A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-04 / 18. szám
Táncsics Mihály forradalmi demokrata politikus, szabadsághős, újságíró és író a tettek embere volt. A magyar nép harcos fia sorsdöntő időben — ahogy Ady írta — új rendet akart: mindenkit szeretni. Egész életében ez adott neki erőt, hogy keményen állja a harcot: a többszörös bebörtönzést, a sok szenvedést és fájdalmat, ami osztályrészéül jutott kálváriás áletútján. Három gyermekének elvesztésé és a szabadságharc bukása volt a legnagyobb fájdalma. Százhetven éve a Veszprém megyei Ácsteszéren született. Szegény jobbágycsaládból származott. Tizenkét testvére volt. Mint jobbágyfiú vagy két évtizeden át megadással viselte az örökölt jobbágysorsöt, mígnem egy megalázó élmény arra késztette, hogy kitörjön a jobbágysorból, hogy fellázadjon a sorsa ellen. Ez akkor történt, amikor a földesúr hajdúja igazságtalanul és kegyetlenül megsuhogtatta hátán a mogyorófapálcát, mert szántás közben megpihent, hogy letörölje verejtékét. Ekkor fogadta meg, hogy egész életében harcolni fog a jobbágyrendszer ellen. Többé nem ment robotba. Kitanulta a takácsmesterséget, majd segédtanító lett. Mint a betű szerelmese fáradhatatlanul művelte magát. Hosszú, éveken át magára hagyatva, önerejére támaszkodva, házitanítóskodással és kétkezi munkával tartotta fenn magát. Kemény munka és sok nélkülözés árán tanítói oklevelet szerzett, azután elvégezte a gimnáziumot, s a pesti egyetemen néhány féléven át jogot és bölcseletet tanult. Egyetemi tanulmányai során szenvedélyes mohósággal szívta magába a francia felvilágosodás eszméit, főként Rousseau tanítását az igazságról, az egyenlőségről, az emberibb életet biztosító új társadalmi rendről. Szeretett elmélkedni az erkölcsről és a boldogságról — minden ember boldog!tásáről. Tanulmányaiba elmélyülve úgy érezte, megtalálta élete célját. Minden erejét összpontosította, hogy célját elérje, hogy diadalra juttassa a haladás eszméit Magyarországon. Bebarangolta az országot, bejárta fél Európát, hogy bővítse ismereteit, hogy külföldön sokat tanuljon és tapasztaljon. Táncsics ezen a vándorútján a dolgozók életének tanulmányozása közben már megsejtette a munkásság történelmi szerepét. Hazatérve élethivatásának az írói munkásságot választotta. Újságcikkeiben és röpirataiban bátran harcolt a magyar nyelv uralomra juttatásáért az iskolákban és a hivatalokban. Hallatlan kitartás ős nagy akaraterő volt benne. Munkakedve, munkabírása határtalan volt. Szívén viselte az ifjúság nevelését. Tankönyveket írt: magyar, francia, latin nyelvtant, általános földrajzot, magyar történelmet, természetrajzot. Tankönyvei nagyon kapósak voltak. Előtte a nevelés, a tanítás szent dolog volt, különösen a magyar nyelv tanítása. Szenvedélye 'volt az írás. Politikai cikkeiben megalkuvás nélkül, lelkesen hirdette elveit. A Sajtószabadságról nézetei egy rabnak című könyvét a pozsonyi országgyűlésen és a „Zöld fához“ címzett fogadóban, a jurátusok találkozóhelyén, ingyen osztogatta. Az 1840-es években megjelentetett röpirataiban és a Népkönyvben követelte, hogy a jobbágyságot minden váltságdíj nélkül fel kell szabadítani, s hogy meg kell szüntetni a nemesi előjogokat. Követelte a sajtótermékek előzetes politikai szempontú felülvizsgálásának eltörlését. Ezek a gondolatok legmaradandóbb értékei munkásságának. Táncsics nemcsak műveivel nevelt és hatott, hanem egész egyéniségével, hajthatatlan jellemével is. Elismerte a Széchenyi reformjai nyomán járó nagyszerű újítások jelentőségét, de félreérthetetlenül hangsúlyozta az ország szociális rendje mielőbbi megváltoztatásának szükségessé-Táncsics Mihály gét. A Hunnia függetlenségében és a Népkönyvben jogegyenlőséget, általános teherviselést, vallásszabadságot, a vármegyék helyett modern közigazgatás} kerületeket és a népparlament jelöltjeiből kinevezett felelős kormányt kívánt. Tehát teljes népszabadságot. Nézeteit a bécsi kormány túlságosan szélsőségeseknek és felforgatóknak tartotta, eljárást indított ellene és „sajtóvétségért“ börtönbe vetette. A budai börtönből 1848. március 15-én nagy diadallal szabadította ki a forradalmi mámorban úszó ifjúság és a pesti nép. Életének ez a mozzanata maradandóan él a köztudatban. Táncsics -így emlékezik vissza kiszabadítására: „A népsokaság már börtönöm elé érkezett, s megállapodott. Börtönöm ajtaja feltárult, és beléptek Nyáry Pál, Klauzál Gábor és mások is többen, de ezek élén kedves feleségem is, ki e szavakat hangoztatva borult keblemre: „Nincs többé cenzúra!