A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-20 / 16. szám
Mi van a Versbarátok Körével? Nemrég kaptam meg kiadónktól a Versbarátok köre 1969-es tervét, amelyben arról értesítenek — nemcsak engem, hanem a Versbarátok Körének valamennyi tagját —, hogy milyen köteteket rendelhetek. Hogy az értesítés kissé későn érkezett, az egyáltalán nem zavar, hisz ismeretesek a Madách Kiadó munkakörülményei, s magam is tudom, milyen objektív nehézségeik vannak. Hát nem Is erről van szó; a kiadó munkáját a jelenlegi viszonyok és körülmények között csak dicsérni lehet. Viszont más lapra tartozik a Versbarátok Köre. Nagyon jól emlékszem még arra az időre, mikor nagykeservesen sikerült létrehozni, s bátran mondhatom azt is: kiverekedni ezt a nem kis fontosságú sorozatot, megkerülve, vagy keresztülgázolva ezer adminisztratív és bürokrata agyrémen. Hogy hogy jött létre, mint valósult meg, az talán most mellékes. De egyáltalán nem mellékes az, hogy miért valósult meg, miért jött létre?! Abban az időben számost sajtó alá rendezett, kiadásra érett verseskötet állt a kiadóban. De voltak felülről diktált normák, amiket be kellett tartania a kiadónak. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy évente legfeljebb három-négy hazai magyar költő kötete jelenhetett meg. Tehát a Versbarátok Köre megindításával az volt az elsőrendű cél, hogy több szlovákiai magyar költő műve jelenhessen meg, továbbá, hogy szélesebb olvasórétegekhez jussanak el ezek a kiadványok. Február derekán Kassán voltam egy magyar értelmiségi találkozón, ahol újra elsírtuk kétévtizedes sérelmeinket. Keserűen írom e sorokat, arra gondolva, hogy milyen friss, pezsgő lenne szellemi életünk, ha közéletünkben szerephez jutna legalább kétharmada azoknak, akik ott összegyűltek. Persze ehhez az kellene, hogy komolyan is vegyék őket. Legalább olyan komolyan, ahogyan ők látják kisebbségi, politikai, kulturális és egyéb problémáinkat, s ezek megoldására, mint már annyiszor, most is megadták az okos tanácsokat, csak hát nincs, aki komolyan vegye őket. En minden esetben mélyen meghallok e tekintetben magyar értelmiségünk egy része előtt. De van egy dolog, ami másfelől elszomorítóan beárnyékol. Mindjárt meg is mondom, hogy mi az. Gyüre Lajos népművelési tárgyú beszámolójából többek között megtudtam, hogy a kassai kerület lakosai közül mintegy 83 ezer a magyar anyanyelvű. Mennyi lehet a magyarul is beszélni tudók száma, akik már külső vagy belső kényszerből nem vallják anyanyevi^knek a magyart? Nem tudom. Erre majd egy eddigieknél igazságosabb népszámlálás ad pontosabb választ. Ám kerületi viszonylatban komoly olvasóalap lenne ez a szám is, de a beszámolóból kitűnt, hogy nem az, legalábbis nem irodalmi olvasó alap. Ezt látszik bizonyítani az is, Ismeretes, hogy milyen kedvező fogadtatásban részesült a sorozat, mindjárt a kezdet kezdetén, hisz Cselényi és Bábi kötetei, amelyek az első évfolyamban jelentek meg, elérték a négyezres példányszámot, ami egyben azt is jelenti, hogy ennyi tagja volt a Versbarátok Körének. Hogy a taglétszám csökkent, az azt hiszem egy kicsit az ellanyhult propagandának „köszönhető“. Mindegy. Még így is — ha jól emlékszem — maradt legalább 1500 tagja a Versbarátok Körének, ami véleményem szerint egyáltalán nem kevés. (És toborozni, propagálni most is érdemes volna, főleg a diákság körében!) De megint csak eltértem eredeti mondanivalómtól. Azt már egyszer