látni a felnövő költő-utánpótlás bőségét, amely úgy tűnt, kiapadhatatlan forrásokból táplálkozik. Időről-időre új nevekkel kellett megismerkednem, s mindjárt az Irodalmi Szemlében. Ez pedig nem kicsiség. Mert az Irodalmi Szemlében megjelent írás rangot ad; az itt megjelenő vers nem a napi publicitás mércéjével választódik ki, kell, hogy valami több, és más legyen. Még akkor is, ha a fiatalok fórumában, a Vetés rovatban jelent meg. Csakhogy a Vetés rovat egy-két évig létezett, felnőtt benne a „vetés-generáció“, s most, hogy már megszűnt, e generáció minden nemű megkülönböztetés nélkül, tehát egyenrangúsítva kerül a lapba. Ezt nem azért mondom, mintha valami kifogásom lenne ellene. Nincs kifogásom. Sőt, helyeslem. Ez így rendjén való. Az utánpótlás törvényszerűen egyszer elérkezik abba a fejlődési stádiumba, mikor már nem utánpótlás többé, hanem egyenrangú kortársiroda lom. S most erről a felnőtt, egyenrangúsított költészetről akarok elmondani néhány észrevételt, néhány gondolatot. Nem tudom ki hogy van a verssel, ki hogy nézi a költőt. Én mindenesetre a versein át, vagy azokon keresztül. Nem az ember a fontos, hanem a vers, amit az asztalomra tesz. Ha költő írta, benne van minden: magatartása, embersége, és főleg: egyénisége. Az egyéniség határozza meg a szemléletet, az ad formát, külső csínt a versnek; az egyéniség az, amely az egyik költőt megkülönbözteti a másiktól. Hogy saját arca van, a maga szemével lát, s a látottakat a maga egyetlen leghetséges módján mondja el. S itt látom költői utánpótlásunk legnagyobb veszélyét: Nem érzem az egyes versek mögött az egyéniséget, mintha a megjelenő verseket egy költő írta volna, mintha közösen „csinálták“, szerkesztették volna, azzal a jelszóval, hogy: „Legyünk egyformákl“ Lássunk egy példát, illetve ne egyet, hanem néhányat. Ide írok egy verset. Legyen a címe, mondjuk: VERS 1. a kutyák előmásztak az ólomcsövekből a fákon még rikoltoznak a madarak barnan csavarodik torkunkra az alkony « 2. polip üt az ereszen karok karok tenyerek fogdossák a legyeket A költői utánpótlás arctalansága 3. (havazzatok templomok misézzetek asszonyok esetleg ha fekete dallamra hullhat a hó (havazzatok templomok misézzetek asszonyok) 4. emlékezni a fákra és kígyókra napokra tegnapokra feleletek értelmetlensége árny és füst léte közt mint a gyémánt és még egyszer mert minden út romába vezet és véres orral inni az alma levét 5. kőben szénben vasban rejtőzöm pipaszárban nagyszótárban cipőkben keressetek! Mi tűnik ki ebből a „versből“? Ránézve, s olvasva: semmi. Vers — mondja az értelem, egy vers. Pedig nem egy vers. Hanem öt vers. öt fiatal költő öt verse. Nem válogattam, nem vágtam-szerkesztettem ilyenné, csak kiírtam ahogy jött, találomra az Irodalmi Szemle februári számából. S ez az, ami aggasztó. Nem akarok analógiákat felállítani, de ide kívánkozik mégis legalább egy-két párhuzam. Már a kezdet kezdetén, indulásukkor másként, más hangon mondták a magukét Bábi, Ozsvald, és Dénes György, másként írt Tőzsér, Cselényi és Simkó Tibor, és Tóth Elemér verseit is meg lehetett különböztetni Battáétól, vagy történetesen az enyéimtől. De nem nagyon különbözik Tóth László, Zalabai Zsigmond, Kulcsár Ferenc, Aich Péter és Varga Imre költészete. A fenti példa is ezt bizonyítja, ugyanis sorrendben az ő verseiket írtam egymás alá. A félreértések elkerülése végett: ez nem elmarasztalás akar lenni, csak példa egy állapot illusztrálására. Most már csak az a kérdés, hogyan, miként jöhetett létre a költői utánpótlás fejlődésében ilyen — véleményem szerint — egyáltalán nem kedvező jelenség?! Több oka lehet, de én elsősorban a publikálási lehetőségek szűkösségében látom; abban, hogy lényegében egy, legfeljebb két kiválasztási irányzat érvényesül, az szabja meg a mércét. A Szemlében konkrétan a tőzséri mérce és költői felfogás. Esetleg még beszélhetünk az Új Ifjúság kiválasztó, válogató hatásáról is, de az már gyengébb. A többi lapban ilyen igény nem, vagy alig érvényesül. S ha ez így igaz, akkor már helyben is vagyunk. A fiatalok, a kezdők nagyon hamar észreveszik,- hogy mi hogy van. Rájönnek, hogy melyik a járható út számukra, s nem igyekeznek új csapást törni. Elfogadják