A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-04 / 18. szám

Frank F. Braun Egészségére, ren úr!

I

Marianne tegnapra ígérte, hogy felhív. Senkinek sem lehetett volna gyanús, ha egy ilyen szerencsétlen esetet közöl velem. A lakásomon vártam, ha ugyan lakásnak nevezhetem egyáltalán ezt a lyukat a fürdőszobával és a konyhasarokkal a legfelső emeleten.

Tíz órakor mentem el hazulról és beszéltem a portással. Ügy véltem, na gyón jó lesz, ha alibit biztosítok magamnak, s igazolhatom, hogy otthon voltam. Megkérdeztem, keresett e valaki, mert egy ismerősömet várom.

— Nem — válaszolta. — Hiszen felkUldtem volna, tudtam, hogy Ön otthon van.

Azután eszembe jutott, hogy Marianne hívhatott volna azalatt, amíg én a portással beszéltem. Erre felhívtam őt. Ha jelentkezik, köhintek egyet és leteszem a kagylót. Csengetést hallottam. Sokáig vártam, aztán ráuntam a várakozásra. Talán bement a kórházba. De ez lehetetlen.

Éjszaka keveset aludtam. Hétkor felkeltem, lezuhanyoztam magam és megborotválkoztam. Végre megszólalt a telefon, de nem Marianne jelentkezett. Egv férfihang a nevemet tudakolta, aztán azt mondta, hogy átadja a kagylót Linnhart rendőrfelügyelőnek.

— fó reggelt, — mondta a felügyelő, s ez ügy hangzott, mintha szemben állt volna. — Ön jó viszonyban volt a Bertich házaspárral; Bertich Ludwiggal és Mariannái? Sajnos, egy szomorú hírt kell tudatnom Önnel.

Kühintettera. Éreztem, hogy a szívem gyorsabban dobban.

Mindkettő halott, — folytatta. — Ma éjszaka haltak meg, húsmérgezés

ben

Úgy szorítottam a kagylót, hogy majd összeroppant a kezemben. Miféle ostobaság az! Marianne nem halhatott meg! Hűsmérgezés? . .

— Egészen biztos ez az értesülése, felügyelő úr?

— Hogy halottak, az biztos. Vagy talán a húsmérgezésre gondol?

Halk csengetést hallottam. Mem a telefonban, és a lakásban s^m. Va.'ahonnét hátulról.

— Szörnyű! — mondtam. — De hogyan történhetett?

— A hűtőszekrény elromlott! — hallottam. — Megállapítottuk, hogy nem készakarva rontották el. Marianne sokáig harcolt a halállal. Csak reggel halt meg. Közben néhányszor az On nevét is említette.

Osszeszorítottam a fogam, aztán végre megszólaltam:

— Ezt nem értem.

— Hiszen nehéz is ezt megérteni, — mondta a felügyelő. — Találkozhatnánk tízkor Bertichék lakásán?

A kis, öreg épület előtt csak egy szürke kocsi állt. De már a hallban két egyenruhás hivatalnokot találtam. Amikor megmondtam a nevem, beengedtek abba a szobába, melyet Bertichék könyvtárrá léptettek elő. A vörös szőnyegen két barna bőrfotel volt, a jobboldaliban ült a felügyelő.

— Ma reggel behívtak a kórházba. Ludwig Bertich már halott volt. Ma rianne akkor már félrebeszélt

— Mit mondott?

— Néhányszor említette az Ön nevét. Ugyebár Alfréd a keresztneve? Felhívtuk volna Önt, de Marianne pár perc múlva meghalt.

— Egészen biztos, hogy húsmérgezésről van sző?

A felügyelő bólintott és felállt:

— A konyhában majd megmutatom!

A felügyelő kinyitotta a hűtőszekrényt:

— A kis villanykörte nem világít. Ezt észre kellett volna vennie. Sajnos, nem így történt és megették a romlott húst.

— Bizonyára ihattak hozzá valamit, ha nem érezték meg, hogy a hús róni' lőtt.

— Nem, semmit sem ittak! — hirtelen kiegyenesedett, mintha valami az eszébe jutott volna. A négy sörösüveg közül kivette az elsőt, amelyik állt. A többi feküdt. Az asztalon poharak voltak. Kinyitotta az üveget és öntött. Megismertem az üveget. A sör habzott, minden rendben volt. Rámkacsintott:

— A felismerés szomjassá teszi az embert! — mondta.