megállapítottam, hogy a Versbarátok Körének elsődleges célja és küldetése a hazai magyar költészet ápolása, publikálása. Vagy legalábbis ez volt. Az idei kiadási terv — úgy látom — megváltozott koncepcióval indult. Ugyanis eddig minden évben két szlovákiai magyar költő szerepelt a sorozatban. (Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy azért már tavalyelőtt sem volt minden rendben, mert válogatott kötet is jelent meg, történetesen Monoszlóié, ami ugyan első kiadásban „eredeti“, de már nem új!) Vagyis a baj már nem egészen friss. Az idei terv azonban már egyenesen elszomorító. Ugyanis az idén egyetlen új (s nemcsak hazai) mű sem került be a sorozatba. hogy az Irodalmi Szemlét csak 83-an olvassák a kassai kerületbenI Ha a 83 ezret vesszük alapnak, az értelmiségiek száma akkor is több ezerre tehető. Ezek többsége humán értelmiség, illetve pedagógus, ezeknek pedig létérdeke az irodalmi műveltség. Bíráló hevületre ritkán van ennél nyomósabb ok, mert ez is jellemző helytálló, megtartó jellemükre. Szellemi gazdagodásunk vagy szegényedésünk fokmérője ez is. Elsősorban magunkért és saját szemünkben kell másképpen e kérdéshez is viszonyulnunk. Mindez tőlünk fokozottabb tárgyilagosságot, magunkba nézést kíván. Az alapok komoly újrarendezéséről, felülbírálásáról vaú szó e téren is. Van valami nyugtalanító, önvizsgálatra intő abban, amit a legjobb szándékkal vetettem itt fel az Irodalmi Szemle olvasottságával kapcsolatban. Nyugtalanító az, hogy értelmiségünk, de ezek közül is leginkább pedagógusaink így viszonyuljanak egyetlen hazai magyar nyelvű rangos irodalmi folyóiratunkhoz. Önvizsgálatra intő a közöny és az irodalmi művelés, tájékozódás igényének hiánya. Fáj, hogy ezt a nagy nyilvánosság előtt kell kimon-Ozsvaid Árpád válogatott versei, Nagy László válogatott versei, azután Villon, Novomesk^ és FüSt Milán ugyancsak válogatott versei. Tehát semmi új! S főleg: semmi hazai új! Ezen pedig már el kell gondolkodni. Mert ez már nem egyszerű kultúrpolitikai jelenség, hanem inkább irodalmunk betegségét jelző veszélyes kórtünet. Napok óta töprengek ezen a kérdésen, mert felettébb izgat. Két lehető-, séget — vagyis jobban mondva inkább lehetetlenséget! — látok a háttérben. Az egyik az, hogy a kiadóban nincs olyan eredeti házi munka, amit érdemes volna besörolni a Veo-sbarátok Körének idei sorozatába. Ez meglehet, de azért nehezen akarom elhinni. A másik, az — s ez már sokkal nagyobb figyelmet igényel, mert költészetünk jelenét tükrözi —, hogy valamilyen oknál fogva a publikálásra képes derékhad megtorpant, stagnál, a fiatalok pedig még nem érték el a megkívánt szintet, nem felelnek meg a követelményeknek. Ez is, az is komoly gond. S ha így nézem, akkor ez már nem csupán a Versbarátok Körére tartozik, hanem azon túlmenő és több elmélyülést igénylő kérdés, amivel bővebben kellene foglalkozni. S végül — a félreértések elkerülése végett — azt szeretném megjegyezni, hogy nem haza beszélek, nem a magam kötetére gondolok. Könyvkiadásunk s főleg irodalmunk, költészetünk egésze az, ami nyugtalanít. S azt hiszem, csak akkor jutunk előre, vagy előbbre, (ha csak egy tyúklépéssel is), ha a meglévő bajokról nyíltan és nyilvánossan beszélünk. GÁL SÁNDOR dánom, de úgy vélem, itt az ideje, hogy ezekkel a tényekkel is bátran szembenézzünk végre, és keressük meg közösen e probléma megoldásának szálait. Felteszem a kérdést: Elképzelhető-e, hogy