A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-04 / 18. szám
Irodalmunk csendes tó-tukrét már évek óta nem borzolják a friss, hullámokat kavaró szelek. Irodalmunk jelene: állóvíz: Nem, még nem pocsolya, de ha ez a tavasz is úgy múlik el felettünk, mint az előző négy-öt, akkor az is bekövetkezhet. Mert én azt gondolom, hogy az irodalomnak — de a többi művészetnek is — csak akkor van értelme, ha képes valamilyen mozgást felidézni. A mozgásképtelenség — provincializmus. Márpedig aligha hiszem, hogy valaki is különös előszeretettel viselné ezt a nem éppen hízelgő táblácskát a hátán. Még csak olyan irányban sem meditálhat az ember; hogy kevés lehetőség van a megnyilatkozásra, a vitára, egyszóval — a mozgásra. Merf hisz lapjainkban két kézzel kapnak a szerkesztők minden olyan friss anyag után, amely az irodalomról szól. Többször megkérdeztem már magamtól, hogy miért van ez így? Miért nem beszélünk arról, ami mindennapos gond? Jó, elismerem, hogy a hallgatás is lehet adott esetben és körülmények között pozitív magatartás. De a hosszú hallgatás már gyanús. S mi már nagyon hoszszú ideje hallgatunk ... Valamikor régen, még a neolit időkben volt a Hétben egy vita, egy egyéni megnyilatkozás. Az „Egy szemlélet ellen“ címen indított vitára gondolok, amely ígéretesnek indult, de amely később személyeskedő, ízetlen perpatvarrá változott. De még így is voltak pozitív eredményei. Mert mozgást jelentett, gondolkodásra kényszerítette a közvéleményt. Azóta nincs semmi érdemleges. „Űr ír“ alapon növekszik irodalmunk. Könyvek jelennek meg, s könyvek felejtődnek el. Oj nevekkel ismerkedünk, amelyek alatt néha figyelemreméltó művek látnak napvilágot, de világrajöttük után visszhangtalanul kerülnek abba az iszonyúan mély silóverembe, amelyet irodalomnak nevezünk. Lassan kimúlt lapjaink hasábjain a pár évvel ezelőtt még úgy-ahogy kötelezőnek tartott könyvismertetés. Béke poraira. Ilyen nagy méretű volna a rezignáció és a közönyösség? Vagy már mindenki mindenkivel tökéletesen összeveszett, és most saját vélt vagy valós sérelmein füstölög?! Ezt az utóbbi feltételezést még az előbbinél is nagyobb rossznak tartom. Mert egészségtelen. Mert sem az irodalomnak, sem az egyénnek nincs belőle semmi haszna. Csak hátránya és bosszúsága. Arra meg kinek van szüksége? De él bennem másfajta gyanú is. Ha azt mondom, hogy a mi irodalmunk pedagógusirodalom, nem mondtam semmi újat, és semmi meglepőt. Aki valamilyen kapcsolatban van irodalmunkkal, ezt éppen olyan jól tudja, mint én. Nem is ez a lényeges, hanem ennek a következménye, amely véleményem szerint nagyon is összefügg a mélységes hallgatással, vagy ha ügy tetszik: vitaképtelenséggel. A pedagógia képlete: az ismert világ közvetítése. Irodalmi kezdetnek megfelel; alapnak, amelyre a világot újraértékelő, felfedező vagy legalább felfedezni akaró irodalom felépülhet. ' Véleményem szerint a pedagőgusirodalom — nevezzük így jobb híján — ezt az alapozó feladatát elvégezte. Megnyugodott, lecsendesedett. Nincs kedve vitatkozni. Nyugtázza a meglévő értékeket, tudomásul veszi azt, ami van, s ezt ismétli újra különböző formákban. Csak fogalmaz, de nem teremt. S ezért egyre kevesebb a mondanivalója. Néha ugyan még egyegy keményebb szó hallatára 'felszisszen, de utána legyint, s mivel nincsenek ellenérvei, éli a mártírok nehéz életét... Nem, nem akarok gúnyolódni, mert mindaz, amiről most beszélek nagyon érzékeny felület. De nem tudom nem meglátni az összefüggéseket. Nem szeretném azonban, ha félreértenének; amit mondok nem elmarasztalás — isten óvjon ilyen gondolatoktól —, csak ténymegállapítás. Amolyan pesties „ez van!“ Még csak azt se mondom, hogy a műveltségi irány befolyásolja a nagy hallgatást. Ilyesmit állítani ostobaság volna. Akárki kapásból tucatnyi ellenpéldával cáfolhatná állításomat. Dehát akkor mit hiányolok? — kérdezhetnék. Azt, ami az általában volt irodalmi életre jellemző. Az állandóan jelen levő mozgást, az egymás felfedezését, a vélemények — ha vannak egyáltalán — konfrontációját, valamilyen egységes megmozdulást, célok és szándékok közzétételét, s főleg: műveket. Műveket, amelyek valami mást is elmondanak rólunk, azon kívül, amit a kongresszusok, határozatok s a történelemkönyvek megállapítanak, megállapítottak. Megkérdezhetnék tőlem, hogy milyen jogon kérem számon másoktól mindezt? Megkérdezhetnék, mert én is megkérdeztem már magámtól, hogy van-e jogom hozzá? Adtam-e többet másoknál, hogy így beszélek? Nem adtam. Talán még annyit sem, mint a többiek. Ds lesznek, jöhetnek fiatalok, nálunk sokkal tehetségesebbek, akik majd többet tudnak adni. De csak akkor, ha lesz mire építeniük, ha lesz mögöttük olyan felvonulási irodalmi hátország, amely elbírja őket. S