A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-04-20 / 16. szám

utakon, s szinte a járdákra zúdul ki az amerikai licenc alapján gyár­tott venezuelai áruk tömege a jó­részt amerikai tökével fenntartott pazar üzletekből. Kár, hogy a ve­nezuelai „ranchito“-nak soha sincs elég bollvérja, vagy dollárja, hogy ő ts vásárolhasson. A ranchito nem az Urdanetán, hanem a „ranchők“-ban lakik, ezekben a nádból és bádogból he­venyészett kunyhókban, amelyek ezerszám veszik körül minden ol­dalról a várost. A venezuelai népjóléti bizottság elnöke a tavaly júniusban Cara­­casban megtartott pánamerikai kongresszuson kijelentette, hoigy 2 600 000 venezuelai él olyan „épí­tményekben, amelyeket a legna­gyobb képzelőerővel sem lehet la­kóházaknak minősíteni“. Egy százötven éves doktrína A Demokratikus Akciópárt, mint annak a mozgalomnak a képvise­lője, mely 1958-ban megdöntötte Marcos Pérez Jiménez gyűlölt dik­tatúráját, nem volt képes Venezue­lát megszabadítani az észak-ameri­kai gazdasági függőségtől. Ez az 1941-ben alakult párt 1945- ben jutott első ízben hatalomra és több demokratikus reformot va­lósított meg, földreformtörvényt hozott, korlátozta az olajmonopó­­líumok jövedelmét (a külföldi olaj­társaságok addig a tiszta haszon 50, most csak 40 %-át vihetik ki az országból.) 1948-ban vezetőjét, Rómulo Gallegos írót választották az ország elnökévé. Az 1948 no­vemberi államcsíny után 1958 feb­ruárjáig, a diktatúra megdöntéséig, Illegalitásba, vezetője, Rómulo Be­tancourt pedig emigrációba kény­szerült. Ez az okos, Intelligens fér­fi már a húszas évek végén részt vett az akkori diktátor, Goménez elleni diákmozgalomban. Többször bebörtönözték és kiutasították az országból, de mindig visszatért, hogy pártjának élén megdöntse a katonai diktatúrát és demokrati­kus rendszert vezessen be. Ez azonban sohasem volt hosszú éle­tű; Objektíve nézve a dolgot, nem Is lehetett, noha Betancourt és munkatársai mindent elkövettek ennek érdekében. Az Egyesült Ál­lamok fennhatósága már csaknem 150 esztendeje tart Venezuelában, 1823 óta, amikor az USA akkori el­nöke, James Monroe felszólította a fejlett európai országokat, Nagy- Brltánnlát, Spanyolországot, Fran­cia- és Németországot, hogy ne avatkozzanak többé az amerikai kontinens ügyeibe. Az ún. Monroe-elv, hogy ti. „Ame­rika az amerikaiaké", akkor ha­ladó jellegű volt, mivel a dél-ame­­rlkal függetlenségi háború viszo­nyai között az európai interven­ciós beavatkozási kísérletek ellen Irányult, rövidesen azonban „Ame­rika az USÁ-é" értelmezést kapott, a lattn^amerlkal államok gazdasági és politikai életébe való beavat­kozás eszközévé lett. Salvador de Madriaga liberális spanyol politi­kus kijelentette: „Csak itóöt dolgot tudok a Monroe-doktrtnáról. Az el­ső — egyetlen általam Ismert ame­rikai sem tudja, hogy mi ez; a má­sodik — egyetlen általam Ismert amerikai sem engedi, hogy valaki is hozzányúljon ehhez a doktríná­hoz. Ebből úgy Ítélem meg, hogy nem is doktrína, hanem dogma, tulajdonképpen nem is egy, ha­nem mindjárt két dogma: az Egye­sült Államok elnökének tévedhe­tetlenségéről és a Latln-Amerika felé folytatott amerikai külpollka szeplőtelen .fogantatásáról.“ Gyakorlatilag ez a doktrína mint állandó politikai diktátum, a latin­­amerikai országok résziéről pedig gazdasági függőségben nyilvánul meg. Idők folyamán az első szem­pont háttérbe szorult — ennek bi­zonyítéka Venezuelában Betanco­urt és Leonl tízéves rendszere; a második azonban egyre döntőbbé válik. Statisztikai kimutatások sze­rint 1950-ben az Egyesült Álla­mok kezében volt a latin-amerikai nyersanyagforrások 70 %-a és a nemzeti jövedelem 60 %-a; Vene­zuela esetében ezek a számok még nagyobbak. Az amerikaiaknak ezért nincs szükségük, hogy katonai dik­tatúrát tartsanak fenn az ország­ban gazdasági uralmuk biztosítá­sára. Politikai taktika és partizánháború Venezuela furcsa ország. Azok­ban az években, amikor aránylag demokratikus rendszer van ural­mon, partizánharcok lángolnak fel