— Egészségére, felügyelő úr! — emeltem fel a poharat. De a felügyelő nem volt valami szimpatikus jelenség. Sokáig gondolkoztam, azután kiütöttem a kezéből a poharat.

— Hát ez micsoda? — kérdezte meglepetten, s letörölte kabátjáról a sört. Az arckifejezése nem volt valami barátságos. — Mi az? Talán megbolondult?

— Igen! — válaszoltam. — Úgy látszik.

Hozzám hajolt, mintha a leheletem akarta volna megszagolni.

— Nem! Ezt nem! — válaszolta.

A szelídített borz az ajtóhoz osont, majd újra felém közeledett. Nyalogatni kezdte a konyhakövön szétömlött sört. Nagyon szerette. Belerúgtam, de már késő volt. Ilyen kis állatra gyorsan hat a méreg. Görcsösen vonaglani kezdett.

A felügyelő rámszegezte kék szemét. Hideg volt a tekintete, mint a jég.

— A ménkőbe is, — kiáltotta. — Mit akar ez jelenteni? — azután mindent megértett, mert közben a borz megdöglött.

Amikor már a kis szürke autóban ültünk és a rendőrfelügyelőség felé hajtottunk, megkérdezte:

— Maga ezt szépen megbeszélte Mariannái?

Hallgattam.

Erre újra a felügyelő kezdett beszélni:

— Ludwig Bertich gazdag ember volt. Ennek ellenére szerényen élt. S az nem tetszeti Mariannák. Fiatal volt és szeretett volna nagylábon élni. Vagy maga biztatta fel?

Meg sem mukkantam, mire a felügyelő meglökött: — Beszéljen!

— Istenem! — nyögtem ki. — Hiszen a pénzre egyáltalán nem volt szükségünk! ,

— la. ügy!

ford. NLE

Tipikus fehér bőrű prágai lány, korán érett és okos. Morvái felvillanó örömöt és Indokolatlan büszkeséget érzett, hogy előkelő idegen lehet országa fővárosában. Mialatt a kakaót Itta, a lányra nézegetett, talán délutánra találkát kérhetne tőle, aztán meggondolta, lesz még nő, akitől találkát kérhet. S amikor távozott, elegánsan bólintott a lány felé, s az visszamosolygott rá. Egy szó és találkoznak délután, vagy este. így gondolta Morvát, és úgy is volt, mert az ellenkezőjéről nem győződött meg — nem volt kíváncsi az ellenkezőjére, gondolataira formálta a világ képét... Jó érzés, ha az ember olyan gazdag élményekben, hogy kihasználatlan lehetőségeket hagy maga mögött, melyeket nem sajnál majd soha, mert önként hagyta őket kihasználatlanul, nem volt szüksége rájuk, és az önbizalma megnövekszik, úgy érzi, sok mindent megtehetne, ha akarna, de nem akar, mert jól meg kell választania, hogy a bőkezű élettől melyik ajándékot fogadja el. Olyan dolgokat akar csak megtenni, melyek mögött nagyvonalúság és életerő rejlik. Igen az életerő, ezit nagyon akarja érezni, a saját erejét akarja érezni, mert gyengének már sokszor érezte magát és végre vége legyen a gyengeség és bizonytalanság korának.

A Vencel tér egy szűk utcában folytatódott, itt csak gyalogosok jártak, aztán egy széles keresztutca következett, de Morvái egyenesen ment tovább s egyszerre egy szűk utcában találta magát, a házak szembenéző ablakaiból kihajolva kezet adhattak volna egymásnak a lakók. A Vencel tér zúgó és csörömpölő forgalma után nevetségesen hatott a keskeny utcácska csendje és nyugalma. Tiszta anakronizmus, a középkor levegője leng a sikátorban az aranycsinálás és boszorkányégetések korának légköre párolog elő évszázadok süllyesztőjéből. Hol a széles karimájú kalpagos prágai polgárok és az alabárdos katonák, meg a hoszszú szoknyás nőszemélyek? Diáklányok jönnek vele szemben harisnya nélkül és magas sarkú cipőben... Édes kis lánykák, mondja gondolatban Morvái, ti már felszabadultatok a sötétség és bigottság járma alól, nem a középkorból jöttök, szabad elveket vallótok, és ezért előszeretettel csókolóztok szikrázó villanyfényben, nyilvánosan . . . Kihívóan megnézte őket, megfontoltan és nagy szakértelemmel vizsgálta arányaikat, csufiasz lábszárukon fehéren lángol a bőr a májusi ragyogásban, mely hathatósan elősegíti a lángolást, de a kedves lánykák valami vizsgákkal vannak elfoglalva, szelesen fecsegnek és a tejfölösszájü fiatalság szokott önfejűségével, minimális figyelmet fordítanak az előkelő külföldi íróra.