ezt nekünk kell megteremteni. GÁL SÁNDOR Szalatnai Rezső: Kempelen, a varázsló Szalatnai Rezső regénye a XVIII. század Magyarországába vezeti olvasóját. A felvilágosodás kora ez, a magyar nép számára a nemzeti öntudatosodás kezdete. Szalatnai nagyszerűen érzékelteti az akkori idők hangulatát, híven ábrázolja a felvilágosodás emberének érzelmeit, vágyait. Bemutatja a korabeli Pozsony és Bécs életét, végigvezeti az alföldi pusztákon, egészen a temesvári haramiavilágba. Mert Kempelen Farkas, a nagy varázsló ott is rendet teremt. Nem fogja a golyó, mint ahogy nem éri el a bécsi titkosrendőrség keze sem, amikor a- Martinovics-ügyben nyomoz utána, öregségére elveszti az udvar kegyét, de gáncs ekkor sem érheti. Mindvégig megmarad kemény, egyenes embernek, a népe ügyéért bátran síkraszálló tudósnak. Szombathy Viktor: A pénzhamisító A Képes Történelem sorozat átfogó és szemléletes képet ad a történelem legjelentősebb korszakairól, eseményeiről, embereiről, életkörülményeikről, munkájukról, kultúrájukról. A Mindenkihez című kötet a Magyar Tanácsköztársaság eseményeit eleveníti fel. Thomas Mann: Az elcserélt fejek Századunk egyik legnagyobb írójának két elbeszélését kapja az olvasó e kötetben. Az elcserélt fejek indus legenda, pontosabban ennek — Szabó Ede találó jelzővel — „feonkölten komolytalan“ átköltése. A keleti misztika színeivel játszó szerelmi történet — a fehér civilizáció ridegebb nyelvén — a párkeresés keserveiről vall. A szépséges Szitát hozzáadják az okos fejű és szép szavú Sridámanhoz, de ő vonzódik az erős testű Nandához is. Ebből aztán véres és csodás bonyoldalmak származnak. Az egyszerre banális és mélységes mély, komoly és ironikusan komolykodó, mosolykeltő és tragikus végű elbeszélést az ösztönök és indulatok párás melege lengi át. A Halál Velencében — a kötet másik darabja — viszont hűvös és európai. Legalábbis ez jellemzi Gustáv Aschenbachot, a köztiszteletben álló írót, aki egy dolgos és fegyelmezett életen át alkot klasszicista műveket a mértéktartás, az erkölcs és a szépség dicséretére, s akin elfojtott ösztönvilága bosszút áll, ferdült, beteges vágyak szolgájává alacsonyítva őt. Truman Capote: Hidegvérrel Körös-körül Rákóczi kurucai harcolnak a labanc seregekkel, Selmec városa azonban falai mögé húzódik, és önző, fukar módon próbálja védeni biztos polgári nyugalmát. A selmeci polgárok is jő hazafiak, sőt vitézek is, ha kell — az önzés meg a zsugoriság mégis majdnem a vesztüket okozza. Szombathy Viktor, A félhold vándorának jól ismert írója mikszáthi derűvel meséli el, hogyan tette lóvá majdnem az egész várost egy olasz nevű pénzhamisító kalandor. Sok váratlan, hol vidám, hol megrázó fordulat után azonban Selmec is — és az olvasó is — jól jár, hiszen az igazságosztás nem könnyű feladatát éppen Rákóczi, a nagy fejedelem vállalja magára. Gárdonyi Géza: Szüleim gyémántja A gyermekoivasók számára Gárdonyi elsősorban halhatatlan ifjúsági regények — az Egri csillagok és A láthatatlan ember — alkotója. Ebből a válogatásból megismerhetik a falusi szegénység életének mélyen érző, szelíd humorú krónikását, a gyermekek világának szeretetteljes ábrázolóját, a természet éles szemű megfigyelőjét és nem utolsósorban bepillantást nyerhetnek magának az írónak viszontagságos gyermekkorába. Juhász Ferenc: A szent tűzözön regéi Képes történelem Mindenkihez! Hiteles beszámoló egy többszörös gyilkosságról és következményeiről. 1959, november 15-én a Kansas állambeli Holcomb városkában bestiális kegyetlenséggel meggyilkolták a közmegbecsülésnek örvendő, feddhetetlen hírű farmert, Herbert Cluttert, feleségét és két gyermekét: a ház különböző helyiségeiben egyenként megkötözték, majd közvetlen közelről puskával fejbe lőtték őket. A gyilkosság indítóoka ismeretlen volt, s tettesek után szinte semmi nyom nem maradt. Öt évvel, négy hónappal és huszonkilenc nappal később, 1965. április 14-én a két gyilkost, a harminchárom éves Richard Eugene Hickockot és a harminchat éves Perry Edward Smitht felakasztották a lasingi fegyházban. Ennek a hat embernek életével és halálával foglalkozik a nálunk is jól ismert amerikai író, Truman Capote legújabb alkotása, melynek műfaját ő maga így határozta meg: tényregény. Második meséskönyvem Második meséskönyvem a nagyobbaknak szól. Nagycsoportos óvodásoknak, első, második osztályosoknak, akik már 'maguk kezdenek olvasni, és örömet találnak abban, hogy egyedül barangolnak a mesék birodalmában. Szebbnél szebb magyar és külföldi népmesék, hires írók: Kästner, Storn, a Grimm testvérek, Benedek Elek meséi, kitűnő költők versei ta-, láthatók ebben a kötetben, melyet mint az Első meséskönyvemet is, Heinzeimann Emma gyermekien kedves, művészi rajzai illusztrálnak.14