a készet, mert ugye, az kényelmesebb. S az „egy út, egy cél“ jegyében lassan — maguk se veszik észre — belebújnak egy uniformisba, s elvesztik egyéniségük sajátos jegyeit, mielőtt még egyáltalán megszerezhették volna. Ebből ugyan lehet költészet, lehet irodalom, de hogy milyen lesz, azt nem tudom. Pedig kár volna, ha ez a fiatal, feltörekvő nemzedék nem teljesedhetne ki. Mert tehetség és tudás dolgában nem állnak rosszul. GÁL SÁNDOR Fricskák Az orvosi hivatásról, de nemcsak arról Az egyik fúrási lapban figyeltem fel a következő polémiára: Egy bizonyos orvost élesen bíráltak azért, mert nem volt hajlandó megvizsgálni a lakására beszállított beteg gyermeket. Az orvos azzal védekezett, hogy ilyesmi nagyon gyakran előfordul és ha mindenkit megvizsgálna, aki a lakásán felkeresi, akkor éjszaka le sem hányhatná egy percre sem a szemét. Egyébként pedig neki is vannak gyermekei, akik nem tudnak aludni a folytonos zaklatástól, és tanulnia is kell, mert atesztációra készül. Lehetséges, hogy tanulnia kell, és az állandó zaklatás ellen ts kifogása lehet, de a magyarázatát mégsem tartom elfogadhatónak. Nyilván senki sem kényszerítette az orvosi hivatásra. S ha egyszei elhatározta, hogy orvos lesz, akkor azzal is számolnia kellett, hogy időnként éjszakai álmából is beteghez hívhatják. Éppúgy, mint ahogy a kéményseprő sem feltételezhette, hogy fehér köpenyben végzi majd a munkáját, a bártáncosnő sem számíthatott arra, hogy nappali műszakra osztják be, vagy éppenséggel a kohász sem ringathatta magát abban az álomban, hogy a kedvéért légkondicionált olvasztókemencéket építenek. Higgye el a kedves orvos barátunk, hogy minden foglalkozásnak van hátránya. Persze ezzel már a pályaválasztásnál számolni kell! No nem... Ugyancsak az egyik járási lapban olvastam a következőket: „január 1-én a brezinái Vasilőák családban nem mindennapi kedves családi ünnepségre került sor: a 81 éves Michal Vasilőák 81. születésnapját ünnepelte.“ Csodálom a szerkesztő körültekintését. Mert ha nem irta volna oda, hogy a 81 éves Michal Vaiilőák 81. születésnapját Ünnepelte, még azt hihettem volna, hogy a nyolcvankettediket. Faji megkülönböztetés ? Hosszú évekig az volt az érzésem, hogy társadalmunk egy bizonyos rétege kiváltságokat, mentelmi jogokat élvez. Már azt sem értettem, hogy miért kell őket mindenképpen „cigány származású polgártársainknak“ nevezni. Mert ugyebár senkinek sem jutott eszébe, hogy szlovák, cseh, magyar esetleg angol származású polgártársainkról beszéljen. Egyszerűen szlováknak, csehnek, angolnak, vagy magyarnak tituláltuk egymást. És én ezt sohasem vettem rossz néven. Sőt, úgy hiszem cigányszármazású polgártársaim sem vették volna rossz néven, ha egyszerűen csak cigánynak neveztük volna őket. Elvégre azok. De ez még nem lenne baj. Nagyobb baj az, hogy úgyszólván minden tekintetben elnézőek vagyunk velük szemben. Nem általánosítok, de tény, hogy többnyire — enyhén szólva — „gátlástalanabbal“ viselkednek, mint mások. Kisebb-nagyobb bűntényektől nem mindig riadnak vissza. Ezt ml, — legtöbbször még a törvény emberei ts — elnézzük nekik. Mivelhogy — ilyképpen magyarázzuk — át akarjuk nevelni őket. Nyilván a nevelési módszerhez tartozott az ts, hogy előzékenyen nem neveztük őket a nevükön. Pedig látnunk kell, hogy „polgártársaink" egy része ezt az előzékenységet igyekszik is kihasználni, a saját javára fordítani. A szülők és pedagógusok nyilván igazat adnak nekem abban, hogy az előzékenység és az elnézés nem mindig hasznos, sőt többnyire káros nevelőeszköz. Merem állítani, hogy a szóban forgó kérdésben is ez áll fenn. Ezért, ha át akarjuk nevelni őket, akkor az elnézést és az előzékenységet félre kell tennünk. Azzal, hogy nem akarunk velük szemben faji megkülönböztetést alkalmazni, máris faji megkülönböztetést alkalmazunk. Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem már ez magában véve is sértő rájuk nézve. A közelmúltban megalakult a nemzeti szövetségük. A programnyilatkozatból ítélve remélem, hogy saját polgártársai átnevelését tekinti majd fő feladatának. Ha így lesz, akkor a jövőben nem érzem majd úgy magam, hogy bizonyos értelemben velem szemben alkalmaznak faji megkülönböztetést.