A szűk utca végén egy házon gyönyörű reneszánsz kapu, maga a ház is figyelemre méltó, a remek ornamentikával díszített kapu íve felett két aranyozott medve, s ez még mind nem minden, tábla hirdeti, hogy a házban szú letett és élt Egon Ervin Kisch, a nagyszerű világcsavargó és riporter; Morvái megillető dötten bámul, a medvék vissza rá, ilyen ház bői, mely maga a fenségessé dermedt hagyó mány és történelem, csak nagy emberek in dúlhatnak világba. Hát a mi falusi házunk, jutott eszébe, onnan milyen emberek indulnak a világba?... Továbbment, az utcácska egy térbe torkollott, s a térnek mindjárt a kezdetén kétszáz főnyi tömeg nyújtogatta a nyakát és várakozón zajongott; néhány perc múlva nyolc óra, és a prágai öreg Városháza híres toronyórájának apostolai üdvözlik az egybegyűlteket, megjelennek az ablakokban, mozdulatban, szigorú arccal a tömeg felé fordulnak és továbbvonulnak. Nem kellett sokáig várnia, a két ablak zajos lendülettel feltárult, a napokat, éveket, hónapokat és órákat mutató, neves óra figurái megelevenedtek, a csontváz csörömpölt, a török a fejét ingatta, a fösvény és a pazarló kalimpált és az angyalok, meg a polgárok nézdelgéltek; a nyitott ablakokban méltóságosan csúsztak pályájukon a merev arcú apostolok, a tömeg felé fordultak és továbbsiklottak, fényképezőgépek kattantak, a tömeg ámulva morajlott, aztán a két ablak fölött ülő kakas kukorékolva jelezte, hogy a mutatvány véget ért, és az ablakok bezárultak. Pontosan egy óra múlva újra kinyílnak majd, és megismétlődik az egész, az apostolok megjelennek, rohanó korban élünk, lustálkodni nem lehet, tessék mutatkozni, az idegenforgalom nem tűrheti a lusta apostolokat. A tömeg zajongva szétoszlik, egy óra múlva új tömeg áll itt, aztán az Is szétoszlik, s a percek, az órák, a napok, hónapok és évek peregnek, folynak, rohannak ... Morvái az órával szembenéző árkádok alatt egy söröző rokonszenves ajtaját fedezi fel.

Hosszú helyiség, az asztalokon tiszta fehér terítő, fonott kosárban kifli, meg apró fehér tányérkák a söröspoharak alá, vonásokkal jelzi a szélükön a fogyasztott sörök számát a pincér. Az asztalok mellett prágai polgárok, híres sörivók, akiknek a pincér rendelés nélkül hozza a söröket és pontosan tudja, mennyit kell hoznia ... Egon Ervin Kisch bizonyára annyi sört Ivott itt, amennyit csak elbírt és gyerekkorában üvegkorsőval járt le a csapolt sörért a vasárnapi ebédhez, és később talán riportokat is írt valamelyik asztal mellett... Morvái megivott egy nagyszerű csapolt tizenkettest, és továbbment, az Övárosi tér közepén Húsz János szobra, a cseh történelem legdicsőbb korának vezéralakja, János mester nehéz bronztestét husziták és a fehérhegyi Csata utáni emigránsok alakja övezi, mögötte hatalmas kéttornyú katedráim, a tyni templom, mely a történelem folyamán a cseh vallásos élet szimbólumává és a cseh építészet remekévé öregedett. Évszázadok és embertömegek munkájának időálló remeke. A méternyi vastag falak és a két fornyú égbetörő sziluettje megsemmisítő súllyal nehezedik az ember lelkére, s az oszloposokkal három hajóra osztott belsőrész boltozata mintha az ég földi mása lenne; miért volt valamikor szükségük az embereknek ezekre a félelmetesen méltóságos épületekre, amikor nem vették semmi gyakorlati hasznukat? Lakójuk nem fizetett lakbért és nem alázatos albérlő volt, hanem korlátlan hatalmú úr. akitői félni kellett. Nem a gyakorlati értékek kora