pedagógusaink zöme ne olvassa rendszeresen legalább az Irodalmi Szemlét szellemi művelődésének céljából? A kellemetlen tapasztalatok mondatják ezt ki velem ilyen nyíltan, de fájón, mert semmi sem késleltetheti úgy közös ügyünk győzelmét, mint az efajta közöny. A közöny fertőzésén mindannyian átestünk, ki így, ki úgy. Ez is sajnos az elmúlt évek hatalmi politikájának tudható be. Óvjuk magunkat a jövőben e szörnyű ragály további fertőzése ellen. Legyen szellemi életünk valóban friss, rugalmas minden téren. Oldjuk fel magunkban végre ezt a passzív magatartást nemcsak az Irodalmi Szemle, de más közös ügyünket érintő kérdéskomplexumok irányában is. Az idő sürget, jobban, mint tegnap, mert ki tudja, holnap nem lesz-e késő megtérve magunkba nézni és korrigálni mai hibáinkat? TÖRÖK ELEMÉR Az Irodalmi Szemle ürügyén Dr. Bródy György: Fiúknak lányukról A szerző írja könyvéről: „Két éve már, hogy a »Fiúknak lányokról« című könyv elsb kiadása megjelent és most útjára indul — ismét nagy példányszámban — a második kiadás is. Ez a két év módot adott nekem, hogy elgondolkozhassak könyvem eredményén, hogy lemérhessem: a gondolatok, melyeket leírtam valamelyest megfogták-e az olvasókat? Önmagámnak feladott kérdéseimre a választ a közel félezer levél adta meg, mely ezalatt az idő alatt eljutott hozzám és amelyben nagyobbrészt kérdések, kisebb részben reflexiók voltak, néha dicsérő kritikák, néha bíráló megjegyzések. Ügy hiszem, ha többszáz fiatal (néha „felnőtt“ korú ember) fáradságot vett magának ahhoz, hogy tollat ragadjon és megajándékozzon bizalmával, ha voltak sokan, akik annyira „odafigyeltek“ erre könyvre, hogy negatív vagy pozitív irányban megjegyzéseket fűzzenek tartalmához, akkor ez elegendő bizonyíték arra, hogy érdemes volt megírni a »Fiúknak lányokról«-!.“ Llpták Gábor: Sárkányfészek Az Aranyhíd, a Regélő Dunántúl és a Délibáb után ez a negyedik kötető annak a munkának, melyben az író a magyar tájak mondáit, regéit a honismeret szolgálatába állítja. „Észak-Magyarország romantikus szépségű tájairól s gazdag történelmi emlékeiről sokkal több mondái motívumot találunk, mint más hazai vidéke* ken. A terület majd minden városához jelentős históriai események fűződnek; sokat ezek közül kiváló írók örökítettek meg, elevenítettek fel“ — írja Lipták Gábor könyve utószavában. Mint előző köteteiben, itt is inkább a kevésbé ismert tájakra kalauzolja olvasóit, inkább a helytörténet kevésbé ismeretes mozzanataival összefüggő mondákat kereste meg. Mint előző kötetei, a Sárkányfészek is méltó arra, hogy ifjúságunk kedveli olvasmányává váljék. A művészi illusztrációkat Szántó Piroska készítette. Berkesi—Kardos: Kopjások Hatodik kiadásban jut el most az olvasókhoz Pcrlaky Mária feszült, izgatmás története. A fiatal, csinos leány még 1949-ben disszidál szerelmével» Rajnay Zsolttal együtt. Csak Nyugat-Németországban tudja meg a fiúról, hogy évek óta egy nacionalista fasiszta szervezet tagja, hivatásos ügynök. Máris későn döbben rá a valóságra, mert közben Zsolt már őt is bekapcsolta a munkába, és a szerelme révén kegyetlenül megzsarolt leány már nem tud szabadulni. Tizesztendei hányatott élet után felülkerekedik lelkifurdalása, és megszökik megbízóitól. Hazajön, de nem üres kézzel. Magával hozza főnöke emlékiratait, amelyekből fény derül a „Kopjások“ szervezkedésére, a nyugati kémszervezetek eddig ismeretlen munkamódszereire, embertelenségére.14