“ Én a nagy meglepetésem miatt, hogy a feleségem is jelen van, nem bírtam szólalni. ... Én összeszedve irományaimat s azokat zsebkendőmbe kötve, magamhoz vettem; azután feleségemmel és Nyáry Pállal kocsiba ültünk, s alig foglaltunk helyét, a lovakat kifogták s a kocsit férfiak, ifjak húzták. Eközben mindinkább beseteledett s Budavár házainak ablakait, amerre elvonultunk, kivilágították; a szabadító sokaság tömegéhez percről-percre mindig több-több nép csatlakozott; kik a kocsit húzták, azokat időnként mások váltották föl, hogy minél többen elmondhassák, hogy e munkában ők is részt vettek. így haladt a mgnet Budáról a hídon át Pestre a nemzeti színház elé, hol a töméntelen sokaság közül hangok zajlottak fel, hogy a színházban a fejedelmi család páholyában foglaljak helyet.“ A börtönből kilépő Táncsics ekkor lépett be a magyar történelembe. Táncsics mint eszménykép, mint a nép felszabadításának törhetetlen harcosa ekkor, volt a legnépszerűbb. A jobbágyfelszabadítás apostola kiszabadulása után minden erejével bekapcsolódott a forradalmi mozgalomba: saját költségén megindította a Munkások Újságja című néplapot, amit „imakönyv gyanánt“ olvastak a dolgozók. Táncsics cikkeiben a dolgozók szempontjából mérlegelt mindent. Fő célja volt, hogy politikai öntudatra ébressze a jobbágyokat. Követelte, hogy a 2000 holdnál nagyobb birtokokat osszák fel a zsellérek között. Ez a forradalmi eszme természetesen nem tetszett a nemeseknek, de annál jobban tetszett a parasztoknak, akik Táncsicsot képviselőjükké választották. Táncsics — mint Kossuth hűséges küzdőtársa — ingadozás nélkül mindvégig kitartott Kossuth mellett. Nem alkudott: kö1799 1884 vetkezetes népi forradalmár volt, akárcsak Petőfi. Amikor az elnyomó osztrák és a segítségül hívott cári seregek egyre szorosabbra fogták a gyűrűt a magyar szabadságharcosok körül, Táncsics a kormánnyal Debrecenbe, majd Aradra ment... A szabadság szerelmese Világosnál megrendültén szemlélte a fegyverletételt. A szabadságharc bukása után Táncsicsot az osztrák elnyomók távolétében halálra ítélték és képletesen felakasztották. A kivégzés elől csak úgy menekült meg, hogy hét évig rejtőzködött a saját háza alatt ásott búvóhelyen. Hű felesége varrással tartotta el. Táncsics a föld alatti rejtekhelyén sem tette le a tollat; új forradalom terveit szövögette, röpiratokat írt, és ezekben terjesztette eszméit. Az 1857-es közkegyelem után előjött rejtekéből, és ismét munkához látott. Megírta és kéziratos másolatokban terjesztette a Forradalmi káté című röpiratát, melyben szenvedélyes hangon sürgette a Habsburg-uralom megdöntését, s ezzel újból összeütközésbe került a hatalommal. Lázításért letartóztatták, és 15 évi börtönbüntetésre ítélték. A börtönből nyolc évi raboskodás után, betegen, félig megvakulva került ki. Kiszabadulása után vakon is dolgozni kezdett: Arany Trombita címen „a munkásnagyközönség“ számára ismét lapot indított, hogy terjeszthesse demokratikus eszméit. Elve volt és bátran hirdette: a föld azé, aki megműveli. A nép szava Isten szava. A címek, rangok és kiváltságok korában azt tanította, hogy minden ember egyenlő. — A hatóság nyilván nem volt megelégedve a lap szellemével, mert még ugyanabban az évben betiltotta. A lelkes forradalmárt 1868-ban Orosházán képviselővé választották. Táncsics a parlamentben is megalkuvás nélkül képviselte a parasztság érdekeit, de nem sokáig, mert a reakció a következő választáson, kibuktatta. Művei 12 kötetben jelentek meg. Közülük legismertebb az Életpályám című kordokumentum. Élete utolsó éveiben mindenkitől magára hagyatva sokat nélkülözött. Az írói segélyegylet havi húsz pengős támogatásából élt. Budapest külvárosában batyuval a hátán könyveit árusította, és szegényes szobájában az árva gyermekeket tanította. A szegények — csak a szegények — nagyon szerették és tisztelték. Apostolnak tartották. Kuthy Lajos a Hazai rejtelmek című könyvében többek között így ír Táncsicsról: .......van a külvárosnak egy rejtett apostola, gyémánt a gaz között, melynek erkölcsi fénye a korszak sugarai között fog maradni.“ Az utókor gyermekének jólesik sütkérezni ebben az erkölcsi fényben, s jólesik megállapítani, hogy Táncsics tanítása nem volt hiábavaló. OZORAI FERENC