a hegyekben. A reguláris hadsereg egységeivel vívott egyenlőtlen küz­delemben elvesztette proletár vezé­rét, Fabrlcio Ojedát, a nemzeti fel­szabadító erők főparancsnokságé­nak tagját, Alberto Loverát, a ve­nezuelai kongresszus kommunista képviselőjét és még sok más bátor harcost. A kommunista párt csak keserű tapasztalatok után válasz­tott új taktikát a'burzsoázia elleni harcban. ötéves teljes illegalitás után a kommunisták tavaly ismét nyilvá­nosan részt vettek a választási küz­delemben, az „Unió a haladásért“ párton belül, és Beltrán Prieto Fi­gueroa jelöltet támogatták. Ez a népszerű pedagógus és szenátor hosszú éveken ót a Demokratikus Akciópárt balszárnyát vezette, és még 1967-ben Jelölték az elnöki tisztségre. Ekkor közbeavatkozott az Egye­sült Államok. Az „El Universal“ cí­mű venezuelai napilap szerint Alan Stewart volt caracasl amerikai nagykövet felkereste Be-tancourt-t Svájcban és tolmácsolta neki észak-amerikai barátainak a kíván­ságát, hogy vonják vissza Prieto je­lölését. A Demokratikus Akclőpárt vezetősége nem sokkal ezután „tit­kos“ levelet kapott Svájcból az­zal a kérelemmel, hogy a párt bal­szárnya Gonzalez Barrlost, a Leonl­­kormány volt belügyminiszterét vá­lassza meg hivatalos jelöltjének. Prieto csoportja, bár elég nagyszá­mú volt, elszigetelődött, és kilépett a pártból. Prleto Népi Választót Mozgalom néven új pártot alakí­tott, s ennek a szervezetnek, né­hány további polgári demokratikus pártnak és a kommunista befolyás alatt álló „Unió a haladásért“ tá­mogatásával indult a választási küzdelembe. A Demokratikus Akciópártban bekövetkezett szakadásnak a ke­resztényszocialisták látták a leg­nagyobb hasznát — pártjuk, a COPEI (Független Választól Politi­ka Szervező Bizottsága) főtitkárát, dr. Rafael Calderát jelölte az el­nöki tisztségre. Ennek a pártnak jelentős befolyása van nemcsak egyházi körökben, hanem a had­seregben s a nagy- és a középbur­zsoázia köreiben is. Caldera hiva­tásos politikus, ötvenkét éves, és negyedszer jelöltette magát a ta­valyi elnökválasztáson. Az újság­írók ezért azt tartják róla, hogy „Nixon-komplexusban“ szenved. El­ső jelöltségével függ össze a CO­PEI megalakítása. Másodszor Be­tancourt volt az ellenfele, 1958-ban, amikor hazatért külföldről, ahoí emigrációban élt Pérez Jiménez diktatúrájának egész tartama alatt. A harmadik vereséget öt évvel ez­előtt Raúl Leonitől, Betancourt barátjától, a Qemqkratlkus Akció­párt elnökétől szenvedte el, Az 1968-as év végre meghozta a győzelmet neki és pártjának, ha ez a győzelem nagyon szoros is volt, amint azt már az elején em­lítettük. A sikert inkább a keresz­ténydemokrata Internaclonálé be­folyásának tudják be, mivel Cal­dera a kereszténydemokraták ame­rikai szervezetének elnöke és a Kereszténydemokrata Világszövet­ség főbizottságának tagja. A rossz nyelvek még azt Is állítják, hogy az elnökválasztási küzdelmet nyu­gatnémet és olasz elvbarátai fi­nanszírozták. Dr. Rafael Caldera, Venezuela új elnöke csak március 11-én lépett hivatalba, ezért még korai volna jövendő politikájáról beszélni. En­nek ellenére meg kell jegyezni, hogy óriási meglepetést okozott már első nyilvános szereplésével, tavaly december közepén. Ebben a beszédében Ígéretet tett, hogy felújítja a diplomáciai kapcsolato­kat Kubával, Ismét engedélyezi a kommunista párt legális működé­sét (ez a napokban meg Is tör­tént), s bizonyos meghatározott feladatokat hajt végre a gazda­sági és a szociálpolitika területén. Kitűzött bizonyos célokat külpoli­tikai vonalon is, különösein ami a szocialista országokkal való kap­csolatokat Illeti. Nem mindennapi feladatok ezek még egy sokkal progresszívabb el­nök számára is, mint amilyennek eddig Calderát tartották mindazok, akiknek valamelyes beleszólásuk is volt Jelölésébe. Éljenek akár az Egyesült Államokban, akár Vene­zuelában. — ta — A Kolumbus-emlékmű Caracasban Caracas két arca Guaico indiánok a venezuelai—brazil határvidéken, Amazonas tarto­mányban

Next

/
Oldalképek
Tartalom