A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-11 / 19. szám
Látogatóban egy vöröskatonánál Gyurcsó István, a költő az Ipolysági író-olvasó találkozó után eljött körünkbe, az ifjú tudósítók közé is. Politikai és szakmai kérdésekről beszélgettünk. Okos tanácsokkal látott el bennünket. Még témát is adott. — Ismerek egy tompái öregembert. A nevét már elfelejtettem, de tudom, hogy vöröskatona volt, ő adta át Lévát... Érdekes ember. Régóta dédelgetem a gondolatot: meglátogatom őt. De rengeteg a dolgom ... Menjetek el hozzá ti! Így találtunk Tompán Piatrík Józsi bácsira. Mindenki a maga módján él. ű is. A szürke brizolitos családi ház 'mögötti régi házikóban, öreg, egyszerű, de megszokott bútorok között mozog csak Igazán otthonosan. Miért is használná, mint a vele együttélő fia, a fura, esetlen alkotmányokat, a foteleket, amikor egy pillanatig sem ülhet rajtunk anélkül, hogy bele ne fájdulna a háta és ne húzná össze a görcs a lábát. Nem szokta meg, hogy szőnyegen járjon. Más a helyzet a fiataloknál, akik szívesen ülnek bele a modern „tákolmányokba“. Ám üljenek! Az ifjúság már új életet él, újak a szokásai. Mi a csodálatos ezen? Mindenki a maga módján él. Azok a régi idők viszont olyan pontossággal villának meg emlékezetében, mint vásznon a fllmfelvételek. 76 esztendős, de az emlékei nem fakultak, összefüggően válaszol minden kérdésre: az ivangorodi csata után ennyi meg ennyi lovat vesztettünk el, az élelmezés ilyen meg ilyen volt, kik és mikor akartak öncsonkítással megszabadulni a világháború poklából. Felesége hallgatag asszony. Félrehúzódik, és ki tudná megmondani, mit gondol. Józsi bácsi kedvesen, gyöngéden beszél hozzá. Nekünk pedig méltó komolysággal magyaráz: — Megtörte szegénykémet az élet, hat fiút neveltünk fel együtt. Beteg. Él, él, de csak így betegen... — Nem mozdítja ki Piatrik nénit egykedvű hallgatagságából a megjegyzés. Szeme szomorú, de ragyog, mint a csillagok, amikor férje a régi dolgokról beszél. — A világháború után ezen a vidéken keserűség ült az emberek szívében. De még a levegőben is. Akárhová mentem, akármelyik házba, csak sűrű, keserű dohányfüst terjengett a férfiemberek körül. Szívták a rossz bagót és vitatkoztak, mi lesz? Ilyen egyszerű, de élénk képekben festegeti elénk Józsi bácsi az 1919-es esztendő viszontagságait. Megszökött a faluból. Drégelypalánknál csatlakozott a IV. vörösdandárhoz. A világháborúban huszár volt. A dandárnál jelentő lovas. Gyakorta, mint felderitőt küldték előre. Amikor Ipolyságot elfoglalta a dandár, ő Tesmagon keresztül biztosította az összeköttetést a drégelypalánkí törzskarral. Amikor a dandár Százd, Füzesgyarmat és Génye felől vonult Léva felé, ő Váradon nyergeit. Léva elfoglalása után Káinénál feltartóztatták a vörösöket. Józsi bácsi többedmagával Bakabánya felé lovagolt, hogy szabad utat biztosítson az előrenyomuló gyalogságnak. Az ellentámadások idején váltott lovakon száguldott Varsányba a dandárparancsnoksághoz a jelentéssel: „Sólymos és Nyúlvölgy irányából próbálják visszaszorítani a mieinket." Alig pihent valamicskét, új paranccsal száguldott vissza a harcoló alakulatokhoz. tla a bomlás jelei itt-ott megmutatkoztak, a parancsnokság gyorsan és erélyesen intézkedett. A lovas futárokat, a volt huszárokat küldték ki a színhelyre, hogy biztosítsák a rendet. Nem nézett ő ilyenkor se istent, se embert. A varsányi szőlőkben fegyvert szegzett egy századparancsnok mellének, hogy a parancs értelmében Jelentéstételre kényszerítse. „Te mersz rám puskát fogni?“ — kérdezte a parancsnok. Józsi bácsi ráorditott a parancsnokra: „Indulás jelentéstételre vagy lövök!“ ö hitt — szinte vakon — a vörösök győzelmében. Az antanttal kötött egyezmény értelmében a vörös hadsereg viszszavonult a demarkációs vonalra. Kiürítette Lévát. Amikor a dandárparancsnok őt és Nagy Gyulát magához hivatta, még mit sem tudott feldatáról. össze se szedte holmiját, felpattant és jelentkezett. — Lévába lovagoltok és átadjátok a várost! Nem gondolt semmi különösebbre. Csak a parancsra. Nem latolgatta egyéni sorsát. Nem tervezgetett. Nagy Gyulával együtt felnyergeltek és bevágtattak a városba. A sapkája csuromviz volt. Az utat figyelte, meg bajtársát, hogy el ne maradjon. A ló fáradt teste erősen párolgóit. Érezte a pára csípését a szemén, amikor Léva főterén lova mellé ugrott és katonásan megállt. Bevárta, mig Nagy Gyula is leszáll a nyeregből és kimondta: — Átadom a várost! És csak állt. Elszántan várta további sorsát. Nagy Gyulára nézett. Az vissza reá. A tisztek beszédéből semmit sem értett. El sem tudta képzelni, hogy mi következhet. Csak az elszántságot érezte. Csak azt. Az ^egyik tiszt intett: mehetnek! Otthon felesége és két apró gyermeke várta. És a kétkezi emberek sorsa. A falusi kommunisták sorsa. Gépkezelő volt, útkaparó. Majd bérbe vett egy darabka földet. A családját nevelte. Hat fiút. Gonddal-bajjal. Mert gond, az volt. Ha gyűlést tartottak, másnapra már a munkaadója is tudott róla. Az pedig köztudomású, hogy nem nézték jó szemmel a kommunistákat az első köztársaságban. A második világháború idején Józsi bácsi így vigasztalta magát és másokat is: — Aki megállás nélkül eszik, felfúvódik — ha agyoneteted a tehenet, elfolyatja a tejét. És igaza volt, hisz mindezt ő a fasizmusra is értette... A felszabadulás után újra csatasorba akart állni. Korponára utazott és jelentkezett a párttitkárságon. Elutasították. — A szabályzat értelmében ma-
